A 2000-es szezonra Hamiltont már Dr Ferrari készíti fel, és eredmény nem is várat magára: Armstrong előtt megnyeri a Tour felkészítő versenyét, a Dauphine Liberét…
Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyve a profi kerékpársportban folytatott szisztematikus doppingolás eseményeit dolgozza fel 1996-tól 2004-ig. Sorozatunk végigveszi a könyv fontosabb mozzanatait, lehetővé téve, hogy a jelenleg folyó doppingbotrányt, illetve a profi kerékpársport ebből következő átalakulását az olvasó jobban átlássa, megértse. Az előző részben Lance Armstrong megnyeri az első Tour-t a 7-es sorozatból, amelyben oroszlánszerepet kap a magát a végletekig kihajtó U.S. Postal csapat, illetve a Motoros becenevű EPO-szállító. Óriási ünnepség Párizsban, kitörő lelkesedés Amerikában, és innentől ömlik a szponzori pénz a postás csapatba…
A hirtelen megszaladt büdzsé nyomán az egész U.S. Postal brigád Nizzába költözik, ahol Lance már előző évben letelepedett. A hírességek és milliomosok társasága Lance-nek egyre fontosabb, imádja a luxust, a hírnevet, illetve a fontos emberekkel való közvetlen kapcsolatot. Gyűjti is ezeket, mellette mindent, ami ezzel az életstílussal jár. Ráadásul most már Michele Ferrari is mindössze néhány órára lakik a sztárrá avanzsált amerikai bicajosoktól.
Az egyszerű texasi srác nagy jellemváltozáson ment keresztül az első Tour-győzelmet követően: ebben a luxus és a hírességek “begyűjtése” kapta a fő szerepet…
„Sokat tanultam Lance-től, miután feleségemmel Nizzába költöztem, de a legtöbb új ismeret mégis Ferraritól jött, aki kéthetente megjelent nálunk, ahol a rutintesztek és orvosi ellenőrzés mellett részletes oktatásban részesítette a tanítványokat. A kiadott edzési feladatok leginkább a katonai kiképzőtábor élményét nyújtották, borzasztóan keményen dolgoztam, hogy kipipáljam az összest. Addig csak a szokásos intervallumos edzéseket kombináltam a hosszú regeneráló körökkel, minél több kilométert gyűjtve a felkészülés során. Ez gyökeresen megváltozott 2000 tavaszán: innentől watt, pedálfordulat, intenzitászóna, kilojoule, tejsav és természetesen a hematokritszám játszotta a fő szerepet. Hatórányi meghatározott Ferrari-program kétszer annyit vett ki belőlem, mint egy szokásos hatórás edzés. Ehhez tényleg kellett az EPO és a tesztoszteron, nélkülük képtelen lettem volna akár egy hétig követni az edzéstervet.” (pp. 191-192)
A hírességek világa, amely rabul ejtette…
Ferrarit csak a számok érdekelték, kidolgozott egy rendszert, amelyben a végső mutató egy szám volt, amely a testtömegre kivetített teljesítményt mutatta. Aki ebben elérte a 6,7-es értéket, annak volt esélye megnyerni egy háromhetes körversenyt, alatta vállalkozása reménytelen volt. Mivel az EPO-val felturbózott vörösvértest-szám maximum 50 lehetett, a leadott teljesítményt nagyrészt az izomtömeg határozta meg, már csak egyetlen módon lehetett javítani az áhított értéken: a testsúlyból, azaz a testzsír-százalékból kellett faragni.
Vizsgálat vizsgálat hátán, Ferrari kezelése alatt a mérőszámok hatéroztak meg mindent…
„Akkor számunkra úgy tűnt, hogy Ferrari doktor döntően kiképzőtisztünk és dietetikusunk, lévén egymás után kaptuk a szadistábbnál szadistább programokat, illetve a grammra pontos étrendet, amit szigorúan követni kellett. De mint minden másban, Ferrarinak ebben is igaza volt: alig két hónap alatt 10%-os teljesítményjavulást értem el, messze felülmúlva azt, amire addig valaha képes voltam.”
