Aki szeretné megismerni Japánt kerékpáros szempontból, ne mulassza el elolvasni a távoli országban tett túráról készült sorozatunkat. Horváth Zoltán, aki 2011-ben júliustól októberig 3 hónapot töltött a különleges helyszínen, először az előkészületekről mesél:
Hogyan és mikor jött az ötlet? Nehéz lenne pontosan meghatározni, de az biztos, hogy 2010 nyarán már körvonalazódott egy nagyszabású túra ötlete.
Miért éppen Japán? Talán a lélegzetelállító tájakért?
Miért pont Japán? Mert imádom. Nehéz lenne megmondani honnan ered az érdeklődésem, de már régi nagy álmom volt eljutni a felkelő nap országába. Tokió, felhőkarcolók, tömeg, tamagocsi, szamurájok, nindzsák, Playstation, robotok, gésák, szaké, autók, motorok és még sorolhatnám azokat a sztereotípiákat, amelyek egyből mindenkinek beugranak az ország neve hallatán, de nagyon csalóka és felületes képet adnának a „gyanútlanul” odautazó túrázónak. Maradjunk annyiban, nem fukarkodott a mindenható amikor a természeti adottságokkal Japánhoz ért a sorban.
Leírhatnám, hogy milyen gyönyörű és páratlan, de nem szeretnék hosszú, unalmas útikönyvszerű bekezdést írni, másrészt aki elolvassa majd a cikket, reményeim szerint betekintést nyer ebbe a mai napig is kicsit elszigetelt világba. Egy pillanatra sem volt kérdéses hova, mindössze annyit kellett kitalálni mikor legyen megvalósítva a nagy terv.
Nézzük meg kicsit földrajzilag hova a Fudzsiba is indulunk?
Japán egy „hosszú, de viszonylag keskeny” ország, ezért különböző éghajlati viszonyokra lehet számítani „fent északon”, ahol komppal akár Szibériába is átkelhetünk, illetve délen a szubtrópusi égöv alatt fekvő szigeteken. Számoljuk hozzá az esős évszakot (monszun kb. május közepétől június közepéig), valamint a tájfun szezont(általában szeptembertől október közepéig), és láthatjuk miért nem könnyű belőni a rendelkezésre álló 90 napot.
Vagy a legendás napnyugtákért?
Ezt (mármint a 90 napot) nem én döntöttem el hanem az országaink közötti egyezmény, amely turistáknak maximum ennyit engedélyez vízum nélkül. Szemétség. Az sem teszi könnyebbé a döntést, hogy a három nemzetközi reptér – Tokió, Kansai és Nagoya – mind az ország „közepén” helyezkednek el. Aztán ott van az is, hogy északról délre, vagy délről északra haladjak? Nagyon kemény ez a földrajz, jobb ha nem bonyolítom tovább.
Hosszas gondolkodás, tervezgetés után úgy döntök hogy inkább a monszun mint a tájfun és megveszem a jegyet áprilisra, úgy gondolván hogy Tokióból dél felé veszem az irányt ahol ilyenkor már jó idő lesz nomádkodni, nyár közepére északon leszek ahol a fullasztóan párás, forró nyár elviselhetőbb és mire a tájfunok elérik Japánt, én már tízezer kilométerre leszek tőlük.
Tudom, a bevezetőben nem ez szerepel dátumként. Földrengés, cunami, felrobbant atomerőmű, Fukushima… rémlik valami? A március 11-ei földrengés, majd az azt követő szökőár meghiúsítja az áprilisi indulást, és sok ország még hónapokig nemkívánatos desztinációnak nyilvánítja Japánt.
Lehet hogy a híres napfelkeltékért?
Tulajdonképpen mindenki le akar beszélni a júliusi indulásról is, de én hajthatatlan vagyok. Jól érzékelteti az akkori közhangulatot, hogy egy szinte teljesen üres járaton repülünk Amsterdamból Tokióba. Kis túlzással állíthatom, hogy minden utasra saját stewardess jut „bátorságunkért” cserébe.
Előkészületek
Amikor eldöntöttem, hogy belevágok a túrába, rengeteg kérdés merült fel bennem. A család és a barátok közreműködésével ez a szám minimum megduplázódott pár hét alatt, én pedig kétségbe voltam esve hogy a kérdések felére sem tudok megnyugtató választ adni. Tulajdonképpen a repülő indulása és érkezése tűnt az egyetlen biztos pontnak, de ahogy az előző fejezetből kiderült, hiba lett volna mérget venni rá.
