Végre eljött a nap, amelyet már régóta vártam. Versenyek előtt érzek hasonló izgalmat, csak most nem voltak versenytársak, meg hangos tömeg a rajtkapu környékén. Vajon képes vagyok-e a győzelemre, vajon elég jól felkészültem-e a megmérettetésre? Ezúttal ellenben egészen másfajta versenyre készültem. Csak ketten voltunk: én és a Hegy…
Már második hete a szigeten voltam, és néhány lazább napot kivéve minden nap tapostam a pedált új és egyre keményebb utakat bejárva. Gyakran feltekertem a sziget legmagasabb pontjára a Vidovicára ahonnan szinte mindig láthatók voltak az Adria-partról meredeken tornyosuló Biokovó havas csúcsai. A Hegy, amely sohasem kérkedett erejével de puszta jelenlétével, a maga 1800 méteres magasságával is tekintélyt parancsolt. Zord, ismeretlen arcát mutatta, de nekem indulnom kellett, hogy bicajommal feljussak a csúcsán kis pontként látszó toronyhoz, amit csak a Bora után kitisztuló időben láthattam.
A Hegy lábánál közvetlen a tengerparton fekvő kis településről Makarskáról indultam „hódító” utamra. A nyüzsgő, forgalmas kisvárosból kiérve Tucepibe vettem az irányt. Jól sejtettem, hogy folyamatos mászásban lesz részem, ráadásul hátamon is tekintélyes súlyt cipeltem. Rendesen bemelegítettem mire elértem a Biokovo Nemzeti Park bejárati kapuját, ahol két őr figyelmeztetett, hogy meleg ruhát és élelmiszert feltétlenül vigyek magammal. A hátizsákomra mutattam, majd 10 kuna kifizetése után rátérhettem egy keskeny aszfaltútra. Innen még 23 km mászás várt rám a csúcsig, ami első hallásra nem is tűnt olyan soknak. Nem is sejtettem, mi vár még rám…
Fenyőerdők között pedáloztam egyre feljebb, próbáltam laza tempót tartani, de az út igencsak meredek volt. Pulzusmérőm 165 körüli értéket jelzett, ennél keményebben nem is akartam nyomni, tartalékolni akartam még az út végére. Lassan a fák is eltűntek, csak törpe örökzöld bokrok, cserjék követték a kanyargó hegyi utat. Kiértem a tűző napra a sziklák és kopasz hegyoldalak közé majd alattam megpillantottam az Adriát. Végre láthattam mennyit haladtam felfelé, de még mindig csak félúton jártam. Szakadt rólam a víz, és egyre sűrűbben nyúltam a kulacsom után. Egy óra tíz percnél terveztem egy rövid pihenőt, hogy hátizsákomból feltöltsem kulacsomat, na meg enni is szerettem volna egy tartalmas szendvicset. Ahogy megálltam, egyből elkezdtem fázni, éreztem, hogy azonnal tovább kell mennem. Tudtam, hogy ellenkező esetben lábaim ólomnehezek lesznek és nehéz lesz majd újra felvenni a tempót. Kissé engedett az út a szorításából, amikor eltűnt a tenger és felértem egy körös-körül csupasz sziklacsúcsokkal övezett hatalmas fennsíkra. Elnyelt a Hegy gyomra…
Kellemetlen hűvös szélben 10-14 km/h-val „száguldottam” tovább, amikor agy autó közeledett felém, majd félreállva megvárta míg elhajtok mellette. Úgy látszik ilyen magasságban errefelé már kellő tiszteletet kap a magányos vándor – gondoltam –, és közben otthoni halálfélelmemre gondoltam, amikor éppen országúton edzek. Ezzel szemben itt most biztonságban éreztem magam, csak még kibírjam azt a hátralévő 8 km mászást. Egyre hűvösebb lett, egyre több energiát kellett leadni a pedálokra a ritkuló éles, hideg levegőben. Két óra menetidőnél jártam, amikor megláttam egy újabb sorompót egy kis épülettel. Innen már csak autó nélkül lehetett továbbmenni, gyalog vagy bicajjal. Az aszfaltút még keskenyebb és még rosszabb állapotú lett. Megint egyre meredekebb 10-14%-os mászás következett, ezúttal 175-ös pulzust mért az órám, de még éppen jól éreztem magamat ebben a tartományban is. Megjelentek az első hófoltok az út szélén és egy távoli sziklacsúcs mögött megpillantottam a Sveti Jurén álló tornyot. Végre megláthattam magát a célállomást, ahonnan már nincs tovább út, csak lefelé…
Újabb energiák szabadultak fel bennem, mert láttam magam előtt a célt, és tudtam, hogy az út nagy része már mögöttem van. Lenéztem az órámra és alig akartam hinni a szememnek, mert még mindig kereken 4 km-re volt a torony. Pedig az előbb olyan közelinek tűnt és a szintkülönbség se lehetett már olyan nagy… Néha majdnem függőleges sziklabevágásban haladt az út és egy-egy hajtűkanyarban olyan meredeken ívelt felfelé, hogy majdnem kistányérra kapcsoltam. Aztán mégsem engedtem a csábításnak és középtányéron éltem át a kritikus szakaszokat is. Már majdnem azon voltam, hogy tartok egy rövid pihenőt, amikor egy kanyar után megláttam egy másik bringást a távolban. Gyorsan csökkent a különbség kettőnk között és most már arra koncentráltam, hogy ne menjek túl erősen, mert éreztem a fáradtságot, ráadásul már rég ennem kellett volna. Amint az idegen közelébe értem láttam, hogy nagyon fáradt a mozgása, kistányéron is darabosan mozgatja a pedálokat miközben párafelhőt szuszog ki magából. Meglepődött arccal nézett rám mikor melléértem. Gyors üdvözlés után kiderült, hogy Szlovákiából jött másik két társával, akik már fentebb járhatnak. Ezután végre tényleg megálltam, kulacsomat feltöltöttem energiaitallal meg benyomtam két gélt, aztán gyorsan továbbtekertem, mert a hideg miatt nem volt tanácsos sokat állni. Fázott a lábam is, éreztem, hogy nagyon kimerültem. Szegény szlovák bicajost megint befogtam, aztán gyorsan otthagytam azzal, hogy a toronynál majd úgyis találkozunk. Még 1,6 km volt hátra a csúcsig mire megláttam a tornyot teljes nagyságában és nem kis pontként, mint korábban a szigetről. Már csak a fejem vitt előre, mert a testem rég felélte tartalékait. Csak nagyon lassan értem a célegyenesbe, az utolsó kilométer nagyon hosszúnak tűnt.
