Belföldi kerékpártúra hírek kiemelt Külföldi kerékpártúra magazin Túra

Nekem is hosszú volt, neked is hosszú lesz: Pécs-Vinjerac bikepacking túra

2021.07.13.

Nedjalkov Balázs vagyok, 15 éves korom óta kerékpározom. Közel 20 éven át mountain bike-oztam, több éven át versenyeztem maraton szakágban. 2013-ban a hosszútávú bajnokság Master I. kategóriában 2. helyezett lettem. Mindig is vonzottak a hosszabb kihívások, így három Salzkammergut B táv után, három alkalommal teljesítettem az A távot is, ahol kétszer a legjobb magyarként értem célba. Közben elkezdtem futni, terepen, főleg ultra távú versenyeken indultam. Egy évvel ezelőtt pattantam ismét nyeregbe, és teljesen beleszerettem a bikepacking és a gravel adta szabadságba.

Otthonról, hazáig

Avagy irány Pécsről Vinjerac. Oké, tudom, már sokan letekertek Horvátországba, de én még nem. Eddig. Amúgy is mindig volt valami őrültség, amit vártam és amire készültem. Ez a projekt pedig már régóta motoszkált a fejemben: milyen lenne letekerni megállás nélkül a horvát tengerpartra? Nincs segítség, csak a bringám és én.

Az időpont adott volt, mivel a Pünkösdi hétvégét előre leszerveztük, hogy a feleségemmel és az egyik cimborámmal ott töltjük, tehát az időjárással csak annyit foglalkoztam, hogy naptejet, vagy az esőruhát tegyem-e el. Mondanom sem kell, hogy a naptejet nem kellett elpakolni….

Mi kell egy ilyen kihíváshoz?

Edzés mindenképpen, hiszen kb. egy teljes napot a nyeregben kell tölteni. Én nem vittem túlzásba a bringázást idén. (a horvát túra előtt 1700 kilométert tekertem összesen), de azért volt pár hosszabb bringázásom és futni is szoktam néha..

Egy jól felkészített bringa. Egy Cannondale Topstone Carbon Lefty 3 bringával tekerek, ami számomra maximálisan ötvözi az országúti és a monti előnyeit. 650 B 47 mm széles kerekének és a teleszkópnak köszönhetően olyan kényelmet ad, mint egy mountain bike, de a koskormány és a jó áttétel biztosítja azt a tempót, amit egy országútival is lehet menni.

Táska a ruhának, ennivalónak, belsőnek, lámpának és minden hozzávalónak. Az én választásom az egyik legprofibb bikepackingre tervezett táskaszettjére esett, ami nem más mint az Ortlieb. Ahhoz, hogy egy ekkora túrához minden szükséges felszerelésem elférjen fel kellett szerelnem a bringámra egy kormánytáskát, egy teljes váztáskát, és egy felsőcső-táskát is. Itt szoktam tárolni az alapvető szerszámokat és alkatrészeket, mert itt könnyedén elérhető, ha bármire szükség van. A kormánytáskába pakolom a könnyebb ruházatot, apróbb kiegészítőket. Több kormánytáskát kipróbáltam már, azonban az Ortlieb által gyártottnak az a nagy előnye, hogy ha ráhúzod a tépőzárakat és a csatokat, akkor pont olyan feszes marad egy teljes túra végéig, mint ahogy megfeszítetted. Bővíthető egy plusz 4 literes kistáskával, és semmilyen szinten nem mozog a kormányon. A váztáskába szoktam tenni a frissítésemet, az akkubankot, a plusz gumit, és minden olyan nehezebb dolgot, mert így a bringa súlypontja nem lesz túl magasan. Viszont ha váztáskát viszel, úgy nem tudsz kulacsot vinni, ezért én egy másfél literes Salomon futómellényben szoktam tekerni.

Kell egy pár jó első lámpa, hogy megfelelően lássak, erre tökéletes a Petzl Swift RL a bukóra és egy külső akkus lámpa a kormányra, plusz mindkettőhöz tartalék akkumulátor. A kormányra rögzített fix lámpa a haladás irányába világít folyamatosan, míg a fejlámpa abban segít, hogy előre és oldalirányba is távolabbra tudjak tekinteni, akár az erdőből az elém kiszaladó vadat könnyebben észre tudom venni, vagy egy kereszteződésnél is nagyobb biztonságot ad.

