fbpx

Egy montis naplója: Santa Cruz Trailjein

Downieville és a Volcanic Lassen National Park után a cél alapvetően Santa Cruz volt, egy jó nagy kanyarral megtoldva fel Oregonig. Ez a pár nap alapvetően nem a hatalmas bicajozásokról szólt, mint az előző két hét, de azért jutott az is. Ritkábban, kisebbek, de annál különlegesebbek. Persze kalandból és történésekből így sem volt hiány.

Október 1.

A térképet böngészve mindig találtunk valami izgalmas célpontot. Az őszi színekben pompázó kaliforniai tájban levadásztunk pár eldugott vízesést, majd az egyik legkísértetiesebb szállás helyen éjszakáztunk, amit az eső és a köd csak még lidércesebbé tett, de túléltük. Olyan igazi lidérces volt…

Október 2.

Valami perverz becsípődéstől vezérelve, továbbra is Oregon felé haladtunk. Bringázni akartam egyet ott is. Azt mondták rohadt jók az ottani trailek. Ezt el is hiszem, de ettől még nem tudom miért gondoltam akkor, hogy pár km-el az államhatár felett annyira más lesz majd, mint Kaliforniában?!
Medfordban találtam egy pici épített trail parkot az út szélén. Nagy élmény volt! Na, nem azért, mert jobb volt, mint az eddigiek, sőt, inkább picit unalmasabb, de példaértékű volt, hogy a környék legkisebb, legsnasszabb dombjára építettek egy komoly bringapálya rendszert. Többnyire kék pályákkal, de azért a sötétebb fajtából, amin lassan bárki le tud jönni, de ha el mered engedni, akkor nagy a kaland benne. Persze azért ez nem Moab vagy Lake Tahoe, nincs olyan kilátás, de azt hiszem sokan összefosnák magukat örömükben, ha lenne pár ilyen kishazánkban is. És hát lehetne, mert ez a hegy semmivel nem tudott többet, mint bármelyik magyar dombocska. Csak csináltak elé egy korrekt parkolót wc-vel, meg építettek rá egy tucat élvezetes trailt, és mehet, aki akar. Pont olyan ösvények voltak rajta, amin lehet tanulni fejlődni, lassan is le tudsz jönni, de tempóval is csak ahhoz már tudni kell. Az mondjuk érződött, hogy hozzáértő kezek építgették ilyenre. Nem lepne meg, ha szervezett edzések is lennének itt időnként. Példaértékű!!

https://www.trailforks.com/region/medford-38/?activitytype=1&z=14.5&lat=42.42263&lon=-123.15308

Sajnos sokat nem fotóztam rajta, de ez a kép jól mutatja, hogy maga a domb semmi extra.

Innen már az óceán part volt a cél, de a főút helyett egy több órás hegyi szerpentint választottam, mert izgalmasnak tűnt. Egyrészt benne volt a pakliban, hogy havazás miatt nem jutunk át a fenti részeken, másrészt egy alig járt kis mély kaliforniai hegyi út volt, és végül bár ez csak menet közben kezdett lekristályosodni igazán, erdőtűz volt. Mi ugyan csak a füstöt láttuk és éreztük, illetve a rengeteg tűzoltót, km-nyi tömlőkkel, terepjárókkal, dózerekkel, telepített víztartályokkal, helikopterekkel és amit sosem láttam még, speciális égésgátló anyagokkal, amivel védősávokat permeteztek le. Szóval pl. jött a tűz az út bal oldaláról akkor ők lefújták az út jobb oldalán az atyaúristent is ezzel a hol zöld, hol rózsaszín anyaggal, ami mint egy vékony habarcs meggátolta, hogy lángra kapjon. Legalábbis én így legóztam össze fejben a dolgot, de ha van itt valaki, aki érti a témát, akkor örülök, ha felvilágosít. Mindenesetre nagyon érdekes volt látni, ahogy dolgoznak. Szerencsére át is jutottunk és meseszép volt, jó döntés volt erre jönni. Az egyetlen mondhatni negatív élmény az volt mikor egy az útszélén drosztoló, talán tűzoltónőt meg akartuk kérdezni arról, hogy itt át tudunk-e jutni? Akkor az ijedtében kettőt hátralépett, jelezte, hogy ne közelítsünk és mintha valamiért az övéhez nyúlt volna. Már nem emlékszem fegyver vagy gázspray volt nála, de mindenesetre tartottuk a távolságot. Kb először és utoljára találkoztunk ilyen bizalmatlansággal. De megértem, ez már Kalifornia, egy köpésre a part és a nagyvárosok, ez már más vidék.

