A Multivan-Merida csapat edzőtáborai jó alkalmat teremtenek, hogy hosszasan beszélgessünk olyanokkal, akik jelenleg a montizás élvonalát képviselik. A 2006-os szezonban a maratonok világába berobbant egy fiatal svájci bringás, aki a Világ- és az Európa-bajnokságon egyaránt győzni tudott, mindössze 26 évesen. Ralph évek óta csapatának sikeres versenyzője, ám igazán komoly sikert a tavalyi év hozott neki. Erről és sok minden másról kérdeztük egy üveg ásványvíz mellett…
Névjegy:
Név: Ralph Näf
Született: Svájc, Andwil, 1980.05.10.
Magasság: 175 cm
Testsúly: 70 kg
Hobbi: Sí, jégkorong, motokrossz, autó
Világranglista: 8. hely (2005: 11. hely)
Eredmények:
2006: Maraton VB és EB győztes, XC VB 4., XC EB 3.
2005: VK 1. Fort William, Swisspower Kupagyőzelmek
2004: XC nemzeti bajnok, Athénban olimpiai 6., EB 3
2003: XC EB győztes, VB 4.
2000: XC nemzeti bajnok U23
Hogyan lettél montiversenyző?
Az egész sztori az unokatesómmal kezdődött, aki motokrossz versenyző volt, de mellette heti egy nap montival tréningezett. Elmentem vele néha én is tekerni. Egyszer poénból benevezett egy montiversenyre, én meg vele tartottam. Aztán évről-évre egyre több versenyre mentem, és 1998-ban megszereztem a versenyzői licencet. A juniorból nemsokára az U23-as korosztályba léptem, gyorsan ment a dolog felfelé, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy benne vagyok a sűrűjében.
Űztél más sportot is előtte vagy mellette?
Nem, nem igazán. Sportos gyerek voltam, de csak annyira, mint bárki más. Futottam, télen pedig jégkorongoztam, illetve síeltem. Persze nem versenysport szinten űztem egyiket sem.
Mikor jutottál hozzá az első montidhoz?
Tizenhat évesen vettem az első montimat, ami nagy lökést adott, mivel a saját pénzemből vásároltam és nagyon szerettem.
Milyen márka volt?
Merida, de nem viccelek, hanem komolyan. Akkoriban nem volt igazán ismert márka, de a városunkban az ismerős kereskedő ezt kínálta, én pedig megvettem. Ne képzelj egy hipergépet, egy Acerával és Grip-Shifttel szerelt bringa volt, melyet nagyon megszerettem. Nem versenyzésre vettem akkor még, hanem azért, mert tetszett és népszerű volt a géposztály akkoriban Svájcban.
Az első személyes beállítások a 2007-es prototípus Meridán...
A mountain bike mint sportág is népszerű Svájcban?
Évről-évre egyre népszerűbb. A nagy robbanás persze a kilencvenes években volt, aztán kicsit leült. Majd ismét felfelé ívelt, hiszen vannak jó versenyzőink és a TV is mellénk állt, vasárnaponként beszámolnak a hazai futamokról. Ez nagyon fontos, hiszen a sok népszerű sportág mellett így egyenrangúként képes a monti is megjelenni.
Ismert sportoló vagy Svájcban?
A szakmában természetesen igen, de az utca embere számára nem feltétlenül. Volt néhány megjelenésem életmód-magazinokban, ami sokat segített, de ha így érted, nem vagyok „prominens” személyiség. Persze ez az egész dolog kicsit másképpen működik Svájcban. Az emberek szigorúbban ragaszkodnak a magánszférához és kevéssé igénylik a betekintést mások magánéletébe. Így nálunk az egész „hírességkultusz” más, nem annyira túlpörgetett. Persze előfordul, hogy megismernek az utcán – különösen, ha éppen edzésemet végzem – köszönnek, gratulálnak, ami persze jólesik.
Viseled-e a világbajnoki fehér mezt az edzéseken?
Többnyire nem, illetve csak néha. Leginkább a hivatalos Merida mezben tréningezek, de időnként azért felveszem. Nyilván azért, mert jó érzés, másrészt mert kedvencem a fehér szín, persze nem csak ezért vágytam erre a mezre…
Első világkupa-győzelmedet 2005-ben szerezted, de ezen túl nem voltak igazán átütő sikereid. Aztán egy évvel később hatalmasat robbantottál. Mi történt?
Az első komolyabb győzelmemet 2003-ban szereztem – Prágában az EB-n –, aztán évről-évre aprókat léptem egyre feljebb. Későn kezdtem a sportot – 16-17 évesen – így sokat kellett tanulnom, erőnlétben, technikában, de legfőképpen mentálisan. Talán ez a legnehezebb. Muszáj, hogy el tudd hinni, hogy lehetsz te is győztes. Miután ezt elérted, ezután azt kell elhinned, hogy erre többször is képes vagy. A sikerek nagyon megváltoztattak, és 2006-ra összeállt a kép, ahhoz, hogy kétszer is a dobogó tetejére állhassak.
TV stábok és mikrofonok kereszttüzében Mallorcán...
