Vannak, akik elkötelezettek az egyik vagy másik irányban. Vannak, akik a kerékpározás eme két fő típusát egyszerre művelik, és vannak, akik az egyik szezont az egyiknek, a következőt a másiknak szentelik. De melyik jelenti hazánkban a nyugodt, kellemes kikapcsolódást, melyik veszélyesebb, melyik nagyobb kihívás? Ismét nehéz kérdések, melyet csakis együtt, a Bikemag honlapján tudunk kibogozni…
Melyik kerékpározási műfaj milyen élményt nyújt? Először is maradjunk hazánkban, azaz a honi közlekedési viszonyok keretei közt. Osztom sokak véleményét, hogy az autóforgalomra kijelölt utakon a kerékpározás nem felhőtlen kikapcsolódás. Ezt a problémát ennél durvábban is meg szokták fogalmazni, de a lényeg, hogy minden országúti edzőkör során történik valami, ami belerondít a kerékpározás élményébe. Lehet persze az aszfaltos edzés nagy részét aszfaltozott, gépjárműforgalom elől elzárt erdészeti utakon abszolválni, de még ott is találkozhatunk önjelölt raliversenyzővel… A közutakon tapasztalt atrocitásokra szerintem csak egy orvosság van: a közöny. Nem szabad felhúzni magunkat az ilyen eseményeken, nevessünk egyet, majd folytassuk az önfeledt sportélményt!
A közút tehát veszélyes, vagy minimum idegesítő. Na és a terep? Ez leginkább az útvonalválasztástól függ: lehet kellemes, idilli ösvényeket találni, de mondjuk oda is el kell jutni valahogyan, így a montis is szembesül az országútis dilemmájával, osztozik a veszélyhelyzetekben. Ha meg autóval megyünk ki a terepre, átkerülünk a másik oldalra, és mi is nehezítjük azok kerékpáros kikapcsolódását, akik ezt a közutakon végzik.
Tehát haladunk az ösvényen, a nap szépen szűrődik át a fák lombjai közt, minden ideális… majd szembetalálkozunk az „erdőrendésszel”, aki közli, hogy tilosban hajtunk. Ha pedig kijelölt, legális útvonalat választunk, akkor pedig óhatatlanul meg kell küzdenünk az erdészeti gépjárművek forgalmával vagy azok keréknyomaival. Ha a kijelölt turistaösvényeket vesszük igénybe, akkor – főleg hétvégéken – a gyalogos kirándulókkal kerülünk konfliktusba. Persze erre is mondhatjuk, hogy meg lehet szokni, illetve alkalmazkodni kell a körülményekhez. Persze ennyi erővel a közúti forgalomhoz is hozzá lehet szokni, valamelyest bele is lehet simulni.
Támadjuk meg a kérdést egy másik szemszögből is! Mind a terepezők, mind az aszfaltosok tábora a saját diszciplináját tartja keményebb sportnak, nagyobb kihívásnak. A montisok a terep eredendő nehézségére, a többlet technikai tudásra és a folyamatosan le-fel ugráló pulzusra hivatkoznak, továbbá unalmasnak, monotonnak tartják az aszfaltos tekeréseket.
A másik oldal hívei a magasabb átlag átlagpulzusra hivatkoznak, illetve arra, hogy a legsikeresebb montis versenyzők is rendre csődöt mondanak az országúti mezőnyben. Kétségtelen, hogy itt az almát hasonlítjuk a körtéhez: a montihoz inkább anaerob motorra van szükség, míg országúton az aerob képességek dominálnak.
A technikai tudás nem hátrány országúton, de ettől még nem tudja zsigerből a kerekes, hogy mikor érdemes megszökni, hogy az sikeres legyen. (Lásd Szalay Péter a 2008-as TDH-n.) Az országútist technikai hiányosságai ugyanúgy esélytelenné teszik egy átlagos montis versenyen. (Lásd Káldy Attila a 2008-as 24 órás csillebérci versenyen.) Ugyanez tapasztalható versenyhelyzeten kívül: az egyikhez ez kell, a másikhoz az – egyetlen közös, hogy a gépet hajtani kell és lehetőleg élvezni, amit csinálunk…
Emellett még a kerékpárok amortizációja, illetve ennek költségei érdemelnek említést. Kétségtelen, hogy a kerékfelfüggesztést alkalmazó MTB-k elhasználódása gyorsabb, a mozgó alkatrészek kopnak, a nem szilárd burkolatú terep egyébként is fokozattan igénybe veszi a kerékpár minden elemét, a lánctól a gumiköpenyig. Kétségtelen, hogy a terepezés drágább sport, mint az országútizás, feltéve, ha hasonló árkategóriájú masinákat hajtunk. Van, akinek ez fontos tényező, van, aki nem ez alapján választ szakágat.
Végezetül ismét le kell szögezni, hogy a jelen cikk nem törekszik sem a téma részletes kivesézésére, és főleg nem kíván állást foglalni a kérdéssel kapcsolatban. Nem akar egyebet, csak a felvet néhány gondolatot, mely reményeink szerint beindítja a véleményözönt. Kommentjeitekből már jobban kirajzolódhat a kép, hogy kinek, mi a fontos, ki, miért választja az egyik, vagy másik szakágat. Lássuk tehát az érveket!
