A Milánó-Sanremo tavaszi klasszikus, amelyet a taljánok előszeretettel neveznek La Clasica Primaverának, a leghosszabb egynapos verseny az UCI naptárban, hagyományosan március utolsó előtti hétvégéjén kerül megrendezésre, és általában a legkeményebb fából faragott sprinterek csatáját hozza.
A Milánóból kivezető “neutrál” szakasszal együtt 300 km-t felvonultató „Primavera” átbukik a hatszáz méteren fekvő Turchino hágón, majd végighalad a Riviera leglátványosabb szakaszain egészen a híres üdülővárosig, Sanremóig. A tengerpartot jelentős sziklanyúlványok szabdalják, az utóbbi néhány évtizedben – az izgalom fokozása és a sprinterek „megzabolázása” érdekében – a verseny utolsó szakasza ezek közül néhányat célba vesz. (Mostanság a Le Mánie 204. km-nél, a Cipressa 276-nál, majd a Poggio di Sanremo 292-nél áll a mezőny útjába.) Következésképpen – bár a befutó biliárdasztal síkságú – a Primavera olyan klasszikus, amely sem a sprinterfenomének, sem az erőkerékpárosok számára nem ideális, így néha az egyik versenyzőtípusból, máskor a másikból kerül ki a győztes. Számos esetben egyéni szökevény vagy kisebb csoport szakítja át a célvonalat, de nem ritka a tömeghajrá sem.
A Milánó-Sanremót első ízben 1907-ben rendezték meg, a Tour-on is kiválóan szereplő Lucien Petit-Breton sikerével. Eugène Christophe győzelme során 185 versenyző adta fel a küzdelmet, Eddy Merckx mindössze 20 évesen aratta első Primavera, de még ezeknél is emlékezetesebb eseményeket jegyez a kerékpáros almanach. A lélegzetelállító forgatókönyvek, a legendás győzelmek sok esetben a másnapi napilapok címoldalára kerültek!
1946-ot írunk, Olaszország még a háború lelki és fizikai nyomait nyögi, a szervezők számára az elsődleges cél nem az útvonal kaptatókkal történő nehezítése, hanem a harcok nyomainak eltüntetése. Azok aztán tényleg nehéz történelmi idők: a sportteljesítményeket a háború emberfeletti megpróbáltatásaihoz, sorstragédiáihoz kell mérni. Fausto Coppi a verseny fél távjához közeledve a Turchino hágón tempósan ellép a mezőnytől, amely nem veszi komolyan az akciót – vissza van még vagy 150 kilométer, ki az az eszeveszett, aki egy sprintereket favorizáló versenyen ilyen szökésbe kezd! De hát Coppi már csak ilyen, és versenyzőtársai késő délután látták újra…
A legendás győzelemhez hozzá tartozik, hogy Coppi út közben a tengerparti Caffè Pasticceria Piccardoban megkávézott, és még így is bő 14 perces előnnyel ért célba. A versenyt az olasz rádió élő egyenesben közvetítette, így nem városi legendáról van szó: Coppi szólt csapatfőnökének, hogy kávét kíván, aki előre hajtva az első útba eső tengerparti kávéházban megrendelt egy dupla-dupla eszpresszót, Coppi megállt, felhörpintette a bögre tartalmát, majd sebtében tovaszáguldott. További érdekes részlet, hogy az olasz rádió Coppi célba érkezése és az ezt követő tömeghajrá közt tánczenét sugárzott…
Poulidornak tollba mondták a taktikát!
