Kerékpáros közlekedés: Tiltott, tűrt, támogatott – Pupu új sorozatot indít
Cikksorozatot közlünk a kerékpáros közlekedés anomáliáinak felszámolásáért. Szerzője Karlovitz „Pupu” Kristóf közlekedés- és gazdasági mérnök újságíró-szakíró, aki öt évtized alatt, négy kontinens nagyon sok országában szerzett bőséges tapasztalatokat mindenféle kerékpárral és motorral, személyautóval és kamionnal, traktorral és versenyautóval. Kérjük, hogy segítsétek mindannyiunk érdekét szolgáló munkáját: hozzászólásaitokkal mutassatok rá visszásságokra és álljatok elő ésszerű, vállalható javaslatokkal.
Téli olimpia a Göncöl utcában: olvadozó bobpálya a kerékpársávon. A vízelvezetés nemcsak e helyen megoldatlan
Ez a tervezett sorozat első cikke.
A Kádár-korszak „Aczélos” kultúrpolitikáját juttatja eszembe a biciklizés mai helyzete Magyarországon: ahogy anno voltak támogatott, tűrt és tiltott művek, szerzők, ma már kormányzati szintű a kerékpározás támogatása, mégis sokszor érezzük magunkat épp csak megtűrt, másodrendű közlekedőnek, sőt gyakran ütközünk indokolatlan, ostoba tilalmakba. Tegyünk a helyzet javításáért a nyilvánosság erejével!
Állatorvosi ló kell, amelyen egyszerre tanulmányozható valamennyi lehetséges kórság? Remek példának adódik Szentendre, amelynek munkahelyeit, iskoláit, orvosi rendelőit, hivatalait zajló folyamként vágja el a lakónegyedektől a 11-es út átvezető szakasza, de ugyanígy elvágja a Budapestről a Skanzenhez vagy a Pilisbe igyekvő kirándulókat is, ha kerékpárra ülnének. Pedig elvileg ez a hangulatos város lenne hazánk egyik bringás központja, hiszen keresztülvezet rajta az Eurovelo 6 nemzetközi kerékpáros útvonal (az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig tart), amelynek része a Duna-menti kerékpárút is. Külföldiek és magyarok csodálkoznak, amikor tilalomtáblákba ütköznek, de használható alternatív lehetőséget nem találnak, illetve bosszankodnak, amikor tilosba tévedve jól megbírságolják őket.
„Okosság” Dunakeszin: kerékpárúton és kerékpársávon kerékpározni tilos! Hosszú ideje így van…
Dunakeszi blődli
Nem akarok most sok neuralgikus pontot felsorolni, belemenni a részletekbe, csupán egy-egy jellemző példára villantok rá. Dunakeszi főútján kerékpár-útvonalat létesítettek – hurrá! Csakhogy… Az úttesttől és a járdától is elválasztott kerékpárút csak egy rövid szakaszon van, a többin egyszerűen felfestettek egy-egy sárga vonalat az út szélén, ahol kátyúk és csatornafedelek szabdalják az aszfaltot. Köszönjük szépen…
Dunakeszit, akárcsak Szentendrét, külön cikkben tárgyalom majd, most csak egy poént lövök le előre: a táblával jelölt kerékpársáv elején kerékpározni tilos tábla éktelenkedik! Elsőre hajlamos azt gondolni a bringás, hogy valószínűleg elmegyógyintézeti ápoltak kapták feladatul a közlekedési infrastruktúra megtervezését, pedig nyilván nem erről van szó. Vélhetően jóindulatú, kellően képzett, értelmes emberek ülnek a különféle pozíciókban, csakhogy egyrészt talán sohasem nézték végig bringás szemmel a területüket, másrészt, ha mégis, elakadtak az illetékességi dzsungelben. Lehet kritizálni, sőt kell is, de legjobb, ha mi magunk segítünk az észrevételeinkkel, akik igazán „bringás rendszerszemléletben” látjuk a világot!