Azt mondod későn kezdted. Mi az ideális kor szerinted?
Nincs ideális kor, de ha gyerekként kezded, teljesen máshol tartasz 17 évesen. A mostani junior és U23-as mezőnyön érződik, hogy 10 éves koruk körül kezdték, így bődületes „kraft” van bennük, és nem csak a korosztályukhoz képest.
A tavalyi sikerek változtattak a csapatbeli pozíciódon?
Nem hiszem, hogy lenne ilyen dolog. Hermidával igazi baráti kapcsolatban vagyunk, nincs köztünk pozícióharc, csak a pályán egyfajta egészséges versengés. Mindketten erős és sikeres versenyzők vagyunk és a versenyt egy csapatként éljük meg. Vállvetve nyomjuk, és akinek jobb napja van, az nem csak magának, de a csapatának is hozza az eredményt.
A mezőnyben is segítitek egymást?
Ha lehetőség van mindig, de igazából ez egy egyéni sportág. Ha kiugrasz az elején, a másik feltarthatja esetleg az üldözőket – ha módja van rá –, de egyébként nem igazán tud segíteni. Ha viszont bolyon belüli pozícióharcot kell vívni, akkor természetesen segítjük egymást.
Ralph személyes használatú Multivan mikrobusza mellett...
Mi számít ebben a sportágban igazán? A fizikai erőnlét vagy a technika/ügyesség?
Természetesen mindkettő. Ha megnézed a női mezőnyt, a kínai sportolók jönnek fel az olimpia előtt hihetetlen energiával, de technikai tudás nem párosul még hozzá. Aztán a másik véglet, akik száguldanak lefelé a DH-kon, de felfelé elvéreznek.
Te nagyon technikás versenyzőnek számítasz, és a fotózáson magam láttam, sőt videóztam, hogy úgy kezeled a gépet, akár egy triálos. Hogyan fejleszted ezt a készségedet?
Sokat gyakorolok. Mostanában úgy, hogy kisebb srácokat edzek, akiknek a rövidebb technikai edzések fekszenek az erőnlétük és az élvezet, a sport szeretete miatt. Sokat segít a motokrossz, hiszen itt megtanulod, hogy biciklivel nem is igazán mész gyorsan és legyőzöd vele a félelmet a sebességtől. Valójában motokrossz versenyző akartam lenni, de a kerékpár végül jobban megfogott. Egyre többet próbálkozom emellett a dirt- és street dolgokkal, trükkökkel is, amelyek sokat fejlesztenek. Barátom és példaképem Hans Ray, aki tavaly novemberben meghívott magához Californiába, ebből aztán egy hosszabb amerikai út lett. Sokat bicikliztünk együtt, amiből rengeteget tanultam, elvitt szédületes helyekre, ahol megcsodálhattam azt is, mit tud, amit én nem. A gyors lejtmenetek során tartottam a tempót, de az igazán technikás helyeken nem volt esélyem. Látva azt élőben, hogy hol az a határ, amiről még csak nem is álmodsz, ez nagyon motivál a technikai edzésekben. Elvitt aztán Clevelandbe egy hatalmas dirt parkba, ahol napokat edzettünk, olyanokkal, mint Aaron Chase. Képzelj el egy kéthektáros fedett bike parkot, amiben van minden a CC-s útvonaltól a félcsövön át, különböző trailek, north shore-ok, ugratók minden, akár egy földi Paradicsom…
Ralph világbajnokként...
Mi a véleményed a freerideról?
Imádom nézni és nyomni is. Az edzőtáborokban és otthon is szakítok arra időt, hogy megtaláljam a megfelelő útvonalakat. A svájci nemzeti válogatottal évek óta az október és november – ha az idő engedi – a lejtőzésről és ugrálásról szól. Decembertől pedig az otthoni dirtökön nyomatok, amit szédületesen élvezek.
Milyen a viszonyod a svájci montis legendával Thomas Frischknectel?
Régóta ismerem, de igazán szoros kapcsolatban csak 2003 óta vagyunk, azóta közösen készülünk a szezonokra. Mindkettőnknek sokat jelent ez, hiszen én sokat tanulhatok, mellé meg került egy fiatal, aki motiválja. Együtt voltunk most is síelni egy hetet, így elmondhatom, hogy közeli barátok vagyunk. Ettől függetlenül nekem mindig is a példakép marad, hiszen sok mindent tőle tanultam, az ő példája motivált.
Országútizás?
Edzés szinten ha jó idő van, szép helyen szívesen eltekerem, de igazából a szívem mélyén én montis vagyok. Szeretem a természetet, az út hiánya motivál, szeretem a technikás dolgokat és azt az élvezetet, amit nekem csak ez a szakág ad. Nekem az országúti csak egy testi dolog, ami fejleszt, de nem tudnám elképzelni, hogy órákat tekerjek egy pelotonban, és várjam az alkalmat a támadásra. Az a fajta vagyok, aki az elejétől teljes gázon nyomja, így biztosan állandóan szökni próbálnék. Persze néha álmodom róla, hogy egyszer én is a Tour-on menjek, sokat edzek együtt országútisokkal, nagy csapatokkal is, néha meg is környékeznek, de nem hiszem, hogy meg tudnék változni.