Milyen jó, hogy nem szerveztem túl a programot, így csak a repülőjegyet kell módosítanom. Most már meg is tudom indokolni miért szervezem ilyen „óvatosan” a dolgokat. Határozottan nem lustaságból. Jó okom van rá. Mi van ha mégis változik valami? Na ugye? A saját biciklimmel akarok menni, ezért olyan légitársaságot keresek, ahol a legkedvezőbb feltételekkel lehet a kerékpárt szállítani. A KLM az egyetlen, ahol Ferihegyről indulva poggyászként feladhatom a hatalmas dobozt, amennyiben belefér a 25 kg-os súlyhatárba.
Pusztán azért mert minden érthetően ki van táblázva és lehetetlen eltévedni?
Ez nagyon szép és jó, de ha kiszámoljuk mekkora a súlya a bringának, doboznak, szerszámoknak, táskáknak, sátornak, hálózsáknak, ruháknak… Tudom, tudom ott van a kézipoggyász is, szóval mit jár a szám. Egy biztos, csak kis igényűeknek vagy nagyon elszántaknak ajánlom ezt a megoldást. Mondjuk megspórolok vele vagy 100 eurót és nem kell felesleges 20 kilót cipelnem cserecipő, kispárna meg póttörcsi formájában 3 hónapon át. Úgy gondolom leszögezhetjük hogy minimalista vagyok. Vagy szimplán csóró és lusta?
Szállásról is jó lenne gondoskodni, de nagyon nehéz információkat szerezni, ezért csak a megérkezés napjára koncentrálok. A legjobb választás a Narita Airport Hostel, ahol a tulaj maga is bringás, ráadásul tárolhatom nála a biciklisdobozomat. Király. Ez óriási segítség.
Első és utolsó éjszaka biztosítva, doboz tárolása megoldva, a maradék 88 napot fél lábon is kibírom.
Nem inkább a jó társaságért?
Azért van egy másik lehetőség szálláskeresésre, a www.couchsurfing.com. Megírtam sok levelet, eltöltöttem rengeteg órát (főleg munkaidőben, ezért nem is sopánkodom nagyon) a képernyő előtt, de rá kellett jönnöm, hogy ez az oldal is leginkább a társkeresésről szól, mint a legtöbb „social site”, vagyis közösségi oldal. Nincs ezzel semmi baj, de mindössze két embert találtam, akik tényleg szállást kínáltak és szívesen láttak. Róluk később majd szót ejtek, a túra Hokkaido című fejezetében. Zárójelben megjegyzem a www.warmshowers.org talán hasznosabb, de akkoriban még nem hallottam róla, talán nem is létezett.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy Japánban fordított irányú közlekedés van, tehát az út bal oldalán tekerünk, mindig balra tartunk. Ez nekem nem okozott gondot, mivel előtte évekig Angliában éltem és közlekedtem, viszont aki először szembesül vele, annak nagyon furcsa lehet. Azt mondjuk nem tudom hol lehet erre gyakorolni, de jól véssük az eszünkbe, mert veszélyes helyzetek adódhatnak ha elfelejtjük.
Az angol jól megy, de gondoltam biztosra megyek és megtanulok alapfokon szavakat, kifejezéseket. Leesik majd a helyiek álla amikor japánul kérek sört a kocsmában. Később majd kiderül mennyi hasznát vettem ennek. És az angolnak is. A magyar elegendő.
Határozottan nem a szakéért, még akkor sem ha medvés üvegben kelleti magát.
Lássuk inkább az útvonalat. Már megint földrajz.
Japán négy fő- valamint többezer kisebb-nagyobb szigetből áll. Északról dél felé haladva Hokkaido, Honshu (a fő sziget) Shikoku, Kyushu. Bringás szemmel ennek az a legfontosabb üzenete, hogy sokszor kompra kell szállni. Ennek szerencsére van angol nyelvű oldala: http://www.japan-guide.com/e/e2355_01.html#f06. Ajánlott előre foglalni, legalábbis ezt mondják az okosok. Én egyszer sem tettem (és tényleg nem lustaságból), mivel biciklivel nehéz kitalálni mikor is érsz pontosan oda egy adott kikötőhöz.
