Asszem, sikerült rekordot döntenem, bár most olyan dologban, ami nem a jó híremet öregbíti. Bevallom töredelmesen, az időmenedzsment terén bőven van még hova fejlődöm, a hosszas szünet oka alapvetően ennyi. Na de most…. 
Ahogy számolom, potom 10 versenyről ill. élményeikről nem meséltem még, pedig volt aztán minden: örömteli és elszomorító, “virágszagolgatós” és “killer” – be is sokalltam, úgy érzem. Mert a jóból is megárthat a sok… Úgy érzem, nem fizikálisan, sokkal inkább érzelmileg-mentálisan váltam túlterheltté. Nem tudom, voltatok-e már úgy, amikor azt érzitek, hogy egyszerűen nincs meg az egyensúly, a lelki béke….
Természetesen voltak intő jelek. A konzultáció során Levente is rámutatott, mint ahogyan Viktor is finoman pedzegette, hogy szükség van-e ennyi versenyre… De ha se a sportpszichológus, se az edző tanácsát nem fogadom meg, marad a saját káron való tanulás.
Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Először is tudatosítani, s elfogadni, hogy igen, ez van, te sem vagy szuperember, Eszti (a francba! Vagy inkább: még szerencse! …. Kis lecsendesedés, a dolgaid újraértékelése az, amire a legnagyobb szükség van. Illetve feltöltődés, lazán, nyugisan. Valami ilyesmi (is) történt, történik mostanában. Legalábbis erre törekszem.
De aggodalomra semmi ok, nem fogok túl sokat pszichologizálni, s a 10 versenyről sem egy “Háború és béke” terjedelmű posztot produkálni, nézzük inkább, mi történt az Ucka Maratontól a sástói Maraton OB-ig. (Bocs, mégis hosszú lett…)
A remekül sikerült Marathon Series futamot követően következett egy duplázós hétvége: a horvátországi Halicanum Trophy és a Bükk Maraton.
Az előbbi, illetve az ott összegyűjtött 20 UCI-pont egy picit a véletlenen is múlott (ha létezik olyan), ugyanis ha Borsos Benedek blogjára nem bukkanok, nincs tudomásom arról, hogy egy igencsak szép számú magyar különítmény utazik le a szombat késő délutáni C2-es minősítésű versenyre. Gyors infógyűjtés, hely a buszban bőven, a pontszerzési lehetőség igencsak magas, igazából csak rajtam áll, hogy vállalom-e az esetleges kockázatot a másnapi maratont illetően.
Igazából amiatt nem aggódtam, bár azt jól tudtam, hogy 2x cirka 400km autózással és 5 óra alvással nem fogok vasárnap pályacsúcsot menni… 
A verseny, s pálya maga is tartogatott kihívást: a meredek lejtőkkel még nem is lett volna gond, viszont a heves eső miatti sárhoz már annyira nem fűlött a fogam. Sebaj, ez is egy tanulási-fejlődési lehetőség!
Ez a hozzáállás meg is hozta gyümölcsét, ráadásul körről körre szépen száradt is a pálya. Bár a mi rajtunkra 17.30-kor került sor, így amiatt nem aggódtam, hogy a sárgumik feleslegessé válnak majd menet közben.
Egyébként is, ezen a versenyen végre XCO-n is tesztelhettem élesben az új prototípus Kross R+ vázat, amit azóta is láthattatok az elmúlt versenyeken. Miben más, mint a jelenleg is forgalmazott karbon csúcsváz? 2 sarkalatos pontja a könnyebbsége illetve a szálelrendezés. Magyarul: arra keressük a választ, hogy kevesebb anyagból is lehet-e strapabíró a váz. Ezidáig a szubjektív véleményem az egyértelmű igen, persze ősz végén műszerekkel végzett igazolás adja majd kezünkbe a végleges választ.
