A feladat a következőképpen nézett ki: keresni kell egy alacsonyan fekvő, de javuló erőnlétünknek némi kihívást jelentő és nem utolsósorban közel lévő tájegységet. Választásunk ezúttal a Vértesre esett. Nem válik dicsőségemre, de emlékezetem szerint kilenc éve bringáztam ott utoljára, pedig milyen közel van és mennyire hangulatos…
Autóba be, s közel fél óra múltán már Szár település centrumában pakolászunk kifelé. Egy kisközségi vegyesbolt mindig tartogat speciális kulináris meglepetéseket. Nem csalódtunk most sem. UV-zöld, világító almaitalt vételeztünk olcsón. Kétliteres, bubisat. (lásd 1. kép)
Kevés csapvízzel hígítva – hogy legyen benne némi természetes is – a kétliteres palack tartalma kitartott a túra végéig. Mivel sportosnak kell tűnnie a dolognak, izotóniás kulacsba rejtettük, ügyesen álcázva eme rémtettet. A starthelyről a piros jelzést követve indultunk a hegyek közé. Kellett némi emlékezőtehetség is, homályos képek a múltból, mert helyenként a jelek bizony elkalandoztak a semmibe. A legnagyobb sár – avarral fedve – pedig sokszor csak a jelölt – azaz leginkább járt – utakon lapult. Lassan felvergődtünk a Szárligetet Vérteskozmával összekötő erdészeti útra, de csak azért, hogy megnézzük megvan-e, hiszen nem haladtunk rajta sokat. A piros jelzés nem teketóriázik. Toronyiránt átgázol mindenen… (lásd 2. kép)
A Körtvélyes (480 m) csúcsa felé kis kitérőt kell tenni a piros háromszögön (lásd 3. kép). Alapjában véve laza, szezonkezdő „egysebességesezésről” volt szó, ami annyit jelent, hogy toljuk ugyebár, amennyiben keménynek tűnik az előttünk meredező emelkedő. Na, ez az, ami nem működött eddig sem (csak elméletben), és most sem sikerült megvalósítani. Mert, ha elkap a gépszíj… Akkor bizony ki kell tekerni mindent. Hadd legyen véres az a köpés, fájduljon meg a tüdő, szúrjon a szív, görcsöljön a láb és az alkar! (lásd 4. kép). Pár méter híján sikerült megtekerni és még a betonoszlopba is felmásztunk a csúcson (lásd 5. kép). A csúcstámadás után végre kellemes ereszkedés következett a térdig érő avarban, majd az azt felváltó sárban. Jó választás volt, hogy a nagykerekűvel (29”-es MTB) mentem. Itt kezdett virulni a fejem. „Nincs akadály, nincs akadály” – gurguláztam magamban jókedvűen és hasítottam a dagonyában.
Vitányvárig lényeges mászás nélküli, viszont izgalmas, rézsútos, csúszós lejtőkkel tarkított utunk volt. Bevetettünk pár trükköt is, mint a wallride, ami a bizonytalan – a szokásos, avarral fedett sár – érkező felületek valamint a gyakorlat teljes hiánya miatt komoly bátorságpróba volt részünkről. A vár maradványainak szétkerékpározása után (lásd 6. kép) úgy döntöttünk, meglátogatjuk a környék másik hasonló építményét is Várgesztesen.
Útvonal gyanánt a kék, valamint a kék+ jelzést választottuk, és nem is csalódtunk. Kis eltévedéssel ugyan, de folyamatosan haladva, hamar átjutottunk a kiszemelt helyre. Étkezési szünetünket követően a sárga négyzet jelölésű, sunyin emelkedő, változatos saras-avaros illetve avaros-saras szakaszokkal tarkított, makadám/földúton a már korábban említett Vérteskozmára száguldottunk.
Erőnk már elillant, és élelmünk is fogytán volt, így közös elhatározás alapján a Vértes déli részét meghagytuk másoknak arra a napra. Levezetésképpen az erdészeti műutat vettük igénybe (lásd 7. kép), majd a túra kezdetét jelentő piros jelzés elérésekor egy röpke sarazással az avarban frissítettük fel a már éppen megszáradó félben lévő dekorációt bringáinkon és magunkon. A még korán nyugvó nap fényében kilencvennel repesztettünk Pest felé a régi százason, közben jóízűeket kortyoltunk a rémséges neonzöld beszerzésből. Kemények voltunk. Egy tökéletes nap állt mögöttünk…
Megjelent a Bikemag 2007. áprilisi számában.
Szöveg és fotó: Papp Dénes