A pontos számadatok:
március 30.: 63,5 kg; testzsír: 5,9%; Watt: 371; Watt/kg: 5,84; hematokrit: 43; Madone hegyi időfutam: 36,03 perc
május 31.: 60,8 kg; testzsír: 3,8%; Watt: 392; Watt/kg: 6,45; hematokrit: 50; Madone hegyi időfutam: 32,32 perc. (pp. 195-198)
Zárójelben: volt-e esélye valakinek az ezredfordulón, hogy EPO és más segédeszközök nélkül nyerjen profi kerékpárversenyt? – tehetnénk fel a kérdést. Hamilton szerint egynapost vagy maximum egyhetest elméletileg igen, háromhetest viszont semmiképpen sem, mivel a szervezet a második hét után törvényszerűen legyengül, a teljesítmény pedig drasztikusan csökken. A hematokritszint 40-es értékről akár 35 alá süllyedhet a 3. héten, amely a már említett varázsmutatót borzasztóan lerontja. Az EPO nem annyira felturbóz egy ilyen nagy erőpórba estén, hanem segít csökkenteni a törvényszerű teljesítményromlást.
Csak Hamilton volt képes úgy végigcsinálni Ferrari edzéseit, mint Armstrong, és 2000-ben egyértelműen ők ketten magasodtak ki a csapatból…
Az EPO-beszerzés Hamilton számára továbbra is a megszokott módon történt: titkos telefonok, hamis receptek, utazgatás Valenciába. A beszerzett szereket Tyler nagyon óvatosan tárolta, nem úgy, mint Lance, aki egyszerűen dobozostúl tette be a hűtőbe a tej és a dzsem mellé: „Nem szerettem, hogy az AMGEN- vagy EPREX-felratú dobozok ott állnak a hűtőben. Paranoiásnak tűnik, de én a dobozt beáztattam, majd összegyúrtam és úgy dobtam a WC-be, az EPO-ampullákról is leáztattam a feliratot, majd azokat alufóliába becsomagolva tároltam a hűtőben, mintha maradék étel lenne. Ki akarna kinyitni valami kajamaradékot más hűtőjében? – vélekedtem. […] Az ampullákat pedig használat után kimostam, majd konyhai papírtörlőbe csomagolva kalapáccsal összezúztam, és így dobtam ki.” (p. 204)
Mindenki a Dauphine Liberét várta, amely megmutatja, hogy ki milyen formában van a Tour előestélyén…
Na, és mi lett volna, ha váratlanul felbukkan egy doppingellenőr, amikor a szervezetben valamely szer még kimutatható?
„Haven sokat segített a leleplezés megelőzésében, és azt hiszem ez minden párkapcsolatban élő U.S. Postal csapattárs esetében így volt. […] Utáltunk a doppingról beszélni, de félszavakból is értettük egymást. Ez egy játszma volt az ellenőrökkel, amelyben mi ketten egy csapatot alkottunk. […] A stratégia az volt, hogy ha valaki váratlanul becsenget, rám néz, hogy beengedheti-e az illetőt, azaz tiszta vagyok-e. Ezt a naponta mért hematokrit-szintből, az EPO vagy a tesztoszteron kitisztulási idejéből majdnem teljes biztonsággal tudni lehetett. Volt olyan, hogy pont a konyhában álltunk, amikor csengettek, én megráztam a fejem, és egyszerre vetettük magunkat a padlóra, hogy az ablakon bekukkantva se lássanak meg.” (pp. 208-210)
2000 júniusára Hamilton elmondása szerint már nem volt olyan összekovácsolt és egységes az U.S. Postal csapat, mint a 99-es Tour során vagy közvetlen utána. Lance fejébe szállt a dicsőség, nem csak parancsolgatott, de lekezelően viselkedett azok iránt, akinek sikerét köszönhette. Armstrong szavát megkérdőjelezni főbenjáró bűn volt, de még viccelődni sem szabadott kárára: végérvényesen feketelistára került a delikvens. Így járt Jonathan Vaughters, aki még a 2000-es Tour előtt a Cofidis-hez igazolt: bűne, hogy megkérdőjelezte a folyamatos doppingolás szükségességét, Ferrari doktor utasításait. Hamiltonnak pedig mástól is tartania kellett: a kiváló eredményei, amelyeket Ferrari tesztjei kimutattak, potenciális riválissá emelték Lance szemében, és sok esetben e szerint kezelte az egykori közeli barátot, megszemélyesített lelkiismeretét:
