Fort Williammal indul egyesek szerint az igazi DH versenysorozat, hiszen ez az első igazi DH pálya idén, amely ráadásul 10. éve versenyhelyszín, így nagy felhajtás volt készülőben. A legnagyobb izgalom azonban az időjárás miatt volt, hiszen a verseny előtti hétvégén volt itt egy nemzeti futam, ahol igazi skót időjáráshoz méltóan, szügyig gázolt mindenki a sárban a szélviharos versenynapon. A versenyhelyszín hosszú történetében persze ez inkább megszokott. A 2002-es első futamon, amelyet Chris Kovarik nyert a mai napig érvényes legnagyobb – bő 14 másodperces – különbséggel, az egész napos eső végén az utolsó tíz versenyzőnek már hóesésben kellett lejönnie. Saját bevallása szerint Kovarik azért ment ennyire jó időt, mert rettentően fázott, és meleg ruhába akart már bújni. A pálya másik fontos történelmi eseménye, hogy itt rendeztek a világkupák történetében először 4X versenyt.
Greg Minnaar begyűjti a skóciai 4. győzelmét
Aztán az idei VK hétvégéjére csodával határos módon egy száraz pálya fogadta a népes mezőnyt. A nyomvonal hagyományosnak volt mondható, mert csak pár kisebb, de látványos átalakítást végeztek rajta: épült egy nagyon magas, de rövid útátugrás, meg egy gyorsító domb a cél előtti lapos, tekerős szakasz elé, hogy nagyobb sebességgel érkezhessenek ide a versenyzők, és ne feltétlenül ez a pedálozós rész döntse el a végeredményt.
Annak ellenére, hogy ez a pálya nem tartozik a meredekek, se az igazán technikásak közé, mindenki szereti és féli is. Szeretik, mert nagyon nagy a sebesség rajta, ugyanakkor iszonyatosan gyilkolja a testet és a technikát a hatalmas és kerek szikláival, amelyek folyamatosan ütik a versenyzőket. Nem csoda, hogy nagyon gyakoriak a széttört kerekek ezen a futamon. Az élmezőnyből itt nyert már szinte mindenki (Peat, Hill, Minnaar, Gee), és került is mindenki orvosi kezelés alá, de legalábbis törte már össze a bringáját. Most leginkább talán Minnaarnak állt a zászló, hiszen ő nyert itt legtöbbször. Ráadásul csak ő, Gracia és Anne Charoline Chausson volt az, aki itt 4X-ban és DH-ban is valaha nyerni tudott.
A versenyt szokás szerint a nők kezdték. Várható volt, hogy a nagy trió – Moseley, Atherton és Jonnier – közt dől majd el a dobogós helyek sorsa, hiszen végre mindhárman elindultak a futamon. Moseley azonban a tavalyi világbajnoksága óta szárnyakat kapott: letekerte a Cape Epic-et, indult XCO VK-n, és nyerte az előző futamot, ahol az időmérőn több mint hét másodpercet osztott ki a második helyezettnek.
Az időmérőt most viszont az Atherton lány nyerte, aki tavaly tulajdonképpen az egész évet kihagyta a sérülései miatt, így nem nagyon lehetett tudni, hogy mennyire sikerült felkészülnie. Az eredményén talán ő lepődött meg legjobban, de persze nagyon boldog volt.
A döntőben így mindenkinek nagyon össze kellett szednie magát. Jöttek is szépen sorjában, egyre vadabb időket hajtva, és látható volt, hogy Rachel időmérős idejét simán meg fogják dönteni. Először Ragot ment egy nagyot, de rögtön utána Jonnier jött, és adott neki megalázó hat másodpercet. Hamar lefagyott a mosoly az arcáról neki is, mert a részidőnél Nicole 7,7 mp-vel ment előtte, amiből a tekerős szakasz végére ugyan csak 1,8 maradt, de ezzel akkor is lenyomta. Pugin viszont a tekerős szakaszon hozott két másodpercet Nicole-on, amivel a dobogó alsó fokára állhatott. Moseley viszont nem hagyott kétséget afelől, hogy ez az év az övé lesz: a második mért részen már öt másodperc előnye volt, amit a tekeréssel 7,5-re növelt. Ezzel feladta a leckét az utolsónak induló Atherton lánynak is, aki láthatóan fáradt a menet során: először vezetett 2,2 másodperccel, majd a második mérésnél már 0,022 hátránya volt, és végül kikapott 1,7 másodperccel. Így pedig Moseley nagyon meglépett a mezőnytől, hiszen van két győzelme, és egy időmérő első és második helye is, ami nagyon erős összetett pontszámot jelent, hiszen már 170 pontra van a másodiktól (az időmérő győzelem 50, a döntő 200 pontot ér), és 220-ra a harmadiktól.
