Megpillantva az épületet, nem akarok hinni a szememnek, fantasztikus formák és ötletek jellemzik, a saját terveik, és kezük munkája által épült vendéglőt. Fa, vályog, moszat, bambusz, kizárólag természetes alapanyagok mindenütt. Sarkokat, éleket sehol nem látok, de párhuzamosságnak, egyáltalán bármilyen szimmetriának a nyomát sem lehet felfedezni. Nálunk erre tuti nem kapott volna építési engedélyt.
Őzek legelésznek békésen a sátram körül
Nem tudok szabadulni a hely hatása alól, lenyűgöző a minden részletre kiterjedő figyelem, a kézzel készült tányérokból sem találunk két egyformát. Feleségével együtt készítik az ételeket, amelyek ötvözik a japán, az indonéz, a nepáli és az indiai konyha legjavát. Mennyei, mindenkinek meg kellene kóstolni, kár hogy az itthoni ebédjegyet nem fogadják el.
Yuya – mert ez az igazi neve, a Neppamaru csak álca – marasztalna még egy napra, ráadásul burgonya fesztivál lesz a faluban. Miért csak 90 napot maradhatok??? Közel vagyok már Hokkaidó, de talán az egész túra egyik legjobban várt részéhez, a Shiretoko Nemzeti Parkhoz muszáj mennem.
Shiretoko hanto – az érintetlen természet
Hokkaidó őslakosai az ainuk, nyelvükön Shiretoko azt jelenti, a világ vége. Talán ez a legvadregényesebb, a civilizáció nyomait szinte teljesen nélkülöző terület egész Japánban. Egyetlen út vezet a félszigeten keresztül, a nemzeti parkban találunk ugyan turistaösvényeket, de azon túl már csak a vadon létezik. Befizethetünk hajóútra, amellyel a félsziget partjai közelében tehetünk egy kört, de saját lábunkon nem léphetünk Shiretoko szent vadonjába.
Erdők, folyók, hegyek, végtelen terek, ez kelet-Hokkaidó
A néphit szerint rengeteg isten lakik ezekben az erdőkben, de a vadőr csak a medvékre hívja fel a figyelmemet, azt mondja síppal elkerülhető a véletlen találkozás. Próbált már valaki sípot fújva feltekerni egy 10%-os, tíz kilométeres emelkedőn? Köszönöm szépen, de nem veszem igénybe a sípot, még felébreszteném az isteneket.
Az egyetlen út Utoro és Rausu között igazi kihívás kerékpáros szemmel. Szerpentinek sokaságát kell legyűrni mire a hágóhoz érek, de a kilátás, és a tapsoló motorosok hada kárpótol. Hokkaidón szokás üdvözölni a szembejövő kétkerekűt, akár motorral, akár biciklivel vagyunk. Hasonló szerpentin vár lefelé is, de most nem az erőlködéstől torzul az arcom, egyszerűen nem tudom letörölni a vigyort a képemről.
Rausuban a kemping mellett ingyenes fürdő, más néven onsen található. A földből feltörő víz olyan forró, hogy képtelen vagyok sokáig élvezni. A környék annyira bővelkedik vadállatokban, hogy a sátram körül őzek legelésznek, de a gőzölgő, bűzlő onsen sem véletlenül kapta a nevét a medvéről. Sok motoros is sátrat ver a kempingben, így már nem olyan félelmetes az éjszaka.
Akan Nemzeti Park, a Mashu tó
Néptelen tájakon
Szemerkélő esőben bontok sátrat, majd egyre erősödő esőben intek búcsút az istenek földjének, célom a három gyönyörű taváról híres, Akan Nemzeti Park. Aki szeretne közelebbről megismerkedni az ainu kultúrával, jó helyen jár. A kormány egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz, hogy ne haljon ki ez a nép, de miért kell egyáltalán eljutni idáig? Fehér ember jönni, elfoglalni föld, leigázni őslakos, kizsákmányolni minden, később ketrec építeni, ahol pénzért lehetni bámulni ősi kultúra. Ugyanaz a sztori, a világ minden táján. Említettem már, hogy nem vagyok büszke civilizált származásomra?