Estére sajnos már csak az óceán és a főút közé ékelődve találtunk egy parkolót, a Gold Beach-en, ahol meghúzhattuk magunkat. Reméltük nem tilos, és nem kopogtat éjjel a rendőr. Amúgy szép hely volt csak kicsit zajos. Szerencsére az óceán morajlása elnyomta az autók hangját.

Október 3.

A mai terv a számomra még felfedezetlen Redwood National park volt, ami rohadt hosszan terül el a nyugati parton. Természetesen ez csak terv maradt, merthogy az út annyi szép kilátópontot és rövidebb túrát kínált, hogy sehogy sem haladtunk, viszont nagyon élveztük a sok szépséget. Hol egy magas part szirtjéről csodálhattuk a végtelen óceánpartot, hol egy óriási fenyőkkel és páfrányokkal szegélyezett hegyi trailen jutottunk el az óceán fölötti kiállópontig, amik nemegyszer annyira meredekek voltak, hogy csak a kihelyezett kötél segítségével jutottunk le, majd vissza. Ezzel teljesen el is ment a nap, bringázás nem jutott, de ezt most egyáltalán nem is bántam. Estére viszont ezúttal sikerült hangulatosabb helyet lőni, az óceánparti homokdűnék közt.

Október 4.
Komoly gondok a vassal

Végre szikrázó napsütésre ébredtünk ráadásul az óceánparton, így nem is sikerült időben elindulni. A cél továbbra is a Redwood NP északi szeglete volt. Két kisebb kb 1 órás sétát csináltunk a kinézett túrautakon, zseniális volt, az egyik legjobb park szerintem. Imádom ezeket az óriásokat. Amióta 5.-es koromban a földrajz atlaszban láttam az amerikai nemzeti parkok képeit, köztük ezeket a hatalmas fenyőket, azóta vonz, hogy köztük sétálhassak, majd később, hogy bringázhassak, hát most sikerült. Leírhatatlan élmény, mikor egy ilyen álmod válik valóra.
Ezek ugyan nem mamut fenyők, de hatalmasak, átlag legalább 50 méter magasak, de vannak 100 méter felettiek is (az 3 db 10 emeletes egymásra pakolva) és jókora törzsük is van. Ami sokkal jobb benne, mint az amúgy szintén nagy kedvenc Sequia NP-ben, hogy itt órákat lófrálhatsz és bringázhatsz köztük, a gyönyörű traileket rengeteg moha és páfrány teszi még szebbé, és sokkal kevesebb az ember.
A terv az VOLT, hogy kis bringázás után tovább megyünk a parton délre és közben megnézünk pár helyet a Redwood parkban. Csakhogy a parkolóban egy szép kis tócsa jelent meg a kocsi orra alatt, ami ugye ritkán jelent jót. Sajna sok mindent nem láttam a motortérben, mert jól be van minden zsúfolva. De valahol a hűtőradiátorból vagy környékéből folyik a cucc. Utántöltöttem, nézegettem, szaglásztam nyomkodtam, szóval profi kezekben volt, és ennek hatására vagy még inkább talán, hogy lehűlt közben, abbamaradt a probléma. Szakértés közben épp megjelent a ranger is, akit leintettünk hátha autószerelő volt előző életében, de sajna nem. Viszont adott egy csomó közeli szerelőhöz címet és számot.