Gwin a híres Red Bull / Nissan / Tissot / Scotland /… kapuban, tudva, hogy elszúrta a győzelmi esélyeit
Moseley egyébként a Fort Williami tíz futamból ötöt megnyert, ráadásul a 2002-es elsőt is ő nyerte. Egyik győzelmén az akkor még nem versenyző 15 éves Rachel Atherton is ott volt az anyukájával, és látta, ahogy Tracy a nemzeti zászlóba burkolózva áll az őrjöngő tömegben. Ekkor döntött úgy, hogy ő is ezt akarja érezni. Nem sokkal később 7. lett Moseley mögött, majd utána ment haza leckét írni. Ma meg egymás legnagyobb ellenfelei…
A férfiak versenyét persze még nagyobb figyelem követte, és a pszichikai teher most Gwin nyakán ült: véletlen volt az afrikai fölényes győzelem, vagy tényleg belépett a bajnokaspiránsok párfős klubjába? Ő persze megint csak azt nyilatkozta, hogy nem érdekli nagyon más, csak az, hogy egy jót biciklizzen. Pár nappal később viszont már olyanokat mondott, hogy nem érdekli az összetett, meg semmi más, csak a győzelem, és hogy ezentúl így fog menni. Hill is ugyanilyen mentalitással biciklizik, legyen az kis verseny vagy nagy, akkor is nyélen teker a célvonalig. És ennek ugye az utóbbi időben láttuk is a felemás eredményét.
A bringákon amúgy olyan sok technikai újítást nem lehetett felfedezni, hacsak nem a sok színes villát, főleg a Rock Shoxnál, a Shimanósoknál meg az XTR fékkar és Saint nyereg kombót. A Lapierre pedig egy nagyságrendekkel szélesebb befogójú stucnit szerelt a gépekre, ami egy nagyon logikus lépés, hiszen a kormányszélesség pár év alatt iszonyúan megnőtt, ezáltal az erőkarok is, ugyanakkor a stucnik befogómérete sok gyártónál még mindig szinte ugyanakkora, mint a maratongépekre szánt modelleké, meg ilyen-olyan őrült kimarásokkal van tele a bilincs. Szóval szélesebb kormányhoz, szélesebb befogó dukál, hogy ugyanazt az irányítási merevséget kapjuk. Hogy emiatt-e vagy sem, de a két nagy versenyzőjük, Blenki és Cole egymás mögött végzett a hetedik és hatodik helyeken, ami remek eredmény, főleg a sérülésből visszatért Cole-nak.
Az időmérő előtti első mért edzést megint Gracia nyerte, ami nem utolsó dolog reklámnak. Persze a nagy öreg megint fogadkozott, hogy most majd megmutatja, milyen gyors, de ez megint nem történt meg. Viszont rajta kívül senki nem ugrotta nullkézzel az útátugrást a döntőben. Nem véletlenül kommentálta barátja, Rob Warner úgy, hogy ő akárhányadiknak is ér be, emlékezni fogunk a futamára.
Az időmérőt végül Gwin nyerte közel két másodperccel Gee előtt. Érdekesebb viszont, hogy a két éve még junior Hart lett a harmadik, és csak egy ezreddel volt lemaradva, ami talán egy gumibütyök hátrány lehet, vagy mondjuk kicsit ferdébben állt a chip-je a futam végére, mint induláskor. Akárhogy is, a vézna kisfiú odavágott rendesen mindenkinek. El is volt kámpicsorodva Minnaar, aki Peattel egyetemben elég keveset mutatkozott az edzéseken, ugyanakkor úgy érezte, hogy nagyon jó kört ment. A 68 km/h-s sebességrekordot viszont ő állította fel. A fiatalok közül persze nem csak Hart ment nagyot, hiszen a junior pontelső, Troy Brosnan, aki csak tavaly ment először egy teljes szezont, élete legjobb eredményével nyolcadik lett, és ezzel megelőzte a csapattársát is, az itt többször győző Hillt is.
