hírek kiemelt Külföldi kerékpártúra magazin mountain bike Túra verseny

Trans Julius: négy nap endurózás Szlovénia legszebb ösvényein

2017.07.05.

A Trans Julius név valószínűleg nem hangzik még ismerősen az enduro bringásoknak (sem), ami nem véletlen. A szlovén Júliai-Alpok-ban megrendezett négynapos versenyt először rendezték meg. Kíváncsiak voltunk mit rejt a környék, ezért részt vettünk rajta és élményekkel gazdagon tértünk haza!

Itt még frissen és kipihenten az első napi pályabejárás előtt

A Trans Julius nem egy klasszikus enduro verseny, mint az EWS, a Sloenduro, vagy akár a Mecsek Enduro. Itt nem egy nap kell lenyomni az összes mért szakaszt, hanem négy futam van négy nap alatt. Persze a pályák hosszúsága is kicsit más. Első rendezvényre menni általában merészség, hiszen nem csak az indulóknak, hanem a rendezőknek is új minden, sok a hibalehetőség. De túlzottan vonzó volt a környék. És nem csalódtunk.

1. nap: Cerkno

Itt már kevésbé vidáman és kipihenten a rajthoz mászva

Az érkezés napján egy éjszakai lámpás prológra került sor, ami kiváló lehetőséget nyújtott az új Cateye Volt 1600 tesztelésére, ami mellé felraktam még a Sigma Karma EVO-mat is a sisakra. Terepen, sötétben, tempónál nincs olyan, hogy túl sok fény A 3 km-es downhill szakasz előtt bizony fel kellett mászni a 10%-nál is meredebb aszfaltos szerpentinen. Ezt háromszor tettük meg, kétszer pályajárás közben, és ugye ott volt még a mért szakasz is. Így közel ezer méter szint jött össze délután. Szerencsére a pálya nem volt túl nehéz, nem a bikepark trail-jein vitték, hanem egy kellemesebb útvonalon, de a fák között így is be lehetett sokallni, és a végén a lépcsősoros városi szakasz is tartogatott meglepetéseket. Inkább erőnlét kellett, mivel emelkedőkkel tűzdelt 3 km-ről volt szó, ment a sprintelés ezerrel. Talán ezért is végezhettem az első harmadban

Nincs olyan, hogy túl sok fény egy éjszakai prológon

Este egy hatalmas koncerttel egybekötött vacsorával zártuk a napot. A szlovén helyi ételek nagyon finomak, közel állnak a hazai ízlésvilághoz, a sör pedig gyorsan csúszik utána. Akár több is. Jó volt látni, hogy a versenyzők többsége ott maradt a bulin, nem vonult vissza a szállodába, bár ezt segítette az is, hogy másnap utazással indítottuk a napot.

2. nap: Most na Soci

Tempó az volt bőven

Talán a legnehezebb, de mindenképpen a legtöbb élménnyel teli nap következett. Először átautóztunk Most na Soci-ba, ahol egy meredek hegy tetején volt a rajt. Nevettünk is fölfelé, hogy durva lenne, ha itt menne a transzfer szakasz is. Naná, hogy ott ment! A pályán muszáj volt legalább egyszer lejönni, mert az eleje és a vége nagyon gyors, de könnyen hibázható, a közepe pedig brutál technikás volt. A hossza “csak” 3 km volt, de a végére senki sem kívánt többet azt hiszem… Lefelé voltak bőven -50%-os részek is, koptatta a gumi a combunkat A sziklás részeket poros, gyökeres betétekkel tették izgalmassá, a végén pedig sprint volt nyélen fél percen keresztül a célig. Csakhogy a pályabejárás után vissza kellett tekerni a csúcsra, ami 600 m szintet jelentett a 12%-os átlagmeredekségű aszfalton, 36 fokban és párában. Remek volt, főleg úgy, hogy kiderült, nem kötelező tekerni, így akinek volt sofőrje, az 3-4 kört is ment a pályán. Ezt nem éreztük túl fair-nek.