Országúti kabaré
Szegeden akadt dolgom. Mivel tudatosan igyekszem egészséges, környezetkímélő kerékpározással kiváltani a drága és ártalmas autózást, bringával ugrottam le Budapestről. Az 5-ös útnak nincs ésszerű alternatívája, tehát azon. Az viszont „egyszámjegyű”, tehát eleve problematikus. Hazafelé, már éjszaka, megállít a rendőr. Tudom, hogy tilosban járok? Igen. Akkor miért? Mert nincs más. Viszont, biztos úr, hadd kérdezzek valamit: szabad ezen az úton gyalog közlekedni? Igen. Akár Pesttől Szegedig? Akár. Na és, tessék mondani, biciklit tolni is szabad közben? Persze. Hát ráülni? Azt már nem?
A rend derék őre nem akart tovább egy kabaréjelenet szereplője lenni. Megnézte a kiváló világításomat: – Eredjen, jó utat!
Válassz, melyik ujjadat harapod meg: az Eurovelo földútra vezet, a másik ág lépcsős aluljáróba
Abszolút abszurd
Egyik kedvencem a kerékpárok sebességkorlátozása. Részletesen megszabja a „szabály”: gyalog- és kerékpárúton 20, kerékpárúton 30, lakott területen kívül sisak nélkül 40, sisakban 50 km/óra a limit. Erről is lesz önálló cikk, várjátok csak ki, előzetesben most csak a lényeg: kedves Illetékes Úr, tessék csak elsorolni a kerékpár kötelező szerelvényeit! Ugyebár fék, lámpa, prizma. Na és sebességmérő? Ja, az nem előírás. Hát akkor? Hogy is tetszett ezt képzelni?
Most megint nem oda akarok kilyukadni, hogy milyen ordas hibát vétett valaki, aki felhatalmazást kapott, hogy befolyásolhassa emberek ezreinek mindennapi életét, közlekedését, sportját. Már csak azért sem lenne értelme háborogni rajta, mert eléggé súlytalan az egész: még abban a valószínűtlen esetben is, ha lefényképeznének a kerékpárúton 33 km/órával suhanva, abszurd lenne egy bírságolási kísérlet. Legfeljebb arra jó az egész, hogy ha baleset történik, szét lehessen osztani, kire mekkora vizes lepedőt húznak rá.
A jelen pillanatban csak arra mutatnék rá ezzel az illusztráló példával, hogy mennyire egyoldalúan autós fejjel gondolkoznak a hivatalokban. Fel sem ötlik, hogy alapvetően más járműről van szó, amely alapvetően más megközelítést kíván. Ha sikerül erre felhívni a figyelmet, már nem dolgoztam hiába.
Kerékpár megáll, ész megáll. A körforgalomtól a következőig tilos biciklizni, onnan Pestig már szabad. Valaki itt nagyon eltolhatja a biciklijét…
Mozdul a súlypont
Magyarországra késve, hirtelen zúdult rá az automobilizmus, súlyosan túlterhelve az elmaradott úthálózatot. Érthető, hogy azt kellett kiépíteni, de a kerékpározás már csak azért is háttérbe szorult, mert falvak és mezővárosok népét leszámítva autóba ült át, aki „komoly embernek” számított. Egy-két flúgos versenybringás, habókos turista kit érdekelt?
Ennek, meg ismert tényezőknek tulajdonítható, hogy amikor Nyugaton beindult a nagy kerékpáros fellendülés, és nagyon sokan kaptak rá a biciklizésre éppúgy, mint a sízésre, s létrejött a szükséges infrastruktúra, akkor meg ezen a téren maradtunk le. Mindig van egy kis fáziskésés, amely egyben lehetőség: át lehet venni tapasztalatokat.
Mára minden szinten felismerték, hogy népegészségi, környezetvédelmi és gazdasági szempontok miatt is fel kell karolni a kerekezést, csakhogy gyorsabb a körülmények változása, mint az emberek gondolkozásáé. Most jött el az ideje annak, hogy hallassuk a hangunkat, érzékeltessük, hogy megkerülhetetlen tényezőről van szó. Biztosan jön még sok kisebb vereség, meg néhány apróbb győzelem, míg végbemegy a szükséges átrendeződés a fejekben.