1961-ben kora legnépszerűbb francia versenyzőjétől, a Jacques Anquetil mögött „örök második” Raymond Poulidortól ismét elszegődött a szerencse. 125 km-rel a cél előtt defektet kapott, a csapatautó késve ért oda, a mezőny tovaszáguldott, így „Pupu” már elkezdte levenni cipőjét. A kísérőautóban szakvezetője, a kétszeres Tour-győztes Antonin Magne ült, rákiabált versenyzőjére, hogy azonnal vegye vissza a lábbelit, és fogjon neki az üldözésnek. Végig mögötte haladva biztatta, majd miután a többieket beérte, tovább osztotta az instrukciókat. Magne szigorú irányítása alatt sikerült beverekednie magát egy háromfős szökésbe a Capo Berta kaptatón, majd onnan leszáguldva taktikusan (ami ugyebár Poulidorra nem volt éppen jellemző) megült két vetélytársa, a német Ab Geldermans és a francia Jean-Claude Annaert kerekén. A Poggión Poulidor robbantott, de az eszeveszett üldözésbe kezdett mezőny ezt nem láthatta, mert Magne a két leszakadó mögött maradva autójával szemük elől eltakarta az eseményeket. Poulidor kitartott, szerencséjére a két üldözője közül egyik csapattársa volt, így megszerezhette karrierje egyetlen legendás győzelmét.
Gomezről mindenkinek ez a meglepő győzelem ugrik be…
Válaszolva a kritikára, hogy a 70-es években a Milánó-Sanremo túl könnyűvé vált, a szervező Vincenzo Torriani 1982-ben beiktatja a Cipressa kaptatót közvetlenül a cél előtt, amely így remélhetőleg felpezsdíti a már-már sablonos forgatókönyvet. A Cipressa bemutatkozása viszont nem várt eseményekhez vezetett. Milánót elhagyva a sík vidéken 13-an meglépnek a mezőnyből, előnyük a Turchinón már bő 10 perc. A nagy esélyesnek tartott világbajnok Giuseppe Saronni féltávnál feladja a versenyt, ami zavart okoz a mezőnyben. Francesco Moser és az akkor még igen fiatal Moreno Argentin csapata egymással veszekedve próbálják a másikra áthárítani az üldözés terhét – minden bizonnyal tartva a Cipressa taktikai és fizikai nehézségétől. Elérkezve a várva-várt kaptatóhoz a 13-fős csoport már csak két versenyzőre redukálódik, Marc Gomez és Alain Bondue vívja a végső csatát, mivel a mezőnynek továbbra sem sikerül egyezségre jutni. A harmadik helyért Argentin lesprinteli Mosert, ami sovány vigasz ezen az eltaktikázott versenyen.
Bugno: tudni kell, hogy mikor érdemes menidulni!
A következő években a mezőny már kitanulta a Cipressához és az utána újonnan beiktatott Poggióhoz illő stratégiát, évről évre óriási hajrákat rendezve mindkettő lábánál, majd a szökevények kis csoportja egy újabb hajrával dönti el a győzelem sorsát Sanremo fő utcáján, a Via Román. 1990-ben viszont a világbajnok és Giro-győztes Gianni Bugno átírja a bevett forgatókönyvet. A Riviérán abban az évben uralkodó szeles időjárás rendesen szétszaggatja a mezőnyt, kisebb csoportokat alkotva, az élen hajtó kerekesektől a Cipressa lábánál Bugno meglép, az utolsó 20 km-t egyedül hajtva ért célba. Még ennél is látványosabb volt Sean Kelly 1992-es sikere, amely a Poggio szűk, kacsakaringós lejtmenetére épített. Az ír minden idők leggyorsabb és egyben legvakmerőbb száguldásával itt lép meg a kisebb szökevénycsoporttól, levadássza a kaptatón megszökött, a verseny egyértelmű favoritjának kikiáltott Moreno Argentint, majd a hajrában – 36 évesen, igencsak túl karrierje csúcsán – meglepően simán veri az olasz világbajnokot.
Kelly 36 évesen simán lehajrázza Argentint
A következő évtized az EPO és a vérdopping jegyében zajlott, látványos szökésekkel (például a mai napig a Michele Ferrari „tanítvány” Giorgio Furlan tartja a Poggio-csúcsot 5:45 másodperccel, azaz 38,5 km/órás átlaggal!), de ezeket hadd ne soroljuk a klasszikus győzelmek közé! Ellenben az utóbbi évek sikerei közül egyértelműen kimagaslik Fabian Cancellara hosszú hajrája: a szökevénycsoport csak 2 méterre engedte el Spartacust, de ez is túl soknak bizonyult a svájci irgalmatlan ereje és időfutammenő képességéhez!
Reméljük vasárnap hasonlóan emlékezetes versenyt láthatunk!