Ez a bringa még egy újítással bír, amely ellenőrzőséhez nincs szükség röntgengépre, csak egy adag sárra és egy kiadós esőre: ez pedig a szép új bringa-tetkóm, amit a Bike Tatoo-tól kaptam! Miért vagyok tőle odáig meg vissza? Mert mindent az igényeim szerint alakítottak: a szín, a méret, a betűtípus… Egyszóval tényleg teljesen egyedi! Ráadásul amilyen egyszerű a felragasztása, olyan nehezen jön le! A sártól kezdve a mosószeres szivacson át kapott ám mindent, de még most is olyan, mintha tegnap került volna fel.
Nyilván, a kék szín nem a legmutatósabb ezen a bicón, ezért kaptam fehér színben is, viszont nekem becsípődésem a kék… Max. majd megy belőle a fehér sisakomra is!
Jajj, de nagyon elkanyarodtam! Szóval Halicanum Trophy. A verseny maga jól ment, habár kis technikai gond adódott, ami miatt a harmadik kör végén meg kellett állnom (ti. kilazult a nyergem – saját hiba, nem ellenőrizettem le otthon a “szereld magad”-játékomat követően), de Benkó Laci a frissítőben gyorsan meghúzta – köszönet érte, csakúgy, mint a frissítésért. Igazából 2 kört mentem így, ugyanis nem akartam megadni azt a pszichés előnyt a mögöttem tekerő szlovén kolleginának, hogy lássa, technikai gondom van. Elvégre az ezüst- és bronzérmet érő pozícióban voltunk!
A taktika jónak bizonyult, Barbi után másodikként haladhattam ár a célvonalon.
A gyors levezetést az eredményhirdetés, majd a szervezők által biztosított finom vacsora követte, majd utazás haza. A buszban igyekeztem szépen bemasszírozni a lábaimat, majd szunyókálni picit, hiszen a Bükk Maraton sem piskóta!
Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen “fittipalkó” voltam vasárnap Felsőtárkányban, de jól ismertem már ezt az érzést, s tudtam, hogy mire számíthatok.
A taktika most nem a már jól megszokott első emelkedős volt, hiszen bőven volt még mit kipörgetnem a lábaimból. Ezt elősegítendő a rajt előtt azért megeszegettem az RQmax-omat is, biztos, ami biztos alapon.
A taktika bevált: tudván, hogy Brigi sem volt kipihent állapotban, a második kör emelkedőin keményebb fokozatba váltva igyekeztem meglépni. Ekkorra a lábaim már gyönyörűen rendben voltak, így nem kellett nagyon szenvednem sem. A kormányra ragasztott szintrajzot és az órámat azért gyakran nézegettem, vártam már a célvonalon történő áthaladást. Utánam Brigi, majd Orosz Anita érkezett.
Augusztus második hétvégéjén, egy hirtelen döntés eredményeképp a Nyugat Maraton Kupa 2. fordulóján, Zircen kötöttünk ki, ahová a kis eltévedés következtében cirka 15 perccel a rajtunk előtt érkeztünk. A gyors nevezést követően kb. annyi időm volt, hogy elguruljak a rajtba, hisz pár perc volt a hosszútáv fél 11-kor esedékes rajtjáig.
Nem, nem elírás a táv, végre a lányok előtt is adott volt a lehetőség, hogy – a nemzetközi trendhez hasonlóan – a leghosszabb távot is teljesíthessék. Egyébként a legtöbb külföldi versenyen a középtáv is a hobbiszerűen (habár már haladó szinten lévő) kerékpározók számára lett kijelölve, s a női elit mezőny számára sem ritka a 80km-es pályahossz, mint ahogyan ez Zircen is történt.
A pályát ugyan nem ismertem, arra viszont számíthattam, hogy a Bakonyban való versenyzés nem nélkülözheti a Cuha-patakon való többszöri átkelést.
De tényleg ez a legizgalmasabb és legszebb rész! Aki nem volt (még) a zirci futamon, ne ijedjen meg, nem a Bakony Maraton útvonalán haladunk (abban mi lenne a pláne), bár vannak közös szakaszok.
