fbpx

Na, megyünk?

Az ember életében kevés az olyan szituáció, amikor pontosan tudja, mit kell mondani, ezt ki is mondja, erre pedig pontosan az lesz a reakció, amit a mondattól elvár. Egy kezem elég hozzá, hogy megszámoljam, nekem eddig hány ilyen élményem volt, az egyik történetesen bringás, úgyhogy megosztanám…

Talán azért az egyik kedvenc filmem az unalomig emlegetett Pedálkirály című klasszikus, mert mélyen együtt tudok érezni a főhőssel, pontosan tudom, milyen az, amikor az embert egy adott területen az ideálisnál szerényebb képességekkel ruházta fel a sors, és egy bizonyos szintnél feljebb ha megszakad sem képes eljutni. No nálam a kerékpársportban pontosan ez az alapszituáció. Másfél évtized után már beletörődtem, hogy valószínűleg sohasem fogok versenyeket nyerni, esetleg már csak akkor, amikor már azon múlik a győzelem, hogy kinek jön elő később a derékfájása, avagy ki van még az élők sorában, meg ki nem. Mit tehet ilyenkor az ember? Vagy elmegy inkább péknek, vagy megbékél a sorsával, és azon a szinten próbálja jól érezni magát, ahol évek óta megrekedt.

No, a lényeg, hogy minden mezőnyverseny elején elhiszem újra meg újra, hogy el tudok menni az élbollyal, aztán a józanodás többnyire 20-30 kilométer után jön, amikor nyomok egy hátrafelé sprintet a mezőny végén, majd konstatálom, hogy már megint elment a vonat. Ezután a szokásos forgatókönyv következik. Hajt az ember magányosan sokáig, majd utolérik a korábban leszakadók, összejön akár 30-40 ember is, esély innen a felzárkózásra azonban már nincsen. Az összeverődött társaság többnyire maximálisan alulmotivált, csoportmunka megszervezésére sok esély nincsen, ellenben elszökni sem hagynak senkit. A többség ekkor más semmi másra nem vágyik, csak eljutni egészben, minél csekélyebb energiabefektetés árán a célba, aztán kocsiba pattanni és tolni neki hazáig. Aki nem így gondolkozik, és próbál akciózni vagy tempót diktálni a sor elején, az többnyire saját magát szívatja meg. A végeredmény általában az lesz, hogy a befutó előtt feléled az addig pihengető társaság, és a végelszámolásnál könyörtelenül lenyomják az akciózásban vagy tempódiktálásban kifáradt versenytársakat.

Na_01

Pár évvel ezelőtt egy hasonló szituáció körvonalazódott a Budapest Bajnokságon. Leszakadtam, ahogy szoktam, majd aránylag hamar összeállt egy 20 fős boly a további elhullottakból, ez később egy további csapat beérésével úgy harmincra duzzadt. Együtt haladtunk egy teljesen eseménytelen 40-50 kilométert, dolgozni nagyon nem akart senki, tipikusan az „érjünk már haza” hangulat uralkodott. Közben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy ha ez így megy egészen a célig, akkor ennyi erővel akár elmehettem volna egyedül egy pilisi körre, kb. hasonló erőpróba lett volna. Úgy vagyok vele, hogy a verseny annyiban különbözik az edzéstől, hogy utóbbin az ember igyekszik kiadni magából mindent, ha kell, a befutó után elokádja magát vagy leesik a bicikliről. Középtávfutó berkekben annak idején az idősebb futótársaim mondták mindig, hogy akkor futja ki magát az ember igazán, ha a végén elhányja magát. Nem mondom, hogy ez lenne a követendő példa, viszont megnyugtat, hogy párszor már sikerült eddig eljutnom.