Bringázni már csak azért is elmentem egy nagyon ígéretes trailre. De az eleinte nagyon nem hozta az elvártakat. Unalmas meredek út vitt fel vacak kis trailen, közben hideg szél fújt az óceán felől, fáztam is. Szerencsére később bevitt egy hatalmas Redwood erdőbe itt újra az óriások és a páfrányok közt mehettem ezúttal bringával végre, és ez valami iszonyat nagy élmény volt nekem. Régi álmom, hogy ilyen környezetben tekerjek. Az még hab a tortán, hogy a legvégén találtam egy a bringás térképemen nem szereplő trailt, lehet azért, mert nagy valószínűséggel nem bringás trail volt) ami sokkal szexibb volt, így rámentem. Na, az maga volt a mennyország, szűk kanyargós meredek páfrányos, fenyős csoda. Ilyen helyen olyan érzés mintha Jurassic Parkban (aminek a 2. részének egyes jeleneteit itt forgatták) vagy még inkább az Avatarban lennél. Szóval épp haladok le a mennyországon, mikor eszembe jutott, hogy a páfrányokon kívül itt sajna Poison Oak (mérges szömörce) is nő, jobb lesz vigyázni, semmi másra nem vagyok allergiás, de rá nagyon szarul reagálok. Legutóbbi találkozásunknál 2 hónapig vakaróztam és 5 féle gyógyszerrel kezeltek, szerencsére már otthon. Itt most nem lenne jó biztosítás nélkül belefutni.
Kezdett kicsit sok lenni a mire vigyázzak dolog, puma, medve, Poison oak és még a Ranger is, mert ugye itt nem annyira lenne szerencsés találkozni vele, és még a kocsi is… De együtt sem tudták elvenni a kedvem attól, hogy én ott akkor is lemenjek. Megérte, kurva jó volt. Mindig el kell hagyni a kijárt utat, ennyi a tanulság.
A kocsihoz visszaérve rohadtul tudtam, hogy még nincs vége a napnak, csak azt nem, hogy mi is vár még rám.
Teszt gyanánt lementünk a közeli strandra, csináltunk egy szinte ehető kaját, homok is alig ment bele, közben naplemente és óceán, full giccs, majd megjelent egy lovas csaj a naplementében, aki a lovával egész a wc ajtóig ment, mivel oda vitte a szükség. Gondoltam ezt lefotózom, mármint a lovat a budi előtt, de a csaj olyan jó fej volt, hogy utána még mehettünk is a lovával kicsit. Szóval óceánparton lovagolni naplementében pipa. Innen a szerviz miatt vissza a városba, hogy reggel ott kezdhessünk. Egy casino RV parkolójába kéredzkedtünk be aludni, a helyzetre való tekintettel, nagyon rendesek voltak simán beengedtek. Talán még játszottunk is picit, de nem robbantottunk bankot az biztos, pedig sejtettem, hogy holnap szükség lenne arra a pénzre…
Nem volt egyszerű nap, de azért nagyon tetszett. Mi több fantasztikus volt!