És kell egy jó hátsólámpa is! Az útra a Garmin Varia Radar 515 lámpával indultam el, így tökéletes biztonságban érezhettem magam végig a közúti forgalomban. A lámpa a Garmin bringás óráján jelzi, ha egy autó közeledik, tehát egyszer sem kell hátranézni, mert mindig szól, hogy jön mögötted valami, és arra is figyelmeztet, hogy milyen gyorsan. És nem csak a kerékpárosnak jelez, hanem az autósnak is, hiszen ahogy érkezik, úgy egyre erősebben és figyelemfelkeltőbben villog. Ennek köszönhetően egy autós atrocitás sem ért. Ha országúton bringázol, akkor kötelező! Ha sokallod az árát, akkor vegyél inkább egy kicsit olcsóbb bringát..

Nem árt továbbá egy jó bringás óra sem. A Garmin palettájáról választottam a 1030 plus modellt, aminek brutál nagy a kijelzője és nagyon jó az üzemideje. Minden értesítés aktiválása mellett is csak 75 %-ot merült a töltöttsége a teljes út során. Az érintőképernyőnek köszönhetően egyszerűen tudtam út közben is újratervezni, amikor például a nagy vihar elmosta előttem a hidat.

Természetesen energia nélkül sem megy, amit számomra a futásnál már jól bevált Squeezy termékei adják. Ultrafutóként már megtanultam, hogy óránként mennyi szénhidrátra és folyadékra van szükségem az egyenletes teljesítmény fenntartása érdekében. A bringa nyilván teljesen más terhelés, a szénhidrát pótlásra viszont itt is géleket és izotóniás italporokat használok. Az elvesztett sót és ásványi anyagokat pedig rendszeres sótabletta fogyasztással pótlom. Mellette egy ilyen hosszú terhelésnél érdemes már a regenerációra is figyelni, amiben nekem a Squeezy Pure Amino terméke segít, ebből 4 óránként egy csomaggal veszek magamhoz ilyenkor. Kerékpáron nem rázkódik a gyomor, így könnyebb szilárd táplálékot is elfogyasztani, így ilyenkor simán lecsúszik a péksütemény, vagy egy energiaszelet.

A fejem és a szemem védelméről a Rudy Project Strym bukósisakja és a Cutline szemüvege gondoskodik. Számomra megdöbbentő, hogy Magyarországon a bringások nagy része még mindig nem figyel a bukósisakra, én még a sarki közértig sem tekerek anélkül. A megfelelő bukósisak kiválasztásánál 4 fontos dolgot veszek figyelembe: az egyik a kényelem, a jó szellőzés, legyen benne bogárháló, és segítse a láthatóságomat, tehát legyen élénk színe. Mivel főleg hosszabb kihívásaim vannak, így olyan szemüveget kerestem, ami akár 24 órán keresztül is rajtam lehet. A Cutline impact lencséje a teljes sötéttől az erős napfényig minden körülmény között jól használható. A lencse méretének köszönhetően a keret sehol sem zavar be a látótérbe. Mindezek mellett pedig nagyon könnyű, kényelmes viselet.

Ami a ruházatot illeti, mivel láttam előre, hogy nagyrészt esőben fogok tekerni, ezért a Vaude átmeneti időre tervezett cipőjét választottam, mert az mérsékelten vízálló, viszonylag meleg, és kényelmesebb, mint egy klasszikus montis cipő. Esőruhaként Gore-Tex membrános ruhát használok, mert annak a legjobb a légáteresztő képessége és vízállósága. A csapatmezem az 575 által gyártott szett, melynek a betétjével nagyon meg vagyok elégedve. A nyereg okozta kellemetlen kidörzsölés és feltörés nálam mindig problémát okozott, de a tavalyi Divide óta kezdtem használni a MUCOFF krémjét, azóta nincs ilyen gondom.

Mit tud adni egy kihívás?

Egy szép napsütéses szerdai napon, munka után felültem a megpakolt bringámra, és elindultam otthonról. Nagyon kegyes volt az idő, mert a határig éppen csak szitált az eső. Aztán áttekertem a határon és elkezdődött a bulika. 20 órán át esett, zuhogott, szakad, vagy épp ömlött az eső.

Alapból szeretem halogatni a dolgokat, úgy éreztem, hogy minek felhúzni az esőruhát, hiszen jó lesz az majd később, meg amúgy is épp, hogy elindultam, és úgy éreztem jól haladok. Na ezt addig húztam, amíg annyira vacogtam, hogy egyből fel kellett húznom szinte az összes ruhát. Talán ez volt az első pillanat, olyan 100km környékén, hogy elgondolkodtam az egészen.

Tényleg kell ez nekem?