De legalább jó sokba került. E tábla kirakása helyett inkább szedték volna le a tilalomtáblát. Most sem késő…
Biciklista és bringás
Bonyolítja a helyzetet, hogy a kerékpáros sokkal heterogénebb társaság az autósnál. Autózni csak jogosítvánnyal lehet, viszont bárki kerékpározhat. Nagyon széles a skála a boltba járó nénitől, az iskolába igyekvő gyerektől, a helységen belül munkába járó embertől az erdei terepet két keréken megközelítő montisig, a szélvészként süvítő országúti versenyzőig és a felpakolt világjáróig. És akkor még nem beszéltünk a gyerekszállító utánfutóról, a teherkerékpárról, a háromkerekű trike-ról, vagy akár a velomobilról. A szabályok szerint ezek is kerékpárnak minősülnek, ezekkel is ugyanannyi jogunk van az akadálytalan közlekedésre, mint akármi mással! Na, most akkor képzeljük el egy reku-trike és egy gyerek-utánfutó szembetalálkozását Visegrádnál a kerékpárúton, amelyet csaknem teljes szélességében visszafoglalt a növényzet, vagy éppenséggel egy vasúti átjáró cikkcakk-korlátai között! Netán a szentendrei lépcsős aluljáróban, ahol hivatalosan átvezet a 11-es alatt a kerékpárút…
Tudomásul kell venni: nem egyedül a jármű számít, hanem legfőképpen az ember. Nem autós, meg ilyen-olyan biciklista van, hanem adófizető állampolgár, aki egyszer kocsiba, máskor bringára ül, és egyik helyzetben sem akarja magát megalázóan kellemetlen körülmények közé kényszerítve látni. Bankokba, nagy cégekhez járnak be komoly pozíciójú munkatársak kerékpárral, otthon hagyva a kocsijukat, egy-egy kirándulóhelyen cégvezetők, és vállalkozók, jogászok és orvosok pattannak nyeregbe. A bringás társadalom tudást és érdekérvényesítő képességet halmoz fel magában. Miért is kéne elfogadnunk, hogy kirázza a lelkünket a kerékpárút, ha azt sem fogadjuk el, hogy csak terepjáróval lehessen közlekedni az úttesten? Miért is vegyünk tudomásul olyan hivatalok packázásait, amelyeket a mi adónkból tartanak fenn?
Forgalomtechnikai bravúr Leányfalun. Akadályozza a karó a kerékpárútra behajtó autót? Nem. Veszélyes a bringásra? Igen!
Igen, tudom, kevés a pénz – de akkor legalább ne tegyék kötelezővé a veszélyesen, vagy akár csak kellemetlenül rossz állapotú kerékpárutak használatát! És ne mondják, hogy elöl-hátul rugózott, ballonos gumijú terepbringán nem is ráz annyira… Csak ott lehessen kötelezően előírni a kerékpárút használatát, ahol mindenféle bringának és bringásnak veszélytelen! Ha pedig nincs pénz jó kerékpárútra, akkor pláne ne legyen pénz azokra a táblákra sem, amelyek kötelezően írják elő a rosszak használatát! Ha ésszerű szabályzásra sincs lehetőség, akkor legalább hagyják abba a túlszabályozást!
Olyan kerékpárút viszont nincs, ahol a lakott területen kívül – legálisan! – 50-nel hasító országúti versenyző biztonsággal összeereszthető lenne a gyalogtempónál alig gyorsabban kerekező gyerekcsoporttal. Ez olyan, mint a traktort felküldeni az autópályára! Sokkal kisebb a sebességkülönbség, tehát a veszélytényező is, ha az erős, sportos bringás az autókkal használ közös útfelületet. Ráadásul azt mutatja a tapasztalat, hogy a kerékpárosok jelenléte csillapítóan hat az autósok közlekedési stílusára, tehát forgalomtechnikai eszközök költséges létesítése helyett ingyen érjük el a kívánt hatást.
Mi lehet a megoldás? Ezt is részletesen kitárgyaljuk a későbbi írásokban, most csak annyit, hogy az első lépés nagyon egyszerű, és nem kerül semmibe: nem kell gyerekként kezelni a kerékpárost! Ne akarja helyette egy sosem bicikliző hivatalnok valahol az irodájában eldönteni, hogy mi veszélyes és mi biztonságos neki – majd eldönti saját magának, aki a maga irodájában embereket vezet, felelősségteljes döntéseket hoz, és a bőrén érzi, hogy egy adott helyzetben mire van szükség. Innen már automatikusan adódnak ésszerű tippek, például, hogy a kerékpárutat ne legyen mindig mindenkinek kötelező igénybe venni, legyen tere a józan egyéni mérlegelésnek.
Itt kéne átkelni háromkerekűvel, pakkos bringával, velomobillal? Mondjam vagy mutassam a választ?
Rajtunk is múlik
Az akár csak egy tényleg buta tiltótáblát leszedetni akaró állampolgár úgy érezheti, hogy betonfalba ütközik. Hivatalok, hatóságok megrögzöttségeivel, az ott dolgozók kezét gúzsba kötő, elavult szabályokkal, kusza területgazdai és illetékességi viszonyokkal, forráshiánnyal találja szembe magát akkor is, ha csupa derék embert talál az asztal másik oldalán. Oly könnyű lesöpörni az érvelését: – Sajnáljuk, meg van kötve a kezünk…
Vannak azonban biztató jelek is. A rendszerváltás körüli fellazulás időszakában elárasztottuk bringákkal az erdőket, majd jött egy erdőtörvény, amely szinte teljesen kiűzött minket a paradicsomból. Azt hihettük, hogy ez aztán évtizedekre bebetonozott egy tarthatatlan állapotot, de nem. Megváltozott a törvény, ma már nem ott szabad biciklizni az erdőben, ahol külön meg van engedve, hanem mindenütt szabad, ahol nem kimondottan tilos. Micsoda különbség! Talán áttörhetünk más falakat is.
Pozitív fejlemény, hogy létezik egy Közlekedési Koordinációs Központ, Kerékpáros Infrastruktúra Fejlesztési Osztállyal, amelynek, Berencsi Miklós személyében, aktív kerékpáros a vezetője. Ha egy ilyen kormányzati intézménnyel lehetünk egymás háttere, akkor bátran bemehetünk a szabályerdőbe is, majd csak sikerül elérni valamit.
Veszélyes földút vagy tiltott aszfalt? Budapest és Pomáz felől ez a dilemma várja Szentendrén a bringást
Szeretném cikksorozatban körüljárni a témát, megismerni álláspontokat, előmozdítani a kibontakozást. Természetesen nem egyedül akarom megváltani a világot, számítok az olvasók tapasztalataira, meglátásaira, ötleteire. Ez is olyan, mint a parlamenti választás: aki távol marad, elveszti a morgolódás erkölcsi alapját. Várom a hozzászólásokat, amelyeket az illetékesek felé továbbadva segíthetjük a munkájukat. Várom bizonyos szakterületek, például a jog képviselőinek jelentkezését, akik értékes adalékokkal járulhatnak hozzá a közös munkához, például megvizsgálva azt, hogy a kerékpárosokat sértő bizonyos korlátozások nem ellentétesek-e a személyek mozgásszabadságát megkövetelő európai uniós szabályozással. Egységben az erő: ha meg lehetett szervezni Critical Mass tömegfelvonulásokat, akkor meg lehet szervezni aláírásgyűjtéseket, demonstrációkat, polgári engedetlenségi akciókat is.
Persze sokkal szívesebben számolnék be arról, hogy a szabályalkotók és szabálybetartatók, az infrastruktúra-létesítők és egyéb szereplők meggyőzésével, barátságosan aktív együttműködésével sikerült elérni céljainkat, amelyek igazából valamennyi közlekedő közös céljai. Ebben segítsetek, sok múlik rajtunk!
Karlovitz „Pupu” Kristóf
Nemrég indult, aláírásgyűjtéssel egybekötött kezdeményezés a szentendrei tiltó táblák eltávolítására: https://bikemag.hu/magazin/hirek/fejlemenyek-engedelyezzek-a-kerekparozast-szentendren-harmadszor Írd alá te is!
