Az ember hajlamos azt gondolni, hogy vannak helyzetek, ahonnan már nincsen lejjebb, illetve, hogy napjaink sportági problémái súlyosabbak és sajátosabbak, mint bármely korábbi hasonló. A régi történetek meg az idő előre haladtával egyre színesebbé válnak, ezzel párhuzamosan pedig a régmúlt kerékpársportja egyre dicsőségesebb, hatalmasabb lesz…
Hát merre felé is biciklizzünk?
Aztán józanódásképpen az ember kezébe kerül néhány újságcikk a régmúltból, és rádöbben, hogy bizony ugyanazokat a köveket rugdaljuk immár évtizedek óta. Az ötvenes-hatvanas évek sportágért aggódó szakemberei ezt egész pontosan így foglalták össze: „problémáink egyidősek a Millenárissal”. Ezúttal a Népsport cikkének jóvoltából utazunk vissza 1965-be, és megtudhatjuk, hogy a megoldást már akkor is ismerte mindenki, csak éppenséggel a gyakorlatba átültetni nem sikerült ugyanúgy, mint manapság. Hogyaszongya:
—————————————————
Hát merre felé is biciklizzünk?
Nem lehet azt mondani, hogy a kerékpársportban hiány mutatkoznék tanácsadókban. Bárkivel is beszél az ember a sportágért lelkesedők közül, mindenkinek fáj, hogy a sportág most nem olyan erős, mint lennie kellene. Szinte úton, útfélen hallja az ember az érdekeltektől:
– Én tudnám, merre is kell bicikliznünk, hogy feljebb kerülhessünk.
Hát merre is kell kerékpározni, hogy a sportág eddigi menete megváltoztassa irányát, hogy ne hátrafelé cammogjon, mint a rák, hanem előre, száguldjon, amerre a sikerek teremnek?
Hát merre felé is biciklizzünk?
Ez a fő téma
most a kerékpársport úgynevezett haladó erőinek táborában, akik, ha ugyan részesei voltak hosszabb időn keresztül a sportág körül kavargó tespedésnek, most új erővel akarnak tevékenykedni. Ezek az emberek ülnek az asztal mellett és beszélgetnek, vitatkoznak a kulcskérdéseken.
A szövetség alelnöke mellől felhangzik a javaslat:
– Legelőször meg kellene erősíteni a szövetséget.
– Bizony, bizony, de még mennyire! – hallhatjuk más szájból is.
Hát igen. Nem kétséges, hogy az ország közlekedésének átalakulásával a kerékpározás egyre inkább kiszorul a városokból, különösen a fővárosból, és ez a helyzet körültekintő, gondos munkára hívja fel a figyelmet.
– Okos, előrelátó és határozott vezetésre lenne szükség!
A felszólalónak igazat kell adni, amikor felhívja a figyelmet:
– Sajnos a versenynaptárunkból hiányzott a kellő előrelátás. Még lényegében az idei naptárból is hiányzott annak az elvnek az érvényesítése, hogy a versenyműsornak teljes mértékben segítenie kell az olimpiai felkészülést. Sok, kemény, egynapos versenyt kell biztosítanunk a legjobbak részére.
Valaki közbeszól:
– Most már mondjunk le a többnapos versenyekről?
– Nem erről van szó – feleli az alelnök. Rendezhetünk mi a jövőben többnapos versenyeket is, de a hangsúlynak az egynapos versenyeken kell lennie.
Hogy a tanulságok levonására ez az idény is szolgáltatott adatokat, az a következő észrevételből is kitűnik:
– A pályán az idén úgyszólván alig volt verseny idehaza. Helyes ez? Helyes, hogy a pályások naptárában sem érvényesül kellően az olimpiai előkészület? Helyes, hogy még mindig léteznek olyan szakosztályok, amelyeknek nincsenek pályaversenyzőik?
Talán szükségtelen is választ adni ezekre a kérdésekre, mint ahogyan arra is, hogy mennyire helytelen, hogy eddig nem rendeztek olyan tanfolyamokat, amelyeken az edzők tovább képezhették volna magukat, amelyeken pótolhattak volna valamit a maradiak. Ezt a sort azzal is lehetne folytatni, hogy a sportágban még mindig nincs kidolgozva egy olyan felkészítési elv, amely tömörítené, egységesítené a szerteágazó edzéseket.
Aztán
szenvedélyes hang
szólal meg:
– Vissza kell szereznie a szövetségnek a tekintélyét, mert a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Kérem, az nevetséges helyzet, hogy egy fővárosi versenyző azért utazik vissza Budapestre egy vidéki esemény rajtjától, mert megtudja, hogy nem a Pozsonyba és Bécsbe utazó, hanem a Bulgáriában versenyző együttesbe válogatták be. De az is furcsa, ami a központilag kezelt alkatrészekkel és a válogatottak részére készített gépekkel történik. Pusztán az egyénieskedés és az ellenőrzés hiánya miatt például előfordult, hogy klubversenyeken futottak a válogatottak gépei, a válogatott viadalokon pedig a klubgépek. Arról a nagy hibáról aztán már nem is beszélek, hogy a kiutalt alkatrészekhez olyanok is hozzájutottak, akiknél már évek óta megszűnt a szakosztály.
Ugye, ezek után már nem nehéz megmondani, hogy merre felé biciklizzenek kerékpárosaink.
Megjelent eredetileg a Népsport 1965. október 29-i számában.
Szöveg: Szabó András (Népsport), HBalage
Fotó: HBalage, Tarapcsák Péter archívuma