Jó volt látni Dan Athertont is újra versenyezni, aki idén már csak DH-ban fog indulni, mert nem akarja többet veszélyeztetni magát 4X-ban, a tavalyi életveszélyes balesete óta. Most is csak lazulni jött, amit komolyan vett, hiszen végig taposóval gurulgatott. Kár, hogy a döntőben defektelt.
A verseny napján is kitartott a jó idő, így mindenki magának köszönhette az eredményét. Gyorsult is az egész mezőny. Sokáig Hannah vezetett, de őt aztán pont honfitársa, az ausztrál nemzeti bajnok ütötte ki a székből, aki még le se ülhetett, már távozhatott, mert Pedemanoud jött a 62 fokos fejcsőszögű szörnyével egy remek időt. (Csak összehasonlításképpen: Hill 64 fokos fejcsőszöggel ment.) Aztán közvetlen utána a nap meglepetéseként, Brook McDonald rávert majdnem hét másodpercet. A tavaly előtt még junior srác Új-Zélandról ezzel bebiztosította magának élete legjobb eredményét a dobogó harmadik fokán. Sorra jöttek a nagyobbnál nagyobb nevek, de senki nem bírt magából ennél jobbat kihajtani. Pedig McDonald az első szakaszon még csak 24. volt, aztán valami hatalmasat ment a középső erdős részen, mert a végére már harmadik volt, amit meg is tartott a célig. Ugyanezen a szakaszon alázta meg a mezőnyt Gwin is, aki öt másodperccel volt itt jobb mindenkinél, aztán egy buta hibát elkövetve (nem azt a nyomot választotta, amit már begyakorolt) kicsúszott, ráadásul az alsó részen, ahol a tekerés indult, így a laposon kellett felgyorsítania, amivel el is szállt az előnye, és csak ötödiknek tudott bejönni.
Ezért szeretjük Graciát
Minnaar végül rutinosan, tudva, hogy talán ő a legerősebb a mezőnyben, szó szerint kitekerte magának az első helyet az alsó szakaszon. Ezzel megszerezte pályafutása ötvenedik pódium helyét, ezzel a rekorder csapattársától, Steve Peattől már csak egy alkalomnyira van. És, ha valaki, hát Minnaar megbízható, és megfontolt, így szinte biztos, hogy idén lekörözi a 37 éves sheffieldi csőszerelőt.
Azonban mégsem őt ünnepelte igazán a tömeg, hanem a hazai Danny Hartot, aki úgy lett második, hogy fönt volt egy egyenes szakasz két köves kanyar közt, ahol tulajdonképpen lobogott a biciklije mellett, de valahogy még vissza tudott ülni menetközben. Ha az a bakija nincs, akkor megnyerte volna ezt a versenyt, ahogy talán Steve Smith is, aki egy becsületeset esett, és végig a bokáján lógó térdvédővel jött, egészen a 11. helyig. Gee is jöhetett volna jobbat, ha nem törik ki 13 küllője a hátsó kerekéből, vagy Barel, ha nem esik le az egyik hídról és töri ő is ki pár küllőjét. De, hát a verseny ugye nem feltételes módban zajlik…
Szóval, megtörtént az, amit már két éve jósol mindenki: beértek a fiatalok, és most már nem csak követelik a trónt, hanem le is lökik onnan a nagykutyákat, akik jobb, ha felkötik a gatyájukat, mert ha egy ilyen erőnléti, oldschool pályán ennyire jól mennek az alig húsz évesek, akkor a nekik való technikás nyomokon már ők fogják diktálni az iramot.
És a végére még két érdekesség: az első nyolcban négy új-zélandi versenyző volt, és az első tízben hatan voltak a déli féltekéről. Se Dél-Afrika, se Új-Zéland, se Ausztrália nem arról híres, hogy sok felvonós pályája lenne, ellenben van évi 365 napsütéses nap. A második érdekes dolog pedig a 75. helyen befutó francia versenyző, Joris Bigoni részideje. Az első mérésnél ugyanis ő volt a második leggyorsabb, és még a második mérésnél is a 12. helyen volt, aztán esett.
Részletes eredmények és további képek, videók: http://dirt.mpora.com/news/minnaar-wins-fort-william-world-cup.html
Szöveg: KGÁdám
Fotó: Victor Lucas, Jens Staudt, www.dirtmag.co.uk, www.mtb-news.de