De technikás részben is bővelkedett a pálya

Na mindegy, így egy kör pályajárás volt csak, de a nagyon necces részek memorizáláshoz bőven elég volt. Úgyis a túlélés volt a cél kétgyerekes apukaként, nem a másodpercek faragása. A rajt utáni köves, de gyors szakaszon elátkoztam a 2×11-es hajtásomat, mivel kétszer is leesett a láncom. A második után sikerült majdnem átszakítani a lassító szalagozását, mert éppen lenéztem, hogy a helyére került-e a lánc. Ez a szakasz tökéletes volt az Alligator fékbetétek, és féktárcsa alapos tesztelésére is. Szép színes tárcsával, illetve füstölő betétekkel értem le. Szerintem bekopott! Ehhez a szakaszhoz kicsit több kellett, mint átlagos bringakezelési tudás. Itt a pécsi Molnár Feri brutálisan jót ment, a 17. helyen ért célba, méghozzá úgy, hogy 12 helyi srác volt előtte akik ismerték a pályát! Én elspóroltam, nulla kockáztatással, és egy kisebb eséssel kaptam egy holdtöltét Igazából 1:30-at egy 6 perces pályán. Nem vagyok rá büszke na…

Verseny és kaja után a megérdemelt pihenés

A futam után újra fel kellett tekerni az aszfalton, de szerencsére már nem időre. Feri aki geográfus egyébként, megmentette az életünket, mert kiszúrta a vízmű épületét és fölött a forrás túlfolyóját, így alig pár fokos tiszta forrásvízzel tölthettük fel a kulacsainkat. Ezt a visszamászást nem kívánom senkinek… és persze aki sofőrrel volt, az simán felautózott. Fent viszont a menedékház konyhája mindenkit kárpótolt. Gyakorlatilag nem bírtam megenni már az első fogást sem, ami ritka. Mivel mi későn értünk fel tekerve, ezért a második turnusba osztottak be minket, ugyanis az autókat felraktuk egy vonatra, és úgy mentünk tovább Bohinjska Bistrica-ba. Így volt nagyjából három óránk sörözni és heverni az árnyékban. Először bosszankodtunk, mert szívesen lezuhanyoztunk és átöltöztünk volna, illetve nem értettük miért kell vonatozni.

A nap fénypontja, pedig nem is gondoltuk

Már a vonatra felállás is mókás volt, maga az út pedig életem egyik meghatározó élménye. Keresztülvágtunk a Júliai-Alpokon, több kilométeres alagutakon, gyönyörű vadvízi folyókon át. Mire megérkeztünk a következő két nap helyszínére, mindenkinek kisimultak a ráncai. Főleg az osztrák srácoknak akik végigsörözték az utat, és nem voltak szomjasak már az út felénél sem

3. nap: Soriska Planina

Itt még nem a lejtőtől tartottunk

A félelem napja. Csak a nap elején még a traszfer szakasztól féltünk, ami 15 km-en 1000 m szintet jelentett, de a csúcsra felérve már átértékeltük a pálya első szakaszát látva. A mászás után jól jött a frissítőpont mivel a bőven 30 fok fölötti hőmérséklet ma is megvolt, sokat kivett mindenkiből a mászás. A Soriska Planina csúcsáról a kilátás döbbenetesen szép volt, rá lehetett látni az egész Júliai-Alpokra. De ekkor már inkább a szintén ezer méteres szintesés foglalkoztatott minket, a völgyben pedig látni lehetett a települést ami a célt jelentette. Nagyon közel volt, és nagyon alattunk.

Itt már nem csak mi Mindenki a szakadékot nézi…

A szakasz első része egy szűk csikicsuki ösvényen vezetett, hajtűkanyarokkal, és sok-sok “itt ne hibázz” ponttal, ugyanis az egyik oldalon a hegy, másikon a szakadék volt. Az egyik versenyzőnek sikerült itt egy négy métereset esnie, de pont a legjobb részen, ahol füves volt a lejtő, így be tudta fejezni a szakaszt. A pálya nem volt igazán technikás, de pályabejárásra nem volt lehetőségünk, így vakon mentünk. Amikor érkezel 40 fölötti tempóval egy kanyarba és nem tudod mi van utána, az nem kellemes Szerencsére az előző napok tapasztalata alapján tudtuk, hogy ésszel versenyezve nincsenek vállalhatatlan részek, nem építettek útátugrásokat, vagy egyéb vicces dolgokat a szervezők, hiszen a mezőny nagy része amatőr volt. A Strava adatokat visszanézve így is voltak bőven 40 km/h fölötti tempójú részek, és az úton elszórt sziklák azért nem vicceltek.

Nem ártott nem hibázni

Az élmezőny tempója nem csak azért volt durva, mert közel 4 percet kaptam az elsőtől, hanem amikor láttam, hogy hol voltak brutál féknyomok (még jóval a kanyar előtt…), abból érezhető volt, hogy milyen sebességgel mentek. Ettől függetlenül végig élvezetes szakasz volt, de majdnem begörcsöltek a combjaim a sok kirugózástól, és a célban a rugóstag is forró volt, nem csak a fék. Igénybe vett ez a trail embert és gépet egyaránt. Rengetegen defekteltek, többek között a mi Ferink is, pedig az összetettben jó helyen állt De ez egy ilyen sport.