A rettegett hegycsúcs, a holdbéli táj: itt a Simpson emlékműnél robbantott Hamilton…
„A 2000-es Dauphine Liberén kirobbanó erőben voltam, végre Ferrari is elégedett volt teljesítménymutatóimmal. A Mont Ventoux szakasz következett, amely jól mutatja, hogy a versenyző mire lesz képes a Tour hasonló nehézségű kaptatóin. A szakasz előtt Lance-en volt az összetett vezetőnek járó sárga mez, és majdnem biztos volt, hogy ezt meg tudja őrizni riválisaival szemben. A csapatstratégia szerint nekem kellett minden támadásra mozdulni, semlegesítve azokat, majd Lance kisebb energiaráfordítással felzárkózik az élen haladókhoz. […] Félúton a Ventoux-csúcsra Haimar Zubeldia és Alex Zülle robbantott, én azonnal reagáltam, onnantól hármasban haladtunk, én szorosan a két szökevény mögött. Vártam Lance-et. Vártam.
Tovább vártam, majd helyette Johan Bruyneel autója ért mögém, aki kiordított: ’Tyler, Lance nem jön, tiéd a pálya!’ A Simpson emlékműnél, másfél kilométerrel a cél előtt támadtam meg Züllééket, minden erőmet mozgósítottam, és többé már nem is néztem hátra. Az extázisban kiabáló tömeg között önkívületben tekertem, leginkább csak arra emlékszem, hogy a célban a csapatmasszőr elkap, majd a buszhoz tol. Utána tudtam csak meg, hogy mennyi előnnyel nyertem meg a szakaszt, és mennyit vertem Lance-re: akaratom ellenére átvettem a sárga mezt.[…] Lance belépett a buszba, egy pillantást vetett rám, de nem szólt semmit. Johan se jött oda hozzám, helyette Lance vállára tette kezét, és valamit a fülébe súgott.” (pp. 216-218)
Hamilton győzelme után a baráti viszony fagyossá vált…
Magyarul is olvasható…
Miután Hamilton megnyerte az összetettet a Dauphine Liberén, Lance és Johan odament hozzá, de nem mondtak semmit a történtekről, csak közölték, hogy két nap múlva Valenciába megy, ahol leveszik a vérét egy későbbi transzfúzióhoz. Furcsa, mivel a Dauphine Liberét olyan nagy versenyzők nyerték, mint Eddy Merckx, Greg LeMond, Bernard Hinault, illetve Miguel Indurain… És még egy további furcsaság: talán az olvasónak is feltűnt, hogy hivatalosan Lance Armstrong edzője egy bizonyos Chris Carmichael, aki a világszerte ismert Carmichael-féle edzésprogramot kínálja amatőr versenyzőknek az interneten, illetve több népszerű edzéssel foglalkozó könyv szerzője. Ha mindig csak Michele Ferrarit emlegetjük a felkészülés során, akkor ki volt valójában Armstrong trénere? Úgy tűnik, hogy Carmichaelnek nem sok köze volt a 7 Tour-győzelem elérésében, azon kívül, hogy Lance-szel a mai napig üzlettársak a Carmichael-edzésprogramot árusító vállalkozásban, azaz pénzzel segítette a felkészülést… amit aztán Ferrarinak fizetett ki a valódi edzői munkáért cserében.
Lance a mai napig társtulajdonosa a világhíres Carmichael edzésmódszernek…
Folytatjuk, az első rész itt olvasható, a második rész, a harmadik rész, a negyedik rész, az ötödik rész…
Forrás: Tyler Hamilton, Daniel Coyle – The Secret Race, Ebook edition, Mobi-formátum
Képanyag: archív