A júliusi indulás megváltoztatta a túra irányát is, így észak felé fogok elindulni, ahol a nyár nem olyan elviselhetetlen mint a délebbi szigeteken. A cunami sajnos „legyalulta” Honshu szigetének keleti partját, ezért erre nem tanácsos- sőt van ahol tilos közlekedni. Ezt a részt komppal fogom megtenni, így hamar Hokkaido szigetére érek és azt körbejárva megkezdhetem az utam délre. Mindössze azért kell imádkoznom, hogy júliusra visszaállítsák a kompjáratot ezen a részen és ne akkor jöjjön egy újabb utórengés, amikor éppen a márciusi katasztrófát is okozó törésvonalak fölött hajókázunk.
Az irány tehát megvan, a többi pedig rajtam és a körülményeken múlik majd. Nagyjából 3500-4000 km volna a táv az ország északtól délig tartó átszelésével, de én többet szeretnék látni elsősorban Hokkaidóból és Shikokuból, meg aztán valahogy vissza kell küzdenem magam Tokióba. Mindenképpen látni szeretném Yakushimát, a világörökség részét képező szigetet, ahol sokezer éves fák alkotják a meseszerű erdőt. A legidősebbeknek még nevük is van, arrafelé tisztelik a fákat. 5-6000 km út vár rám számításaim szerint, tehát biztos nem ennyi lesz.
A legfontosabb szabály, szigorúan mindig balra tarts!!!
Felszerelés
Szeretem a biciklim, számomra inkább társ mint eszköz, ezért nem kérdés hogy vele fogok belevágni. Ő egy Diamondback Vertec Expert típusú MTB 26-os Continental Touring Plus defektvédelemmel ellátott gumikkal. Nem kifejezetten a túrára választottam ezt a típust, használom már őket egy ideje és nagyon meg vagyok velük elégedve. A jó öreg bovdenes Avid V-fékek elöl-hátul, néhány tartalék fékpofával. Gila RST 100-as teleszkóp elől, gyárilag ezzel volt szerelve. Shimano XT váltók, agyak és lánc. 2007-es, mondhatni öreg modell, de szerintem a túrázáshoz jobb egy megbízható és egyszerű gép, másrészt pedig az érzelmek…
A súly az egyetlen gyengéje, de ha igazán szeretünk valakit elnézzük azt a pár kiló pluszt. Vásárolok hozzá sárvédőket, csomagtartót a hátsó táskához, és kitámasztót. Ránézésre olyan lett mint egy nyugdíjas monti, de ezek nagyon hasznos kiegészítők. Előre nem fogok táskákat szerelni, nem érzem biztonságosnak és utálnék olyan sok cuccal menni. Próbálok a lehető legkönnyebb lenni és inkább a kényelmemen fogok spórolni. A csomagtartóra Kelly’s Trial 3 részes táskám lesz, lecsatolható felső résszel, amely kézipoggyászként is remekül használható a repülőn.
A 3 rész összesen 50 liter befogadására képes, plusz rengeteg dolgot tudok majd a tetejére vagy éppen az oldalára rögzíteni. Ez a táska nagyon praktikus a pakoláshoz a sok rekesz és zseb miatt, egyetlen hátránya a vízlepergetős anyaga, amely egy komolyabb égi áldásnál nem tartja szárazon a tartalmát. Sebaj, a kényes dolgok külön zacskókban utaznak majd. A méret a lényeg alapon választott sátram egy Vango, 1 személyes, 950g súlyú, igazi „könnyűtúrázó”. Apróbb hiányosságai, sajnos pont a vonzó paraméterekből adódnak. Illett volna kipróbálni indulás előtt, de érthetetlen okokból erre nem került sor. Nem, nem hiszem hogy lustaságból, talán inkább kedvem nem volt ha jól emlékszem…
A bal oldali közlekedés a kerékpárosokra is ugyanúgy érvényes.
Hálózsákom is egy könnyített Vango modell, színben tökéletesen harmonizál a sátorral, akárcsak a legkisebbre összehajtható önfelfújós matracom a maga 2 cm vastagságával.