A frissítő pontokra nem lehet panasz!

A szakasz végén a már jól ismert vonat várt minket, hogy a közel kétezer méteres hegy gyomrán át visszavigyen minket Soriska Planina-ba. A bringák bepakolásához kellett egy kis magyar logika, de megoldottuk, így mindenki felfért, a visszaút pedig fáradtan, de vidáman telt. Este egy hatalmas sörözős, koncertes buli volt még hátra, mivel a Bohinj Outdoor Fesztivállal egyszerre rendezték az enduro versenyt. Ismét egy laza éjfél utáni alvással pihentünk rá az utolsó napra

4. nap: Vogel

A rajt kicsit meredekre sikerült

Kicsit tartottunk a “Megavalanche” szerű rajttól, vagyis attól, hogy egy sípályán a Vogel tetejéről egyszerre indulunk le mind a hatvanan. A mezőny eleje brutál erős és tapasztalt endurós, a többiek viszont az erősen amatőr kategóriába tartoztak, aminek a keveredése tartogat meglepetéseket. Egy aránylag könnyű 15 km-es transzfer szakasz várt minket kiváló minőségű bringaúton, és a festői Bohinj-tó mellett, a hegyre ugyanis már felvonóval mentünk, de ezt senki sem bánta már. Viszont nem csak mi érkeztünk meg a közel 2000 méteres Vogel csúcsára hanem az ítéletidő is. Az utolsó felvonó jött fel velünk, mielőtt leállították a vihar miatt. Ezért kicsit lejjebb hozták a fekete sípálya alsó harmadára a rajtot, aminek nem kicsit örültünk.

A viharral együtt mi is lejöttünk a hegyről

Így is felhőszakadásban és csapkodó villámok között rajtoltunk, és főleg ez utóbbiak késztettek gyors haladásra. Szerencsére három rövid, de komoly emelkedő is volt a pályában, aminek nagyon örültem, sok-sok ellenfelet tudtam itt lenyomni. Hiába, az enduro nem csak a lejtőkről szól. A pálya szélesebb utakon, de köves, gyökeres, sok helyen folyós sárban ment, imádom az ilyen traileket. A tempó elég komoly volt, voltak akik óriásiakat estek, de mindenki megúszta ép bőrrel. Persze amikor az eső a sisakodon és a dh szemüvegeden át a szemgolyód előtt vízesésként folyik át, akkor nehéz koncentrálni.

Az emelkedőkhöz nem ártott az erőnlét

Ettől függetlenül körülbelül életem lejtőzését vittem véghez, végig “flow”-ban, defekt nélkül. A pálya alsó harmadában lánc nélkül, fék nélkül. Vagyis lánc az volt, csak leesett megint és feltekeredett, így marad az, hogy keveset fékezek, mert az gyors A guminyomást is sikerült jól belőni, mert még tapadt, de nem ütöttem fel, és ezt nem az ügyességemnek köszönhetem. Sokszor jó volt a 170/160-as rugóút. Főleg a nagyon széles, nem osztrák stílusú vízátvezető árkokból kiugorva. A tempó többször volt 50 km/h fölött a végig szakadó esőben, mégis hatalmas élmény volt. Főleg a célba érni.

Ehhez a képhez nem kell kommentár. Minden benne van

Négy nap komolyabb esés és technikai hiba nélkül, nagyjából 4000 méternyi lejtőzéssel. Ezt írja fel az orvos minden enduro bringásnak a lehangoltság ellen! Szlovénia és a Júliai-Alpok gyönyörű, félúton a túl steril osztrák, és balkánibb horvát viszonyok között. Mindenhol beszélnek németül vagy angolul, de az árak közelebb állnak a nyugati szomszédokhoz. Egy valamiben biztosak vagyunk. Szlovéniába biztosan visszatérünk bringázni, de nagy valószínűséggel a Trans Julius-ra is! Voltak gyerekbetegségek, de ezek főleg a kommunikációra vonatkoztak, a pályák kijelölése, biztosítása, a transzferek és az ellátás ötcsillagos volt. A többit meg könnyű kijavítani. Főleg ha tudjuk, mindössze öt főszervező hozta össze a négy napos versenyt, a többiek “csak” önkéntes segítők voltak. Le a kalappal! Sok új ismerőssel, és élménnyel a hátunk mögött indultunk neki a haza vezető útnak, útba ejtve a Bledi-tavat.

És a győztesek!

Összetettben végül a semmit sem jelentő 26. helyen végeztem, és egyelőre a “legjobb magyar” cím sem ad okot a nagy mellényre, mivel összesen hárman voltunk. Reméljük jövőre másként lesz! A teljes eredménylista ITT található.

Képgaléria: