Hazánk schengeni csatlakozása jó néhány a nyugati végek környékén élő ember életét változtatta meg. A korábban határőrként tevékenykedők például profilváltásra kényszerültek, ezzel párhuzamosan a határátlépés időtartama nullára csökkent. Egy nagybevásárlás vagy tankolás erejéig kiugrani Ausztriába most már tényleg olyan, mintha a városszéli szupermarketbe indulna az ember. Ami mindebből bringás szempontból fontos: a magyar-osztrák határon úti okmányaink birtokában már csak kreativitásunkon múlik, hogy milyen alternatív határátkelőket választunk…
A mostani körözés kiindulási pontja ismét az ország északnyugati félszigetszerű csücske, azaz Sopron. Innen startolva már többször bemutattuk a lehetséges edzőkör-alternatívákat, a hangsúly pedig mindig az osztrák és a magyar területek együttes értelmezésén volt – nem lesz ez másképpen ezúttal sem. Határátkelők tekintetében eddig sem állt rosszul a környék, de most a gyalogosok és a bringások számára megszámlálhatatlan új lehetőség nyílt. Ezek közül azokat próbáltam felfedezni, amelyek az országúti bringások számára nyújtanak variációs lehetőséget – ezzel bemutatva a határnyitás lehetséges sportbéli előnyeit.
A város közvetlen környezetében korábban két egész évben használható, gépjárműforgalom számára is nyitott határátkelő létezett, a soproni illetve a kópházi. Egyik klasszikus edzőköröm úgy nézett ki, hogy Sopronnál átlépve a határt, a határvonalat délnyugatra körberajzolva beléptem Kópházánál. Dimbes-dombos pálya ez kisebb emelkedőkkel, 80 km-es össztávval. Elsőként ezt a kört kívántam felfrissíteni egy ágfalvi kilépéssel illetve egy brennbergbányai visszajövetellel…
Ágfalva a Trianoni békediktátum végrehajtása előtt szerves kapcsolatban állt a határon túli szomszédos településekkel, Loipersbachhal (Lépésfalva) és Schattendorffal (Somfalva). Aztán az elmúlt nyolcvan év zsáktelepüléssé fokozta le, így azokon kívül, akik történetesen ott laktak nem igazán akadt dolga arrafelé az átlag soproninak. Bringás szempontból ugyanezek miatt teljesen érdektelen falu, tranzitútvonalként eddig nem jöhetett szóba. Nem úgy mostanság… Szóval úgy döntöttem, hogy korábbi klasszikus edzőkörömet egy itteni határátlépéssel tuningolom. Ennek érdekében Sopront ezúttal az úti cél tekintetében beszédes nevű Ágfalvi úton hagytam el. A faluba érve végighaladtam a fő utcán, olyannyira, hogy amikor az keményre döngölt földútba váltott, akkor sem fordultam meg. A türelem meghozta a gyümölcsét, mert alig 2 km járható földút után a patakon átvezető fahíd mellett „Államhatár” feliratú táblát pillantottam meg. A híd túloldalán régóta ismerős részleteivel Loipersbach terült el, de ezúttal új perspektívából.