Tesóm meglep egy szuper kesztyűvel és egy béléses rövidnadrággal, amelyekért a túrán nagyon sokszor áldom még a nevét. Mi kell még? Súlyban és űrtartalomban nem sok lehetőség maradt, de azért beerőltetek pár alsógatyát, zoknit, thermo alsó és pár poló. A pulóver majd rajtam lesz, mert az tutira nem megy bele a poggyászba. Valószínűleg én leszek az egyetlen ember, aki hosszúnadrágot és kapucnis pulcsit viselek majd a reptéren július 14-én. Nem is beszélve arról, hogy alsónadrág helyett egy rövidnadrágot választok a hosszú alá a jobb helykihasználás érdekében. Így már biztos nem hűlök meg a hosszú úton.
Ilyenkor az ember elgondolkodik a testhezálló, feszülős lycra, meg nylon ruházaton. Azok nagyon kis helyet foglalnak, és komoly bicikliseknek szinte elengedhetetlen a viselésük. Szinte már látom is magam egy ilyen dresszben, ahogy a buddhista szerzetesek legszentebb templomai között cirkálok a pink-neonzöld itt-ott kidudorodós jersey-ben, de gyorsan el is hessegetem a képet. Maradok az „enyhe” túlöltözésnél, meghagyom a profiknak a XXI. század büszke melegfrontja diktálta dresszeket.
1. Akárcsak a lóval vontatott járművekre.
Alapvető szerszámokra szükségem lehet, ezeket egy nyeregtáskába teszem. Pattintós láncszem, tartalék fékpofa, defektkészlet, láncbontó, fogó, multifunkciós kulcskészlet, kesztyű, rongy, pár méter kötél és a svájci bicskám, amely hű útitársam minden túrán. Természetesen nem tudnék mindent megjavítani ezzel a készlettel, de a legvalószínűbb hibákra azért fel vagyok szerelkezve.
Gyilkos lesz a nap, ezért baseball sapka és napszemüveg használata kötelező. Ezeket sem tudom belecsempészni a táskákba, de remélem nem rontja majd az összképet egy nyakba akasztott fényképezőgép és egy dugig tömött övtáska társaságában kiegészülve a kapucnis dunyhámmal. A dugig tömött övtáskáról jut eszembe a pénz, méghozzá készpénz. Ez nagyon fontos, mivel a japók nem nagyon bankkártyáznak, mindig legyen nálunk kp. A bankoknál illetve postahivatalokban vannak ATM készülékek, de a boltokban nagyon ritkák. Tovább árnyékolja a képet, hogy nem minden kártyát fogadnak el a bankok és persze minden tranzakció pénzbe kerül.
Én nagyjából napi 3.000 yennel kalkulálok, ezt megszorzom a 90 nappal, majd az így kapott 270 000 yent felkerekítem háromszázezerre, és már érthető is a duci övtáska. Felelőtlennek tűnhet az egész pénzt cipelni, de Japán nagyon biztonságos és a pénzfelvétel bonyolult, meg különben is mi baj történhetne? Nálam van persze a bankkártyám is, nem foglal nagy helyet és a napi 3 000 yen egy nagyon homályos becslés, fogalmam sincs, hogy elég lesz-e a pénzem?
Zarándoknak öltözve sem lehet kibújni a balos közlekedés alól
Vennem kell majd esőkabátot, törölközőt, belső gumit, elemeket, pumpát, biciklizárat, mindent, amit a súlyhatár miatt nem tudok magammal vinni a repülőn. Bőven megy majd a pénz kompokra is, nem beszélve a kávé iránti olthatatlan vágyamról. Majd a kaján és a szálláson spórolok. Bevillan a kép ahogy a szakadó esőben, korgó gyomorral vacogok fedél nélkül és jön egy medve…
El is felejtettem megemlíteni eddig ezt a medve dolgot, pedig meglehetősen sokat foglalkoztat. Nagy tisztelője vagyok ennek a hatalmas állatnak, de pontosan a mérete és ragadozó mivolta aggaszt egy picit. Néha nagyon. Hallottam már sztorikat olyan emberekről akik nem jöttek vissza az erdőből. A mesében aranyos és mézet eszik, de a valóságban testközelből… hááát nem is tudom.
Legalább annyira félek tőlük, mint amennyire vágyom a találkozást egy nem állatkerti, szabadban élő, hús-vér, közel fél tonnás szörnyeteggel. Nem bánnám azért, ha őkelme nem venne észre, én pedig teljes némaságban és áhitattal nézném, ahogy teszem azt lazacra vadászik egy zúgó vízesésnél. Ébresztő hülyegyerek, inkább próbáld meg elkerülni őket mondja az eszesebb énem, de néha az emóciók győznek és álmodozni kezdek a nagy találkozásról. Szerencsére csak Hokkaidón kell számolnom velük, a délebbi részeken nem fenyeget a medvetámadás veszélye.
A szigetek között nagyon sokszor kell kompra szállni.
Hála az égnek, hogy a medvén kívül mindössze néhány mérgeskígyó fajtával kell csak számolni a déli szigeteken, de ezek marása csak gyerekekre és idősekre lehet végzetes. Legalábbis ezzel nyugtatom az értem aggódókat. Úgy látom, a kígyók nagyobb félelmet keltenek az emberekben mint a medve, én viszont éppen ellenkezőleg látom.
Akkor hát minden bezacskózva, kerék kiszedve, itt az ideje bepakolni a Hervisből szerzett jól megtermett 28-as méretű kerékpáros kartondobozba. Nagyjából 10-szer pakolok be és ki, majd újra és újra, míg végre úgy érzem hogy biztonságosan bebugyoláltam mindenhol a kicsikémet és készen áll a várhatóan rázós útra. Természetesen minden kísérletemet mérlegelés követi, de nem bírom 26 kg alá vinni a súlyt. Minden oldalán virít a TÖRÉKENY felirat, bár nincsenek illúzióim a reptéri rakodómunkásokat illetően, inkább abban bízom, hogy a méretei és súlya miatt nem fogják dobálni.
Nagyjából a 3. tekercs szigetelő szalaggal tekerem át a dobozt, amikor észreveszem a külön erre a túrára vásárolt, extra nagy, literes vizes palackot az asztalon. Te már itthon maradsz barátom, kizárt dolog hogy szétszedjem és újrapakoljam az egészet. Remélem más azért nem maradt ki a pakkból. Kézipoggyász bepakolva, extra ruhák a hátsó ülésen(ráérek a becsekkolás előtt beöltözni), búcsú a családtól, és irány Ferihegy.
Hokkaidón a sok medve miatt számos figyelmeztető táblával találkozhatunk. Amennyiben valaki nem tudná elolvasni a szöveget, íme a szó szerinti fordítás: „Tilos az etetőanyag használata, valamint kerüljük az állatos erdei gyűléseket.”
Megérkezés
Az időeltolódás miatt szinte egy egész napom rámegy az odaútra. Kicsit besegít azért az Amsterdamban tomboló vihar is, sok gép késik, némelyeket törölnek, de alig két órás késéssel azért megindul az „ üresjárat” az atomkatasztrófa irányába. Nem is bánom a rossz időt, így nem vagyok olyan feltűnő a sok ruhámban. Helyi idő szerint reggel érkezem, ezért jó lenne aludni a hosszú úton, de nekem soha nem megy- ezúttal sem sikerül. Hurrá!
Enyhén elcsigázva tologatom a nagy dobozt a kijárat felé, amely – minden félelmem ellenére – sokkal jobb állapotban van mint én. A kijárat előtt még egy utolsó ellenőrzés, a vámos hölgy az utazásom céljáról és a bőröndöm tartalmáról érdeklődik. Érzem hogy kicsit sántít a sztorim, de minek hazudjak, kibököm az igazságot- körbetekerem Japánt. Igazán? Ez a nagy doboz a bicikli? Hol van a többi csomagja? Komolyan nincs? Hol fog aludni? És egyáltalán hogy képzeli ezt az egészet? Nagyon vigyázzon magára és sok szerencsét!
Köszönöm. Rám fér majd az biztos.
Japán 73%-a hegyvidék és az ország 67%-át borítja erdő. Meglepő, de leszámítva a nagyvárosokat, bizony erre kell felkészülni.
Most már csak Yamamotót kell megkeresnem, a Narita Hostel gazdáját, aki megígérte, hogy kijön a reptérre és biciklistől együtt a szállóra visz. Tulajdonképpen ő keres meg engem, mivel sokkal egyszerűbb kiszúrni egy európait, hosszú hajjal és bazi nagy dobozzal. Kicsit meglepődöm a Suzuki Alto láttán, de Yamamoto San kiszerelte a hátsó üléssort, így már simán becsusszan a túlméretes kofferem.