A patakátkeléses szakasz mellett az egyik legszebb – s legtöbb kritikát kapott – szakasza egy köves-sziklás, már-már raftingpályára emlékeztető szekció volt. A dolog szépséghibája “csupán” annyi volt, hogy a folyamatosan emelkedő, cirka 3km-es szakasz legnagyobb része gyakorlatilag tekerhetetlen volt – maradt a tolás. Szerencsére az ilyen “nehezítő körülmények” nem szegik kedvem, s habár én is jobb szeretem a bringa nyergében teljesíteni a távot, a természet által átszabott táj látványa valamelyest kárpótolt. Ha tekerhető lett volna a szakasz, valószínűleg sok mindent észre sem veszek…
A távot győztesként 4:56-os idővel tudtam teljesíteni, Balázs Bea érkezett másodikként. Sajnos többen technikai gond miatt kényszerültek kiállni, a saras terep szedte áldozatait. A szervezők a zuhanyzási és bringamosási lehetőség mellett kétféle(!) meleg ebéddel is kedveskedtek számunkra, szép kupával és érmekkel, a tombola szerencsés nyertesei pedig hasznos ajándékokkal térhettek haza.
Ezt követően egy versenymentes hét következett, majd a 23-i budapesti féltávú Ironmant szurkolhattam végig baráti társaságban, ahol a cirka 1500 versenyző közt Viktor is rajthoz állt, s remekül szerepelt! Furcsa érzés volt a kordon mellett állni versenyzés helyett. Mindenesetre hatalmas hangulata volt! Ha tényleg igaz, hogy pár évig még házigazda lesz Budapest, tuti rajthoz állok – csak az úszásomat kell végre elfogadható szintre hozni.
Vasárnap egy újabb immár teljesen “titkos” XCO-versenyzés következett Ausztriában, a C2-es minősítésű Rund um den Roadlberg nevet viselő. Linz melletti kis faluban. Igazából nem a verseny maga volt titkos, csak azt nem értettem igazán, hogy ha elérhető közelségben van, s pontesélyes is miért nem szervezünk oda válogatott utat… Még jó, hogy Viktor rendszeresen csekkolja az UCI-naptárat, most is ő hívta fel a figyelmem a kvalifikációs pontgyűjtési lehetőségre.
A pálya izgalmas volt, a csehországi VK-pályára emlékeztetett: köves-gyökeres, laza talajjal, meredek kaptatókkal és “ütős” lejtőkkel. A helyi erők mellett német és ukrán kolleginákkal mérkőztem meg. Egészségileg már akkor sem voltam topon, kezdődött a gyomorfájás, gyengeség, fáradtságérzés, de tisztesen helytálltam, csupán az ukránokkal nem bírtam. Így az 5. helyen értem célba, amivel újabb 10 pontot szerezhettem a riói “kalapba”.
Az eredményhirdetést, mint ahogyan az egész verseny lebonyolítását is az odafigyelés jellemezte, a lányok a díjak mellett egy-egy gyönyörű csokor virággal is gazdagabbak lettek. Engem ezzel könnyen le lehet venni a lábamról…
Majd jött a várva-várt Mátra maraton. Mondjuk én most annyira nem vártam. Pontosabban fogalmazva egyrészt vártam, hisz jubileumomat ünnepeltem, másrészt viszont péntekig azon tanakodtam, bölcs dolog-e, ha továbbra is gyengélkedve, egy esetleges eséssel egészségemet veszélyeztetve veszem fel a kesztyűt. Sok oldalról körbejártam a dolgot, kértem orvosi, edzői, szponzori véleményt, de leginkább igyekeztem a szívemre hallgatni. Nem volt kényszer vagy nyomás rajtam egyetlen oldalról sem, s igazából veszíteni valóm sem volt igazán.
Lehet, furcsán hangzik ez, hiszen a Bajnoki Trikóról van szó, amit 5 év óta folyamatosan magamra ölthettem, de azt is jól tudtam, tudom, hogy nem ez az újabb cím, de még a megszerezett világranglista-elsőség sem a legjobb mutatója annak, hogy ki is az a Dósa Eszti nevű bringás csaj. Azt úgyis tudjuk.