A faluközpontba érve ráálltam a már jól bejáratott pályára, és az óramutató járásával ellentétes irányban elkezdtem kerülni az államhatárt. Ezen a körön két nagyobb emelkedőt találunk. Az egyik közvetlenül Loipersbach után alig 3 km hosszon, míg a másik az 50-es főútra kiérve Marz után egy enyhén emelkedő, 7 km hosszú szakasz. A Sopront magába foglaló csücsök alá Weppersdorf magasságában fordulunk be, ezen település után kerékpárosként az autóút mellett egy párhuzamos szervizúton haladhatunk tovább. Ennek az útszakasznak az utolsó kb. 50 méteres darabjához egy érdekes megfigyelés tartozik. Immár több mint 15 éve edzek Ausztriában, azóta túlzás nélkül állíthatom, hogy az összes általam használt útszakasz burkolatát felújították. Ezzel szemben – rejtélyes módon – ezt az ötven méteres szakaszt mindmáig elkerülték a munkagépek, lassan egyetlen nagy kátyú az egész…
Az izgalmak aztán Lackenbachba érve kezdődnek, itt ugyanis balra fordulunk Ritzing felé, ahonnan majd rendhagyó módon Brennbergbánya lesz a cél. Ritzinget elérve az üdülőtó felé kell továbbhaladni egy nagyon kellemes nulla forgalmú erdei úton, ahol eddig csak ritkán jártam, mert igazából nem volt miért. A tavat elhagyva kisvártatva Helenenschacht bányászfalunál ér véget az aszfalt, időközben vészesen sötétedik, így minél előbb meg kell találnom a délnyugati átjárót, ha létezik egyáltalán… Szerencsére a pár házból álló település központjában ebben egy térkép is segít, így végül egy balra az erdőbe vezető földutat választok. Körülbelül 300 méter lejtőzés után hírtelen ismerős helyen találom magamat: a Hermesre vezető aszfaltút egyik kanyarjánál. Totális téridő-kapu érzés, ugyanis a határ két oldalán található helyszíneket aránylag jól ismertem, de a kettő közti összefüggést egyáltalán nem láttam. Hogy ilyen elképesztő közelségben vannak, azt meg végképp nem gondoltam volna…
Az előző napi élményen felbuzdulva arra gondoltam, hogy a ezúttal északon próbálkozom, egy mindmáig csak időszaki jelleggel működő (Fertőrákos–Mörbisch), illetve egy kiépített, de mostanáig lezárt átkelőhellyel (Kőhida–St. Margarethen). Elhagyom a várost – Pataky Attila után szabadon – most éppen Kőhida felé. A településnek a fegyház és börtön biztosít országos hírnevet, ezt az intézményt magam mögött hagyva nemsokára nyomok egy balost. Jó minőségű aszfaltúton haladok, négy kilométer után a legendás Pán-európai Piknik helyszínére érkezek, ahol majdnem húsz évvel ezelőtt megtörtént az a jelképes határnyitás, amelyet nemsokára egy világrend összeomlása követett. Az emlékparknak is helyet adó idilli helyszín hátterében mementóként egy fémszerkezetű őrtorony vigyáz, egyik utolsó hírmondója annak a több száz hasonlónak, amelyeken hajdan tele volt a nyugati határ. Ahol huszonöt évvel ezelőtt ezért hátba lövés járt, 1989-ben határőrkordont kellett áttörni, illetve tavaly decemberig csak játszani lehetett a gondolattal, ott most egy szempillantás alatt suhanok át. Kőhidától valójában egészen a Schützennél található jobbos kereszteződésig nyílegyenesen haladhatunk közel 16 kilométert, tükörsima, forgalommentes aszfalton, hogy aztán egy dupla jobbossal a Fertő partján vezető főútra kanyarodjunk. Rustot elérve a falu végén rátérek a szőlőültetvények között haladó bringaútra, nem mintha ezt eddig nem tehettem volna meg, sokkal inkább, mert évek óta ezt a gyakorlatot követem. A határt Mörbischnél lépem át ismét, és Kőhidán át az üveggyári dombot megmászva térek vissza Sopronba. Közben eszembe jut, hogy a helyi szlengben máig élő üveggyár valójában már rég nincsen sehol. Ugyanúgy, ahogyan a hajdani szigorúan őrzött országhatár sem.
Eddigi tapasztalataim alapján (meg persze némi elfogultsággal, hiszen mégiscsak itt születtem) bizton állíthatom, hogy hazánkban kevés olyan település létezik, amelyik országúti kerékpározás szempontjából ilyen kiváló és sokszínű lehetőségekkel rendelkezik, mint Sopron. Osztrák sógoraink nem sajnálják a jó minőségű aszfaltot, nekünk meg csupán egyetlen dolgunk van: átlépni a határt és használni…
Síkot akarsz menni? Kerüld meg a Fertőt, vagy menjél Dél-Burgenlandba! Dombokra vágysz? Irány a Bucklige Welt, vagy a déli határvidék megfelelő területei! Durva hegymenetet szeretnél? Akkor a Lajtában, Fraknó környékén vagy a Hohewand tövében a helyed! Ezekre a helyszínekre pedig aszfaltúton eljuthatsz a soproni, kőhidai, fertőrákosi, fertődi, kópházi és zsirai határátkelőkön keresztül, száraz időben pedig Harka, Brennbergbánya és Ágfalva érintésével. Az egészet meg akár össze is lehet boronálni egy kiadós Volt Fesztivállal…
Szöveg és fotó: HBalage