Október 5.
Sose add fel…

Reggel igyekeztünk szervizt találni a kocsinak, megjavíttatni a hűtőt mielőbb, mert ha ma nem sikerül, akkor további három napig még biztos itt dekkolunk a hétvége miatt, vagy a motor épségét kockáztatva próbálunk tovább haladni.
Az első szervizben gyorsan diagnosztizáltak 3 komoly lyukat a hűtőn. Érthetetlen mitől lett hirtelen szita… Azt mondták, hogy sajna errefelé ritka ez a típus, nekik nincs, de ha találunk, talán be tudják még ma szerelni. Az alkatrész kereskedésben mondták, hogy nekik nincs, keddre lesz leghamarabb… de készségesen körbe telefonált, hogy hol van esetleg ilyen. Talált is valakit a közelben, de az később kiderült az mégsem jó nekünk. De a szomszéd városban mintegy 40 km-re van, csak ugye necces kibírja-e a kocsi addig. És már abban sem voltunk biztosak kinek van igaza, melyik verzió kell nekünk. Ezért bementünk még pár helyre, de sehol nem volt illetve nem is tudták volna már vállalni mára. Telefonon egy kint élő magyar szerelősráccal egyeztetve legalább azt tisztáztuk melyik kell nekünk. Valamint magyarországi barátaim is próbáltak megoldást találni. Egyre aggasztóbb lett a helyzet, már kezdtem csapkodni a fejem a falba, hogy a tegnapi bringázás helyett ezzel kellett volna foglalkozni, itt fogunk megrohadni… De kb. a hatodik próbálkozásra bementünk egy régi, kicsit öreges szervizbe, ami nagyon családias volt. Korosabb szakik és mamik dolgoztak benne, szerintem családi/baráti vállalkozás volt. Nagyon készségesen segítettek, sikerült is szerezniük hűtőt, sőt vállalták is aznapra, de az ár felkúszott 455 USD-re. Nem voltam őszintén boldog a hírtől, de ez van, meg kell csinálni és menni tovább. Kis helyzetelemzés után rájuk bíztuk a vasat és reménykedtünk, hogy más probléma nem lesz sem most, sem máskor már.
Kb. egy bő óra alatt meg is voltak, ami szerintem elég gyors egy hűtőradiátor cserénél, de ez legalább pozitív fordulat. Szerintem itt visszabillentünk a szerencsés oldalra, mert valahogy még olcsóbb is lett a vége és megúsztuk 365 dodóból. Ez nekem tipikus amerikai élmény. Szerintem kicsit szimpi volt nekik a nagy utazás project, vagy látták a lepukkant járgányt és megsajnáltak, de lehet csak a meló volt kevesebb, mindegy, szerintem ez nagyon kedves, hogy utólag ekkora kedvezményt adtak egy megbeszélt árból. Rég örültem ennyire százezres számlának.

Elindultunk gyorsan délnek, hogy valamit haladjunk ma is, illetve arra voltak jó szállások. Még megnéztünk egy alagút fát, meg néhány szép kilátást. Az egyiken, ha nagyon távolról is, de sikerült bálnákat látnunk. Talán…
Volt több szálláshely is, az egyik egy szép folyó kavicsos partján, csoda szép volt még esőben is. De mivel lehet ez az utolsó lehetőségünk óceán parton aludni így továbbmentünk kicsit. A parton lévő egy félszigeten volt elbújva. Már majdnem oda is értünk mikor kiderült, hogy ebből az irányból már nem lehet behajtani, egyirányúsították. Meg kéne kerülni az egészet, újabb félóra lenne de fáradt vagyok és sötétedik…, de nem egy magyarnak! Megoldottam szembe a forgalommal…
Így most kb. 150 méter magasról lesünk rá az óceánra, igaz esik, de hátha reggelre jobb lesz. Nincs okunk panaszra.

Október 6.
On the road again

Végre napsütésre ébredtünk, és fókaugatásra. Le kommandóztunk a partra, ahol jó pár szörfös volt bár már sajna épp végeztek, de érdekes volt látni, hogy nem minden szörfös olyan, mint a filmekben, sőt akiket eddig láttunk inkább fanatista szörfös hobók voltak mintsem, fiatal adoniszok. Volt, aki konkrétan olyan volt, mint egy hajléktalan.
Majd toltunk egy kis túrát valami vízeséshez, a vízesés maga nem volt nagy szakítás, de a túra út a mohák, páfrányok és a hatalmas fenyők közt, az fantasztikus volt.
Innen a következő másfél napban rengeteg vezetés volt, ideje volt haladni, mert kicsit belassultunk az előző napokban. Gyönyörű helyeken haladtunk a parton a 101-es majd az 1-es úton, szinte végig kilátással az óceánra. Nehéz volt megállni, hogy ne álljunk meg minden kilátóhelyen.