Fent villámgyorsan átöltöztem, mert kemény hideg volt. Mindenütt hó borította a lejtőket, a tenger és a szigetek ködpárában úsztak. Mintha egy repülőről tekintettem volna le a mélybe. A másik két szlovák biciklis már kipihenten élvezte a táj szépségét és harmadik társuk is hamarosan felért. Rövid eszmecsere és közös fényképkészítés után elindultak lefele. Egy darabig láttam őket a szerpentineken ereszkedve hangosan fékezve, aztán végleg eltűntek. Egyedül maradtam a Biokovó tetején. Körülsétáltam, élveztem az űrbéli csendet és arra gondoltam ezekért a percekért érdemes élni. A hegy mögött mintha térképet látnék, kis falvak kígyózó utak bukkantak elő. Távolban egy hegyvonulat látszott, talán a Sveti Rok lehetett. Kulacsomat jól megtömtem hóval aztán útnak indultam visszafelé…
Szerencsére az útfelület száraz volt és erősebb fékezéskor sem csúsztak meg a kerekek, ellenben időnként meg kellett állnom életet lehelni elfagyott ujjvégeimbe. Volt egy-két hosszabb egyenes szakasz, ahol 60 km/h fölött mentem, de a kanyarokban nem vállaltam túl magamat. Inkább kényelmesen haladva élveztem a tájat, gyakran megálltam fotózni. A fennsíkról kiérve a hegy tenger felöli oldalán megkezdtem az ereszkedést az Adriáig, talán ez volt a lejtmenet legszebb szakasza. Figyeltem, ahogyan Makarska kikötője közelít, miközben a tenger egyre élénkebb kék színben pompázott. Kis lakatlan kőházat láttam terasszal, melyről letekintve függőleges sziklafal húzódott többszáz méter hosszúságban. Igazi bázisugró álomhely lehetne, nekem viszont most inkább a tériszony jutott róla eszembe.
A fenyvesek között továbbhaladva már egyáltalán nem fáztam és úgy egy óra levezető pörgetéssel már lent is voltam a kikötőben. Tavasz volt, egymásután dobtam le magamról a rétegesen felvett bicajos öltözetet, majd pihenésképpen kiültem egy tengerparti kávézó teraszára. A kávém mellé kértem egy kis whiskyt is, hogy észhez térjek a nagy száguldásból. A pincér elfelejtett jeget hozni az italomhoz, de ezúttal nem szóltam neki. Eszembe jutott, a hóval töltött kulacsom. Még úszkáltak benne a jégdarabkák, így gyorsan ki is szolgáltam magamat a vendégek legnagyobb ámulatára. Aztán estefelé indult velem a hajó vissza Brač szigetre. A parttól távolodva félúton visszanéztem. Nem a zord és rideg Hegyet láttam mögöttem. Úgy néztem fel rá, mint a barátomra…
Miért éppen Brač?
Tavasszal nálunk Közép-Európában a hegyeket még javában hó borítja, vagy az olvadó hótól sarasak az offroad-terepek, ráadásul még hideg is van a montizáshoz. Ezzel szemben a déli fekvésű Brač szigetén már tombol a tavasz: a nappali órákban kellemes 15-20 Celsius fok van, a tengervíz 13-15 fokos; ez már szörfözésre is alkalmas. A szigetet körülvevő tenger temperáló hatása következtében télen is ritka a hóesés, esetleg a magasabb fekvésű hegyekben (Vidova Gora) lehetnek hófoltok. Brač a dalmát szigetvilág legmagasabb hegységével büszkélkedhet. A Split felől teraszosan emelkedő hegység egy fennsíkba megy át, melynek legmagasabb pontja a 778 méter magas Vidovica. Délnyugati oldala – mely Hvar szigetére néz – meredeken szakad le az Adriáig, itt található Bol település.
Maga a sziget elég nagy (40 km hosszú és 13 km széles) ahhoz, hogy akár egész napos biciklitúrára induljunk igazi mediterrán környezetben. Országúti bringások kiváló minőségű aszfaltutakon tekerhetnek, ebben az időszakban ráadásul igencsak gyér forgalom mellett. Megtalálhatók itt az enyhén dombos tengerparti utak mellett a meredek hegyi szerpentinek is a sziget belseje felé haladva. Ami minket montisokat illet, számunkra különösképpen valóságos paradicsom a hely, hiszen:
– jó a klíma
– murvás köves terepen tekerhetünk, akár esőben is
– megfelelő szintkülönbség kínálkozik
– versenyzőknek a hosszú téli alapozás után igazi felüdülést jelent, ha a görgőről leszállva végre igazi hegyi terepen gyakorolhatnak.
Szöveg: Terbe Dezső
Fotók: totalfun.hu