Yama igazi japó, leszámítva azt a nem elhanyagolható tényt, hogy jól beszél angolul. Nagyon udvarias, segítőkész, minden érdekli és felajánlja, hogy segít bevásárolni a hiányzó dolgokat, ráadásul megmutatja a városból kivezető legegyszerűbb utat. Kifejezetten örülök, hogy Naritára jön a gép, így nem kell küzdenem a Tokiói forgalommal. Törölközőt kapok tőle, le is húzhatom a bevásárló listámról, ami bővül szúnyog és egyéb vérszívók elleni „dezodorokkal”, valamint egy mentolos illatú krémmel, amely Yama szerint csodálatos nyugtató lehet a riasztószereket ravaszul kijátszó rovarok csípésére. Túlzásnak érzem ezt a rovarosdit, de később újra bebizonyosodik, hogy mennyire hasznos odafigyelni a helyiek véleményére, tanácsára.
Néhány üveg sör és szaké társaságában érkezünk vissza a szállóra. Kizárólag a megérkezésre koccintunk, mivel reggel korán indulok Oarai-ba, ahonnan 18:30-kor indul a komp Hokkaidóra. Ismeretlen utakon, forró nyári időben, cuccokkal felpakolva kell kb. 120 km-t megtennem a kikötőig- nem szeretném lekésni az indulást. Yama szeret beszélni és rengeteg hasznos infót oszt meg velem az országról, szokásokról, hagyományokról, emberekről, állatokról, medvékről.
Kanpai Zoltán San! Egészségedre Yama San!
Az étellel nem lehet gond. Amennyiben nem ismerjük fel az árut a piacon, segítenek a feliratok. Akinek ennyi segítség nem elég, kérdezze meg az árust. A Mekibe talán el tud navigálni…
Elmondja, hogy a márciusi katasztrófa óta szinte teljesen leállt az idegenforgalom, de a kormány meg fogja téríteni a kárát, és egyébként is… Úristen mi ez? Ülök a székemen, de olyan mintha mozogna minden. A szék, a szoba, az egész épület, a föld… Jézusom ez földrengés????!!!! Tudtam. Mindenki megmondta. Megérdemled hülyegyerek. Miért nem hallgatsz az okosabbakra? Nyugi Zoltán San, ez nem komoly – mondja Yama – ez csak utórengés.
Ilyenkor??? Júliusban??? Nem túlságosan utó ez a március 11-hez képest??? Nem vagyok igazán nyugodt akkor sem amikor Yama bekapcsolja a TV-t és megmutatja, hogy ilyenkor egy futó felirat formájában azonnal megjelenik az információ a közszolgálati csatornákon. Megy is szépen a szöveg valami film közben, miszerint jelentéktelen 4.8-as utórengést tapasztalhatunk Tokió körzetében, aggodalomra semmi ok, várhatóan nem tart sokáig.
Talán 5 perc az egész, de gondolom továbbra is feszültnek tűnhetek, ezért Yama újra kitölti a kupicákat.
Nem kell megijedni az ilyen wc-től, sőt nagyon hasznos tud lenni- jelen készüléknél- a kék gomb. Szabályozhatjuk a vízsugár erősségét, hőmérsékletét, akár különböző hangokat is kicsalhatunk belőle, amikor kellemetlenül hangos bélműködésünket szeretnénk titkolni a velünk egy helyiségben trónolók előtt.
Márciusban ő is félt, kiszaladt a házból és az ablakon át próbálta tartani a zsír új, nagyképernyős tv-t, nehogy leessen az állványról. 2 évig Új-Zélandon élt, ezért tud jól angolul. Találkozott medvével is Hokkaidón, ahogy az országúton cammogott át.
Király vagy Yama, szeretlek. Kanpai! Éjfél körül, kicsit szédelegve indulok a tatamim felé. Nesze neked korai kelés meg kipihent indulás. Persze hogy elfelejtek ébresztőt állítani, de legalább megúsztam egy földrengést.
Vége az 1. résznek, folytatása következik.
További képek és kontakt a szerzővel ezen az oldalon
A sör itt is finom, fogyasztása hasonló tüneteket okoz ezért mérsékelten szürcsöljük, legjobb ha helyi főzdéket tudunk tesztelni.