Okt 7.
Marin múzeum

Egy rövid, de szuper bringázás a Camp Tamarancho loop-on Marin megyében, ami ugye az MTB bölcsője. Tök jó volt, de nem akkora extra. Majd mivel a trail kb a Marin múzeumtól indult így oda is benéztem kicsit, ahol bár zárásra estem be, azért beengedtek ide is. Gondoltam 5-10 perc alatt átfutom és hagyom őket, de aztán máshogy alakult. Nem tudom ez ott mennyire mindennapi, de maga Joe Breeze, aki mondhatni a Mountain bike sport „feltalálója” tartott zárás után bő 1 órás tárlatvezetést. Sok érdekes infóval és sztorival. Hihetetlen jó volt. Mondjuk, lehet csak azért engedtek be zárás után és kaptam ilyen pro tárlatvezetőt, mert megemlítettem, hogy hírét viszem Magyarországra. Sajna sovány angolom nem sokat segített itt sem, de azért a lényeg megvolt. Tucatnyi MTB történelmi bringa volt kiállítva. Az általa készített első bringáktól, prototípusokon át világbajnoki gépekig. Olyan nevekkel a vázakon, amiken felnőtt a generációm. Mellesleg sokan közülük a környéken élnek.
Ezután még egy kis esti Golden Gate nézegetés éjjeli fényekkel, majd mentünk Tomi barátunkhoz, illetve ezúttal a feleségéhez, ő látott vendégül minket.

Okt 8.
SFO, mint vámpírnak a fény
Újra itt, továbbra is irtózom a nagyvárosoktól, de hősiesen megküzdve démonjaimmal, bemerészkedtem. Bent sokat segített, hogy a szokásos körökön kívül, amiket megnevezni nem tudok érdeklődésem teljes hiányában, felmentünk egy itt parkoló hadihajóra, ami azért még nekem is tetszett. De kintről láttunk egy nagyon modern katonai katamaránt, illetve egy lefingott tengeralattjárót is. Ja és nem mellesleg tökéletes kora őszi idő volt egésznap, ami állítólag ritka errefelé ilyenkor.
Egész nap halogattuk az evést, hogy haladjunk, de mikor már nagyjából bokáig elkopott a lábam a gyaloglástól, végre elindultunk kajálni. Persze ilyenkor téved el az ember, így egy kisebb gettón átvágva kb délután 4-kor estünk be a kinézett mexikói étterembe, akkor már az asztal terítőt is megettem volna. Ennek megfelelően aztán aztán túl is rendeltük magunkat. A burítóm kb 1 kilós lehetett, plusz köret, plusz előétel… Nagyon durva adag volt, és iszonyat kedvesek és teljesen baráti ár. Érdemes a helyiek ajánlásával keresni éttermet, mert amúgy rohadt drága itt minden.

Okt 9-10-11
Santa Cruz trailjein, barátokkal

SFO-ból tovább a part mentén Santa Cruz volt a cél. Egyrészt, mert eredetileg is el akartam jönni ebbe az ikonikus MTB paradicsomba bringázni, csak kicsit lassabban haladtam az elején és kifutottam az időből, így akkor kimaradt, viszont mint legutóbb írtam Downiewille közelében találkoztam egy csapat szuper jó fej, itteni bringással, akik nagyon invitáltak ide, hogy megmutassák a legjobb trailjeiket, melyeket részben ők építettek és ráadásul nincsenek is fenn az erre kitalált applikációkon. Ennél szerencsésebb nem is lehetne az ember, minthogy lelkes helyi guide-ok viszik.
Útközben még belefutottunk Maverics Beachbe, ahol ezt a szuper filmet forgatták: https://www.youtube.com/watch?v=nUP_ZZYLMK0 illetve itt játszódik. Merem ajánlani annak, aki még nem látta.

