Ha valaki az amerikai Indianapolisban megrendezett North Amercan Hand Made Bicycle Show standjai közt végigsétál, elbizonytalanodik, hogy útközben nem rabolták-e el az ufók, majd megajándékozták őt egy kis időutazással. A kerékpárvázak 90%-a acélból készült, a Columbus és a Dedacciai a legújabb acélcsöveit reklámozta! Látszólag van valami abban, ahogy a new-york-i futárok egymást üdvözlik: „Steel is real!” De akkor hol a karbon és az alu?
Az utóbbi kérdésre a válasz egyértelmű: a boltokban. Igen, a nagy gyártók számára a karbon képviseli a fő csapásirányt, mivel könnyű, merev, szabadon formálható, mechanikus tulajdonságai a végtelenségig változtathatók. Mostanra óriási pénzeket fektettek a karbontechnológia háttérének kifejlesztésére, mely valóban gazdaságos gyártást tesz lehetővé. Az alumínium egy szinttel lejjebb került: gyártása a karbonnál is olcsóbb, így a közép és alsó kategóriában – ahol 15 évvel ezelőtt az acél honolt – manapság verhetetlen. Ezek után mely piaci szegmensben maradt hely az acélnak? A válasz igen furcsa: a karbon és az alu felett, közvetlenül az egzotikus titán mellett!
A nagyobb gyártók (például Kona, Lemond, Gary Fisher, illetve lényegében minden patinás olasz manufaktúra) kötelességének érzi, hogy palettáján legyen egy-két acélvázas modell: és nem csak single speed vagy más kuriózum, hanem teljesítmény-orientált országúti és cross country MTB gép. Látszólag kelendőek, sokak szívét dobogtatják meg a pöckölésre csengő hangot adó vázcsövek. A kisebb gyártók számára pedig a karbon vázkínálat legfeljebb matricázós jelleget ölthet (nincs anyagi forrásuk saját vázak tervezésére, vázsablonok legyártatására), az acélmodelleik a cég image-ét, a szellemi kreativitást, illetve az egyediség látszatát biztosítják.
Mi szól technikai szempontból az acél mellett? A modern csőszettek hihetetlenül nagy szakítószilárdságú alapanyagból készülnek, falvastagságuk már 0,3 mm körül van. Létezik rozsdamentes csőszett is, mely a titánhoz hasonlóan az időjárásnak is kiválóan ellenáll. Közepes méretben könnyedén készíthető másfél kilós, sok szempontból praktikus acélváz. Egyesek szerint mechanikus tulajdonságai és rezgéscsillapító képessége révén olyan érzetet nyújt, amely semmilyen más alapanyaghoz nem hasonlítható. Ezen kívül adja magát az egyedi vázak készítésére, így olyan igényeket is ki lehet elégíteni az acél alapanyaggal, melyre a karbon egyszerűen nem alkalmas.
Itt véget is ér a történet pozitív oldala, tehát jöhetnek az ellenérvek. Talán a leggyakoribb tévhit, hogy az acél tartós alapanyag. A régi 2-2,5 kilós vázakra ez a kijelentés tényleg állt, sajnos a mai könnyű acélvázak olyan rideg anyagból készülnek, mely hajlamos a kifáradásra, és sok esetben kisebb terhelést bír, mint a hasonló súlyú (azaz igencsak robusztusnak nevezhető) aluvázak. A hártyavékony falvastagság sem hosszabbítja meg a váz életciklusát – ezt saját tapasztalatból mondom! Az egyedileg vagy kis szériában készült acélvázak ár tekintetében sem vehetik fel a versenyt a modern kabonvázakkal, melyek mechanikai tulajdonságait igen tág határok közt lehet befolyásolni, azaz pontos tervezéssel akár acélvázhoz hasonló tulajdonságokkal is felruházhatók.
Az aluval szemben is szó szoros értelemben nehéz dolga van az acélnak. Aluból is lehet kiváló egyedi vázat készíteni, hegesztése semmivel sem nehézkesebb, mint a modern acélcsöveké. (Itt a monocoque karbon a kakukktojás, mivel a sablonok néhány szabvány méretre korlátozzák a kínálatot.) Hasonló súlyban általában az alu a tartósabb, merevebb, de a legmodernebb aluötvözetekkel (pl. szkandiumötvözettel) a tömeg – a legkiválóbb mechanikai tulajdonságok mellett – még tovább csökkenthető. Áruk a csúcskategóriában megegyezik, azonos tömeg mellett az alu lényegesen olcsóbb.
Az acél varázsa minden bizonnyal egyfajta nosztalgia, a tömegtermelés elleni tiltakozás megtestesítése. A bicajosoknak elegük lett a súlyra és a merevségre kihegyezett marketingideológiákból, egyedit, szerethetőt, a szívhez közelebb álló vázat keresnek. Van egyfajta ellenállás a távol-keleti, rabszolgamunkában előállított termékek ellen, amit egy kis szériás, manufaktúrában készült acélváz talán ki tud kerülni. (Persze lehet vitatkozni azon, hogy az acélváz-készítő – legyen az távol-keleti, vagy a fejlett világban alkotó – boldogabb-e, mint a futószalag mellett dolgozó lamináló munkás…) Tehát egy életfelfogással, illetve világnézettel egybekötött vásárlói döntéssel van dolgunk, melyet természetesen tekinthetünk üdvözítőnek vagy felesleges pótcselekvésnek.
Ha megengeditek, akkor most jönnének a személyes tapasztalatok! Az utóbbi négy saját tulajdonú kerékpárvázam a következő volt: könnyű régebbi acél, titán, szkandiumötvözet, könnyű modern acél. Ebből háromtól megváltam, maradt a szkandiumötvözet. Miért döntöttem így? Kényelem szempontjából a sorrend a következő volt (pozitívtól negatívig): szkandiumötvözet, titán, könnyű régebbi acél, könnyű modern acél. Merevség szempontjából: könnyű modern acél (!), titán (!), könnyű régebbi acél, szkandiumötvözet. Súly szempontjából: szkandiumötvözet, titán, könnyű modern acél, könnyű régebbi acél. Érték szempontjából (legértékesebbtől legolcsóbbig): titán, könnyű régebbi acél, könnyű modern acél, szkandiumötvözet. A következtetés: a legkönnyebb váz egyben a legkényelmesebb és a legolcsóbb. Az acél ebben a leosztásban igen merev alapanyagnak bizonyult, mely természetesen általánosságban nem minden esetben igaz. Nem az acél a legkényelmesebb, de még nem is az ettől elhíresült titán. A megfelelően megtervezett titán pedig nem hajlik, mint a kolbász, mint ahogy azt sokan hiszik…
Akkor pedig itt a helye, hogy leírjátok, Nektek melyik vázalapanyag jött be és miért. Mit gondoltok a karbon és az alu tömegtermelésről, illetve az acél manapság tapasztalható reneszánszáról. Szerintetek az én tapasztalataim alátámasztják-e azt az állítást, hogy bármelyik vázalapanyagból lehet egyaránt jó és rossz vázat készíteni? Van-e értelme az általánosításnak, a szokásos sztereotípiáknak, közhelyeknek?
A cikk a BikeMag magazinban 2009-ben jelent meg.