Szóval lényeg az, hogy kellemes 35-ös tempóban, eseménytelenül biciklizgettünk vagy harmincan, az élbolytól tisztes távolságban, a célhoz ellenben egyre közelebb kerülve. Dimbesebb-dombosabb vidékre érve a monotóniát csak két azonos csapatban hajtó sporttárs szökési kísérletei törték meg, felváltva próbáltak elmenni a dombokon, de a boly mindig megcsípte őket. Egyszer csak mintegy jelzésképpen megpillantottam azt a táblát, amin ez állt: „Esztergom 17 km”. Az ugrott be erről, hogy valami maradandóbbat kéne összehozni a versenytáv hátralévő részében, mert ha ez így megy tovább, nem lesz miről mesélni otthon. Előre mentem hát, részben ezért is, hogy az esetleges hirtelen tempóváltások ne a boly végén érjenek. Innentől kezdve én is mozdultam a szökésekre a többi az élen haladó versenyzővel együtt.

Nagyon úgy tűnt, hogy innen már senkit nem engednek el, mire a két legaktívabb versenyző egyike az utolsó emelkedőn ismét megpróbálta. Rámozdultam, melléértem, hátranéztem… A boly lemaradt mögöttünk jó 15-20 méterre, és a távolság nem csökkent. Jöttömre a szökevény elkedvetlenedett, azt gondolván, hogy megint a nyakán az egész társaság. Egymásra néztünk, és egy váratlan ötlettől vezérelve ennyi bukott ki belőlem: „Na, megyünk?” A válasz egy fülig érő mosoly volt, a következő pillanatban pedig már irdatlan tempóban vetettük magunkat a soron következő hosszú elnyújtott lejtő kellős közepébe…

Váltott vezetéssel haladtunk, pár kilométer után már teljes volt az összhang, 3-400 méteres váltásokkal és 43-45-ös tempóval gyűrtük a kilométereket. A síkra kiérve hátranéztem, és nem láttam már magunk mögött a bolyt. Blitzkrieg – a meglepetés ereje – gondoltam magamban. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy a cél előtt közvetlenül közel 4 kilométernyi nagyon alattomos emelkedőt kell legyűrnöm, addig pedig még legalább ennyit kell haladnunk nyélen, úgyhogy a többiekkel szemben mindössze annyi lesz az előnyünk, amennyit itt a síkon összeszedünk. Esztergomba érve némi diskurzus után kiderült, hogy nem egy korcsoportban vagyunk, így lelkiismeret furdalás nélkül elengedtem a kollégát a hegyen, majd magányosan agonizálva, hullafáradtan, de baromi elégedetten érkeztem meg a nem túl előkelő hetvenedik helyre. Örömömre szolgált továbbá, hogy a faképnél hagyott bolyból mindössze egyetlen ember vert hátba, ő pedig történetesen szökevénytársam mindvégig igen aktív csapattársa volt, úgyhogy ezt nem igazán bántam.

Öngyilkos akciónkban az igazán vicces az volt, hogy közben sejtettük, ezzel a megmozdulással nem sokkal leszünk előbbre a végelszámolásnál. Hogy miért vállaltuk be mégis? Csak a magam nevében tudok nyilatkozni… Nos talán azért, mert kellenek a kihívások. Egy versenyt kellemes tempóban teljesíteni nem kihívás. Versenyt nyerni kihívás, csak számomra nem reális. Mit tehet ilyenkor az ember? Mondjuk azt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve menet közben spontán célokat tűz ki maga elé. Ez lehet bármi – akár az, hogy az adott társaságból elsőként akar célba érni. A siker érdekében lehet akár kockáztatni is – különösen jó játék ez azoknak, akik a mindennapi életben kerülik a kockázatot. Mi van akkor, ha nem sikerül? Tulajdonképpen semmi… Ellenben ha sikerül? Akkor a sokadik helye ellenére sem úgy megy haza az ember, hogy már megint kikapott. Mert a győzelem fogalma a hobbi országúti sportban relatív, a lényeg pedig valójában az, hogy élvezzük a versenyzést. Legalábbis szerintem…

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.