Santa Cruz szuper hely, mondhatni tökéletes, jó a klíma, vannak hegyek nem túl nagyok, de így egész évben bringázhatók, és ott az óceán szörfözni. Mi szuper két és fél napot töltöttünk itt a Team Old Soil „csapat” vendégszeretetét élvezve. Először csak az volt a terv, hogy délután bringázunk, aztán vagy továbbmegyünk, vagy valahol alszunk a parton és másnap még kicsit bicajozunk, de ez végül nem így alakult. Greg és Eric is felajánlotta, hogy alhatunk náluk. Végül Gregéknél kötöttünk ki, aki most töltötte a 60-at de megkockáztatom, hogy a világ egyik legjobb 60 éves lejtőzője. Szinte ugyanazt a tempót tudtuk lefelé, nem félt semmitől, bátran belement mindenbe és látszott, hogy nem zavarja a bicaj. Fantasztikus az az életerő és vidámság, ami sugárzik belőle. Nagyon boldog lennék, ha ilyen kondim, bátorságom és tudásom lenne majd ennyi idősen. Neki és családjának ezúton is köszönet a vendéglátásért.

Eric motocross versenyző volt, ez látszik is a stílusán, nagyon bátran megy, hatalmasakat ugrik és nem fél semmitől, ja és felfelé is nagyon halad. A trailek mellett él egy nagyon szép házban, a garázsban cross motorok, off road versenyautó és egyéb nyalánkságok várják, hogy a kielégítsék a 48 éves adrenalin függő fickó igényeit. Ő még gyorsabb, így a hazai trailjein nem nagyon volt esélyem követni őt.

A trailek iszonyat jók a környéken, és több száz km-nyi hálózatot építettek már. Sok illegálban megy ott is, sőt ők úgy láttam jobban tartanak a rangertől, mint az itthoni riderek. Olyan mintha itt majdnem napi szintű lenne a konfliktus vagy a menekülés. Az appokon csak a töredéke van ezeknek fenn, gondolom a legálisak, de a legjobbak nem, ráadásul vezető nélkül fél percenként nézhetné az ember a térképet. Úgyhogy nélkülük az egész kínlódás lett volna csak. Sötétedésig bicajoztunk, majd egy pizza mellett még jó sokat beszélgettünk Greg családjával. Amúgy nagyon aktív bringás és futó élet van itt. Léptennyomon kisebb bringás társaságokba botlottunk.

Másnap bálna lesre indultunk, de sajna nem jártunk szerencsével, majd segítettünk kicsit összeszedni a lehullott gyümölcsöt, bár ez inkább csak séta volt. Délután újabb iszonyat jó bringázás közben Annamari kapott egy kulcsot a lakáshoz és megkapta a felesége E-bike-ját, azzal csavargott a városban. Este vacsora Greg, és Eric családjával egy sushi étteremben. Reggel még Greg elkísért az egyik helyi boltba, mert vennem kellett egy új nyeregcsövet, a régi ugyanis megadta magát előző nap sajna, neki köszönhetően majdnem féláron meg is kaptam.
Szóval nem volt egy pillanatnyi unalom sem.
Nagyon tanulságos volt ez a kis idő velük. A bátorságuk, optimizmusuk, és úgy az egész, ahogy élnek, ahogy hozzá állnak a dolgokhoz követendő példa lehet. Totálisan mások, mint ami úgy általában az emberek fejében van az amerikaiakról. Sportosak, okosak, eszméletlen aktívak és fiatalosak. Kedvesek, nyitottak, környezettudatosak és még sorolhatnám.
Sajnos nem vagyok elég jó ahhoz, hogy megfogalmazzam mennyire tetszett ez a pár nap velük, pedig tényleg felejthetetlen volt. Nagyon megtisztelő, hogy így bíztak bennünk és ennyit segítettek. Örök emlék Santa Cruz és a Team Old Soil. Remélem még találkozunk, mondtam nekik, hogy muszáj eljönniük Magyarországra hozzám:)

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.