Az eső kitartóan esett, 12 fok volt, igazi kellemes tavaszi idő. Mire Kutinára (153 km) értem, már este 10 volt. Eltekertem egy hotel mellett, de nemet mondtam rá, viszont kifelé a városból már a kiadó szoba táblákat fürkésztem, de aztán átállítottam a fejem és elkezdtem mantrázni, hogy: még egy kicsit tekerj Balázs, ennél azért többre vagy képes, nem ezért indultál el, és ez segített. Szerencsére jól ismertem az útvonalat, hiszen autóval is erre szoktunk menni, ezért mindig tudtam, hogy mire számíthatok. Szinte mindig, mert arra például nem számítottam, hogy a szakadó esőnek köszönhetően megáradt patak elmossa a hidat, amin átkelni terveztem.

Szerencsére menet közben is jól nyomkodható a Garmin, így ezt is megoldottam + 3 kilométerrel. Mondjuk megfordult a fejemben, ez egy isteni jel és megvan a kifogás, hogy miért szállok ki ebből az egészből, de szerencsére nem volt elég erős a kisördög.

Az időjáráshoz képest, amúgy egész jól haladtam. Az első 300 kilométer szinte sík, ami azért is jó, mert folyamatosan tekertem, így legalább ez fűtött. Hosszú, hideg és vizes volt az éjszaka. Szerencsére a lámpáim kibírták napfelkeltéig, így nem kellett bekéretőzni egy idegen horvát családhoz sem, hogy náluk várjam meg a már autóban ülő feleségemet, aki másnap hajnalban indult útnak, hogy a célban találkozzunk.

Reggel 6:30 kezdődhet az átmulatott éjszaka after partija

Több mint 12 órája egy totál vizes cipőben és egy szétázott kesztyűben. Minden megállásnál kicsavartam a kesztyűből a vizet, a lábaimat inkább nem néztem meg. Aztán jött egy felismerés, ami végképp felébresztett: 350km-rel és 800m szintemelkedéssel a lábamban összeraktam, hogy a maradék 100 km-ben még lesz közel 3000 méter szintemelkedés.

Plitvicét elhagyva a fennsíkon megálltam, mert elég volt. Kértem kávét, meleg teát és egy nagybetűs MARGARITA pizzát. Egyedül voltam az étteremben és elkezdtem lehámozni magamról a rétegeket, amik szépen lassan rám kerültek az éjszaka folyamán. Velük együtt előkerült a tizenpár órával megázott ruhák illata is. Felhívtam a Beát, hogy merre van, de annyira messze volt még tőlem, hogy inkább továbbindultam.

Kiléptem a helyről, hogy méltó módon befejezzem a kalandom, és hogy tényleg jó legyen még társult az esőhöz egy kis szembeszél is. Az órám szerint már csak 2 mászás volt vissza, egy a hágó tetejére és egy a Vinjerac előtti dombra. “Na ezt már fél lábon is kibírod”, mondtam magamnak miközben szenvedtem felfelé egy alagútig, ahol a végén ugye ott a fény, no meg a napsütés és a szél. Az az igazi szembeszél, amikor lefelé is tekerni kell a bringát. Ezek ilyenkor már nagyon tudnak fájni, de itt már ez sem tudta elvenni a boldogságom, mert végre elkezdtem a nap sugaraitól átmelegedni. Megérkeztem a Maslenica hídhoz, ahonnan már tudtam, hogy ez most az enyém és azt is tudtam, hogy 10 emberből, 9,5 visszafordult, vagy el sem indult volna.

A híd után várt még rám egy domb, amin fel kellett kapaszkodnom, mielőtt megkezdem az utolsó gurulásomat Vinejracra. A helyre, ami olyan számomra, mint a második otthonom. Ezekben a pillanatokban már elszállt az elmúlt 22 óra minden szenvedése, és nehézsége, jött a tényleg utolsó emelkedő, de már fülig ért a szám. Mindjárt ott leszek, már csak pár perc választott el a céltól, majd elérkezett az utolsó kanyar is és megpillantottam a Vinjerac táblát.

Sok célkapun futottam, vagy gurultam már át életemben, de ez most minden szempontból különleges és meghatározó pillanat volt, habár nem voltak szurkolók, nem volt hangosbemondó, se zene, sőt még Bea és a kutyáink se vártak rám, de talán épp ettől a magányos befutótól lett ez a magányos 23 órás program kerek.

Otthonról indultam, és hazaértem. Hihetetlen érzés.

Mire volt jó és mit kaptam ettől a kalandtól?

Elég sok őrült ötleten vagyok már túl, de most ismét kaptam magamtól egy megerősítést, hogy ha valamit a fejembe veszek, azt képes vagyok véghez vinni. A tavalyi Hungarian Divide óta vágytam egy újabb komoly kerékpáros kihívásra, mivel az elmúlt egy évben bebizonyosodott számomra, hogy mennyire hiányzott a bringázás az életemből. Ez a kaland pedig abban is megerősített, hogy a futás mellett nekem a bringa is kell, hogy igazán önmagam lehessek.

Útvonal: