fbpx

Egyszer használt monti akciós áron eladó! – Salzkammergut Trophy először

Háromszor voltam életem első monti versenyén: először, utoljára, és soha többé. De nem a Salzkammergut Trophyn, mert hogy ide még visszatérek az biztos, csak nem montival. Így van egy eladó montim: Magyarországon újonnan üzembe helyezett, nem dohányzó, második (hölgy) tulajdonostól, megkímélt, újszerű állapotban, garantált kilométer futással. Kevés közös élménnyel. De egy, az felejthetetlen marad!


Amióta az eszemet tudom két dolog érdekelt igazán, a sport és az utazás, a kettőt egybekötni így számomra maga a tökély. Imádok versenyekre járni, versenyezni viszont kevésbé, épp ezért inkább a média szekciót szeretem erősíteni. Az idei Salzkammergut meghívásának azonban nem tudtam ellenállni. Pláne, hogy eddig csak futóversenyeken volt tapasztalatom.

Az idei Salzkammergut Trophy G távja volt életem legelső kerékpáros versenye. S hogy jól esett-e? Az eső mindenképp. Bár az időjáráson meg se kellett volna lepődnöm. Négy éve futottam az első maratonomat Bovecen, szakadó esőben, szélben. Mondhatni tehát ilyen az én formám. Mit is várhattam volna a Salztól?

Igazából semmit nem vártam

Futni kifejezetten szeretek esőben. Bringázni viszont nem szoktam ilyen időben, azonban itt nem volt ilyen opcióm. Ha menni kell, hát menni kell.

Arra a pályára, amit hajnali öt órától kezdve áztatott az épp szakadó vagy zuhogó, vagy összefüggő tömegben ömlő eső. Ilyen körülmények közötti első verseny után szerintem két kimenetel lehet várható: vagy végképp beleszeretsz a montizásba, vagy egy életre megutálod, és a célba érkezést követően tolod is fel a bringád valamelyik adok-veszek csoportba a Facebookon. Nálam végül is (kis túlzással) az utóbbi történt, pedig fülig érő szájjal értem célba….

Szóval nem a montival van a baj

Hanem a probléma forrása nyilván bennem keresendő. És nem feltétlen az edzetlenségre, vagy a nem épp tudatos felkészülésre kell gondolni. A versenyhez ugyanis kettő konkrét céllal álltam rajthoz. Egy, hogy legyen meg szintidőn belül. Ez pipa. Kettő, hogy ne toljam. Hm, ez nem pipa, viszont nem toltam felfelé, sőt! Férfiakat előztem hegynek fel. Na a lefelé az már más…

A tracket illetően azzal pontosan tisztában voltam, hogy nagyjából a teljes táv milyen arányban halad majd terepen, murvás, zúzott köves úton, illetve aszfalton. Azzal a picurka lényegtelen aprósággal azonban nem számoltam, hogy a terep szakaszok majd lejtmenetben fognak érni. A távom rajtja 12:15-kor volt, így addigra közel nyolc órája ázott a pálya, s mire a 14 km-es felfelé menet után megindultunk lefelé már nagyon nagy volt a sártenger.

Becs.szó senkinek nem akartam útban lenni, így nagyon előzékenyen álltam a pálya melletti fák között, s a kerékpáromra csak a kötelező fénykép kedvéért szálltam fel tekerést színlelve. Már a végéhez közeledvén, úgy az utolsó két kilométeren belül volt egy kellemes sík részen a másik fotós pont, ahol végre készült rólam értékelhető versenyfotó.

Innen már csak be kellett gurulni

Itt ellenőriztem az órámat másodszor amúgy az egész verseny során, addig se tempóval, se megtette távval nem foglalkoztam, csak élveztem az egész helyzetet. Először az első és egyetlen frissítőpontot meglátva néztem rá előtte, mivel csekkolni szerettem volna mennyinél vagyunk, amikor megkezdődött az úgynevezett “food zone” azaz a kijelölt terület, ahol tekerés közben szabadon lehet enni, inni, és most jön a lényeg, szemetelni. Az elfogyasztott zselés tasakot, az energiaszelet papírját, vagy a banánhéjat az “End of food zone” tábláig bátran el lehet szórni. Ilyet még nem láttam eddig sehol.

Kb muszájból frissítettem egy dinnyés izogéllel, nem mintha éhes, vagy szomjas lettem volna, de úgy éreztem a hátralévő emelkedő előtt kell egy kis töltet. És milyen jól tettem! Becsületesen hajtottam felfelé, és tényleg tök büszke voltam magamra, hogy egyszer sem kellett leszállnom, az utolsó emelkedőn is felértem. Igen, most jöhetne az a rész, hogy hip – hip – hurrá, innen már csak le kellett gurulni, és boldog célbaérkező lettem.

Valójában pedig itt kezdődött meg számomra a verseny

Arról, hogy épp hol állhatok a mezőnyben fogalmam sem volt, az az egy tudat megnyugtatott, hogy teljesen utolsó nem lehetek, hiszen pár zöld rajtszámos (azaz hozzám hasonlóan G-távos) versenytársat már lehagytam. Erre a szakaszra összeért a többi hosszú táv mezőnye, és megkezdődött a jajveszékelés. Számomra ugyanis totálisan ismeretlen érzés ez, hogy lefelé menetben, szakadó esőben, elszáguldozzanak mellettem, miközben a vádlim közepéig érő sárban, rommá ázva igyekszem tolni a kerékpárom.

Úgy a huszadik ilyen szélvész után fogadtam meg azt, hogy nekem nincs helyem ilyen körülmények között. Egyszerűen a félelem nyert. Bevallom, már nem sok kedvem volt visszaülni arra a kerékpárra se úgy egyáltalán. Pedig olyan szép bringa, és a története még szebb. Tavaly, a karantén utáni első nagy családi összejövetel során kaptam a férjem, a szüleim és a nagyszüleim közös ajándékaként meglepibe. Hát van szívem eladni?

Nehezen tudom azt elképzelni, hogy ennyi idősen el tudok kezdeni olyan szinten megtanulni montizni, hogy legyen olyan lejtő, amin le merek majd gurulni. Persze, nem kell ezt olyan szinten űzni, ahogy az engem megelőző versenytársak teszik. Az önmagam felé támasztott elvárásokat így is elértem. Sőt, talán még többet is.

Sokkal többet kaptam ettől a versenytől, mint amire korábban számítottam volna

Az általam nagyra becsült futó edzőmtől, Lőrincz Olivértől megtanultam, hogy tisztelni kell a versenyt, tisztelni kell a távot. Aznap délben ehhez a 22 kilométerhez úgy álltam oda, hogy életem egyik legkomolyabb kihívására készültem. Eddig csak futóversenyeken indultam, ahol mindig volt velem valaki. Vagy a rajtban, vagy a célban, de sosem voltam egyedül. Itt most totál egyedül álltam, magamra voltam utalva, így vártam az startot, és szintén totál egyedül gurultam be a célkapu alatt. Fülig érő szájjal. De tényleg!

Az az igazság, hogy én sosem voltam koszos gyerek. Erre most két és fél órára újra gyerek lehetettem, méghozzá az az igazi koszos boldog gyerek! Így kisebb fázis késéssel, de végül megtapasztalhattam azt az mámorító érzést, hogy milyen csurom vizesnek, tetőtől talpig sarasnak lenni, s mindezen jót nevetni.

Ha újra mehetnék mit csinálnék másképp?

Nagyon semmit, mivel nem vagyok extrán eredménycentrikus, így tökéletesen megelégedtem a szintidőn belüli célba érkezéssel. A helyezés persze örömöt okozott. (nők között 24., korosztályomban pedig a 15. helyen végeztem) Amúgy talán kicsivel többet frissítenék, mivel a folyamatos esőzés miatt semmilyen szinten nem éreztem szomjúságot, pedig meleg volt, csak ahogy az eső áztatott, nem éreztem, hogy izzadok. De talán erre jobban figyelnék. Amúgy meg az egész úgy volt tökéletes, ahogy csak lehetett.

Így volt kerek, így volt szép, így volt élmény, egy tökéletes verseny tökéletlen körülmények között. Akkor meg miért is akarom én eladni ezt a montit?

Salzkammergut “A” táv negyedszer: Soha ne mondd, hogy soha

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.