Egyébként pedig nem szerettem volna lezáratlanul befejezni az évet – kiváltképp azért, mert pontosan 8 évvel ezelőtt éppen a Mátra Maraton volt az, ahol belekóstoltam a montizásba, ahol tulajdonképpen minden elkezdődött. Ez a verseny(?) inkább a lelkemnek kellett, még akkor is, ha tudtam, ma nem fogom kihozni magamból a maximumot. Nehezen született meg a döntés, az egóm kemény meccset vívott a szívemmel, de úgy érzem, jól döntöttem.
Ez persze korántsem jelenti azt, hogy feltartott kézzel álltam volna a rajtvonalhoz, hiszen a versenynek csak a célban van vége, a rajtnál soha! Egy hellyel-közzel fix tempót fogok menni, lefelé pedig csak óvatosan, s meglátjuk, mi jön ki belőle.
A Kékestető utáni lejtmenetnél éreztem, hogy jelentős hátrányom lesz, amit a második frissítőpontnál Norbi igazolt is: cirka 3,5 percet kaptam lefelé, ami tetemes. Azonban nem estem kétségbe, inkább csak konstatáltam a helyzetet, igazándiból egyvalakivel akartam foglalkozni a majd’ 60 km során: önmagammal, a saját versenyzésemmel. Így nem zökkentett ki senki és semmi, afféle derűs-nosztalgikus érzés lett rajtam úrrá: mennyire szerencsés vagyok, hogy az elmúlt nyolc esztendő során milyen élményekkel lehettem gazdagabb, mennyi ismerőst és barátot szereztem… Hú, de ez még nem az évértékelés ideje, úgyhogy vissza a pályára! Ami egyébként is jócskán igényelte a koncentrációt…
De tény és való, hogy az utolsó 30 km-en inkább csak “örömködtem”, kicsit ünnepeltem legbelül.
A rajtközpontot megközelítve azért gyorsan vissza kellett lépnem az itt-és-mostba, ugyanis elfelejtettem, hogy vár még ránk egy meredek és odafigyelős kaptató a célba érkezés előtt. Meglehetősen sok néző gyűlt arra a helyre, izgalmas volt látni, vajon maradt-e még elég szufla bennünk, hogy kitekerjünk. Ami engem illet, nagy jókedvemben még meg is biztattam az ott állókat, hogy bátran szurkoljanak meg, különben nem fogok tudni kitekerni.
Ezt követően már csak két kanyart s pár száz métert kellett megtennem, s 3 óra versenyidő után célba értem. Huh! Egyben maradtam, teljesítettem, nincs hiányérzetem. Sőt, Viktor még egy kis csokor mezei virággal is megörvendeztetett, ez mindennél többet ért. A női dobogó harmadik fokára Orosz Anita állhatott fel.
A célban ekkor már erőteljesen fokozódtak az izgalmak, hiszen kíváncsian vártuk, ki fog először áthaladni a hosszútávos fiúk közül a célvonalon. Hihetetlen volt, hogy újra sprinten dőlt el a futam ill. a Bajnok kiléte! Ezúttal – végre! – Marcinak és a Kross Level B+ győzelmének örülhettünk! A dobogó Szatmáry Andrissal és Bogdan Czarnotával egészült ki, a bajnoki bronzérmes Vigh Zoli lett.
Bármennyire is egyéni sport a monti, hozzáértő, megbízható csapattal a hátad mögött lehet igazán nagyot alkotni. Erre (is) kiváló példa volt a hétvégi verseny. Köszönöm, hogy egy ilyen remek csapat tagjai lehetek, ahol mindenki szívvel-lélekkel dolgozik a sikerért! Jó ide tartozni!
A mentális tréningért Balassa Leventének tartozom köszönettel, a csapatvezetői-edzői-szerelői-mindenesi mellettem állásért pedig Viktornak. A frissítésért Norbinak, Viktornak és a Blazsó Márton Racing Teamnek! A remek fotók Csaplovics Feri, Fenyvesi Tamás, Máhr Attila, Molnár Tibor, Őszi Krisztián, Szász Viktor és Tirszin János művei – köszönöm!
A nagykanizsai XCO-futam még kérdéses, meglátjuk.
