Számos olyan embert ismerek, akinek olyan drága bringája van, aminek az árából kis túlzással egy kisebb afrikai ország egy teljes évig fedezhetné az élelmiszerellátását. Ennek ellenére a tulajdonunkban lévő versenytechnikában rejlő lehetőségek csupán töredékét képesek kihasználni, mivel egész egyszerűen nem tudnak elég jól biciklizni.
A „vitrinbringázás” intézményével az égvilágon semmi gond nincs, viszont ez a most következő néhány sor szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy az igazi mókát nem a bling-bling, hanem az élmény adja.
A boldogság igazi forrása
Úgy vettem észre, hogy manapság az emberek értékbecslő képessége teljesen megbolondult: túl nagy értéket tulajdonítanak a gyorsan megunható, de látványos dolgoknak, mint pl. egy értékes, csillogó tárgy birtoklása, s túl keveset az örökre megmaradó élményeknek. Pedig az úgynevezett pozitív pszichológia (más néven boldogságtudomány) már réges-régen bebizonyította, hogy a tárgyak birtoklása csak nagyon rövid távon, ideig-óráig nyújt boldogságot. Ráadásul paradox módon a látványos dolgok birtokba vételéhez szükséges pénz megkereséséhez sokkal több energiát kell befektetni, mint mondjuk egy bringás élmény átéléséhez.
Nézzünk egy bicós példát: egy csillivilli, minden űrtechnikával felszerelt kerékpárért rengeteget kell gürcölni, és maga a bicó birtoklása csak rövid ideig – pontosan a látvány megszokásáig – jelent igazi boldogságot, aztán már csak egy jobb bicó okozhat egy kicsit nagyobb örömöt, szintén meglehetősen rövid ideig. A birtoklásmániás ember bringás archetípusa a mindenki által jól ismert vitrinbringás kasztba tartozik.
Nem tagadom, egy hétig én is fülig érő szájjal csodáltam az első komolyabb bicómat (vitrin-effekt) és az első néhány gurulás is eufórikus élmény volt. Az új teló mindent benyelt az előzőhöz képest, és igazi varázslatnak éreztem, amikor hátsó csillapítás kiegyenlítette az akadályokat, amelyek azelőtt vesekövet bontottak a merevvázzal. De aztán hamar megszoktam a luxust.
A birtoklással ellentétben a bringázás egy állandó móka, még egy 20 éves hőskori montival is, amit egy pár cipő áráért vehet az ember. Szóval egy folyamatos örömérzésről van szó, ami alapesetben nem feltétlenül olyan intenzív, mint egy új bicó kipróbálásának eufóriája, de van egy „tuning”, amivel egy sima gurulás móka-intenzítását nagymértékben növelhetjük. Erről lesz mindjárt szó, de még mielőtt belevetnénk magunkat a részletekbe, tisztázzuk, hogy mi is a boldogság igazi forrása.
A boldogság érzése akkor önti el az embert, amikor hirtelen valami kellemes inger éri, valami jobb, mint amit megszokott. Ezt az élményt aztán szintén megszokjuk – mindent megszokunk. Az arab sejknek már nem okoz olyan nagy élményt, amikor beül a legújabb Pagani Zondájába, mint amilyet nekem vagy neked okozna, és Jenson Button sem csinálja össze magát, amikor felmordul mögötte a ménes, pedig egy átlag halandónak biztos kiszakadna a szíve a helyéről a nagy izgalomtól.
A folyamatos móka feltétele az igényszint folyamatos kitolása, azaz a fejlődés, más néven tanulás. Míg a „vitrinezéssel” nem olyan egyszerű gyakran szintet lépni (feltételezzük, hogy nem mindenki olajmágnás), sőt gyorsan elérheti az ember azt a pontot, ami után már szinte lehetetlen, addig a technikai tudás fejlesztése végtelen lehetőséget rejt és arról akkor még nem is beszéltünk, hogy ahány hegy, annyi vadonatúj élmény!
(…)
Újdonsült kollégánk, Farkas Dániel azonban ennél sokkal messzebbre kalandozik magazinunk nemsokára megjelenő 2009. július-augusztusi számának edzésterv rovatában. Szó esik a tanulás folyamatának 3 pilléréről, a bringás tudás evolúciós lépcsőiről, a tudás forrásairól (kiegészítve egy DVD ajánló cikkel), a tervezés és a gyakorlás jelentőségéről. Minderről szokatlanul olvasmányos módon a szerző edzéselméleti sorozatának első darabjában olvashattok.