Meddig lehet valaki profi versenyző, mit gondolsz?
Ami engem illet, még legalább 6 évig. A londoni olimpiáig biztosan folytatom, akkor leszek éppen 32 éves. Azt hiszem, ez lehet a fordulópont, akkor megpróbálok majd elhelyezkedni ebben a szakmában és mellette versenyezni. Előttem van Frischi példája, aki 36 évesen is nagyon komoly eredményeket hoz. A maraton szakág lesz azt hiszem ekkor már az én vonalam, hiszen XC-ben évről-évre jönnek fel a fiatalok, akik nagyon erősek.
Cross country vagy maraton, melyik a fontosabb?
Nagyon szeretem a maratont, de az XC olimpiai szakág, így jobban fókuszban van. A szezon elején szeretem nagyon a maraton versenyeket, mert nem annyira intenzívek, mehetsz a saját ritmusodban, egyszóval jó felkészülés, aztán a 2006-os szezonban is ezen a területen szerepeltem jobban.
Mennyire vagy technikai ember, szeretsz bütykölni a bicikliden, cserélgetni az alkatrészeket?
Nagyon szeretek ilyesmivel foglalatoskodni. Azt hiszem egy XC versenyző nem lehet meg a technika nélkül, illetve anélkül, hogy ne szeresse és ismerje a technikát, amivel megy. Figyelem és tesztelem a legújabb fejlesztéseket, nagyon fontos az intenzív kapcsolat a fejlesztők és a versenyzők között. Szeretem a könnyű gépeket, kicsit súlymániás is vagyok, a tavalyi gépem 8,2 kg volt, ami nagyon motiválóan hat a startvonalnál. Otthon a garázsban van egy kis műhelyem, ahol mindig „reszelek” valamit. Jó érzés az is, hogy része lehetsz egy komoly és érdemi technikai fejlesztésnek, te próbálhatod ki az újdonságokat, és mondhatsz őszinte véleményt, melyet komolyan figyelembe is vesznek.
Egyéni alkatrészeket is látni a gépeden, például Eggbeater pedált. Milyen szempontok döntik el a csapat és a versenyzők alkatrészválasztását?
Az alkatrészválasztásnál a csapat sikeressége a legfontosabb, de természetesen a szponzori kapcsolatokhoz kötődik a döntés, figyelembe véve a versenyzők igényeit. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy semmit nem úgy kell használnom, hogy mást szeretnék használni helyette. Itt van pl. a Manitou, aki alánk tett tavaly egy 920 grammos villát, ami prototípusként is jól mozgott és működött, így nem is kell máson gondolkoznom. A pedál viszont teljesen szabadon választott.
SRAM-al versenyzel. Egyéni döntés, vagy szponzori kérdés?
2003-ban még Shimanóval mentem, a Meridának és a Shimanónak elég közvetlen viszonya, és jó kapcsolata volt egymással. Én kezdtem el nyúzni az akkori csapatmenedzsert, hogy engedjék már meg, hogy kipróbáljam a SRAM rendszert, mivel az XTR változása során én nem voltam túl lelkes a fékváltókar dologtól. A SRAM pont ekkor jött ki az XO-val és az új markolatváltóval, amely szerintem telitalálat. Grip-Shiften nevelkedtem, úgyhogy erőltettem a választás és a váltás kérdését. Így történt, hogy 2004-óta SRAM-mal versenyzek, és elégedett vagyok, bár kétségtelen, hogy a Shimano az új XTR-rel ismét nagyot alkotott.
V-fék vagy tárcsa?
Tárcsa. Mostanra már teljesen tárcsára váltottunk. Az én versenystílusomhoz ez illik és biztonságos, noha tény, hogy jelent némi súlytöbbletet.
Merev vagy össztelós?
Mindkettő. Többnyire merevet használok, hiszen az XC pályák többsége az én stílusom mellett nem igényli a fullyt, de ahol kell ott az össztelósomat használom. Mára ez szerintem pálya- és versenyzői stílus kérdése. Az össztelósok annyira könnyűek lettek, és tudnak nyújtani olyan pluszt a megfelelő helyzetekben, hogy a súlykérdés már nem döntő. Az XC EB-t 2003-ban össztelóssal nyertem.
És egy utolsó kérdés: van ars poeticád?
Hát ezen még nem gondolkoztam el úgy igazán. Nincs szentenciám, ha ezt kérdezed. Igyekszem az életet és a dolgaimat könnyedén csinálni, nem görcsölni, nem idegeskedni. A rajtnál tudod, hogy az elkövetkező két óra nem lesz könnyű, de tudod azt is, hogy másoknak sem lesz az, és így már könnyebb. Ha le tudod győzni a feszültséget és tudsz könnyed maradni, de ugyanakkor komolyan venni a dolgokat, az sokféle helyzeten átsegít és közben az életörömöd is megmarad.
Nem is volt rossz végszó… Köszönjük a beszélgetést!
Eredeti cikk: BikeMag, 2007 április
Szöveg: Bandi, Kriston Gábor
Fotó: Bandi, Armin Küstenbrück
