A DH világkupa futamok számával idén nem kényeztettek el minket túlzottan, hiszen csak hat versenyen izgulhattunk a kedvenceinkért. Persze az utolsó futamot és a vb-t két egymás utáni hétvégére tették, így aki ekkor nem volt netközelben, mert mondjuk nyaralt, az lemaradt mindenről. Ez főleg a hihetetlenül kiélezett verseny miatt volt zavaró.
DH világkupa 6. futam, Windham
Erre a záró futamra ugyanis Gee Atherton és Greg Minnaar 7 pont különbséggel érkezett, tehát mind az időmérőn, mind pedig a döntőben a maximumot és hibátlan kört kellett nyújtaniuk. Nekik már senki mással nem kellett törődniük, mert beérhetetlen előnyük volt, így csak a másik előtt kellett valahogy bejutniuk a célterületre.
Ez persze a tipikusan amerikai pályán és tipikusan amerikai időjárási feltételek mellett nem is volt olyan egyszerű. Aaron Gwin – az egyetlen amerikai versenyző az élmezőnyben – az idei szezont – nem teljesen alaptalanul – „Euro Cup”-nak nevezte, ahol brutál meredek hegyeken, hidegben sarat dagasztottak. Hazájában viszont a teljesen új pályát inkább dombok közt jelölték ki, széles, tág, nagy sebességű, poros, de lankás ösvényeken, amelyek csak ritkán szűkültek be egy-egy sziklakert erejéig. Az egyik ilyen helyen volt egy szokatlan akadály is, amelyet inkább freeride pályákon láttunk eddig: egy két méter magas sziklára kellett felgurulni, majd a túloldalán teljesen vakon lezuhanni. Annyira magas és kiszámíthatatlan volt, hogy még olyan klasszisok is, mint Mick Hannah hatalmas arcost estek belőle, amivel ő a vállát és a kezét el is törte. A talaj pedig jellemzően poros és sziklás volt, egy-két ritmustalan hullámmal és idétlen nagy ugratóval, letöréssel fűszerezve.
Alapvetően tehát nem a sárhoz szokott Gee-nek állt a zászló, hanem az inkább erős és lankásabb pályákon jobban teljesítő Minnaar tűnt esélyesebbnek. Egészen addig, amíg el nem esett az edzésen és ki nem ugrott a könyöke.
Az időmérőn aztán mindketten meglepődhettek, mert csak a negyedik-ötödik helyen találták magukat. Ezzel a döntőre Minnaar 4 pontosra faragta a hátrányát, ami továbbra is azt jelentette, hogy amelyikük megelőzi a másikat, az fog nyerni. A Dirt magazin ekkor tett fel egy körkérdést a mezőnyben, és szinte mindenki Gee-t tartotta esélyesebbnek.
DH világkupa 6. futam, Windham
Az időmérőt egyébként Peat nyerte, aki ezzel idén először állhatott – még ha csak virtuálisan is – a pódiumon. A széles, gyors, nyílt szakaszokon láthatóan nagyobb sebességet ért el, mint mondjuk Minnaar, aki ráadásul még tekert is ugyanott. A riporteri kérdésre, hogy mi ennek a titka, azt felelte, hogy egy barátja, Nicolas Vouilloz tanácsolta neki egyszer régen, hogy 50 fölött már gyorsabb, ha nem teker, hanem összehúzva magát csak könnyedén gurul. Vouilloz idejében pedig a pályák zöme ilyen nagy tempójú, de nem annyira technikás szakaszokból állt, így érdemes volt megfogadni ezen a pályán a tanácsát. Gwin második, és Blenki harmadik helye pedig nem volt meglepetés, hiszen egész évben az első négyben mentek mindketten. Érdekesebb volt viszont, hogy a freerideos Vanderham tesók is indultak, és bejutottak a döntőbe, Thomas ráadásul az 52. helyen. A döntőben pedig már 43. lett. Mi ez, ha nem bizonyíték arra, hogy a DH-sok által néha csak szakadékba zuhanóknak csúfolt freeridosok is nagyon durván tudnak biciklizni, és az erőnlétükkel sincs gond.
A nőknél is az angol old school vonal tarolt, hiszen Moseley is idei legjobbját nyújtotta, és négy és fél másodperccel verte a második Ragot-t, és több mint tíz másodperccel a harmadik helyezettet.
A döntő aztán sok mindent borított. A világkupán itt debütáló sokszoros 4X bajnoknő Jill Kintner esett, Chris Kovarik felesége, Claire Buchar ezen a hatodik VK-n is hetedik lett, ami biztos, hogy rekord. Ezzel az összetettben is maradt a hetedik helyen. Rachel Atherton pedig a visszatérését egy győzelemmel ünnepelte, ugyanis sikerült megvernie a bombaformát mutató honfitársát Moseleyt. Jonnier saját szavai szerint úgy ment, mint egy nagymama. Ennek ellenére megnyerte az összetettet. Őt Ragot, Moseley, Pugin, Nicole és Atherton követte.
A férfiak döntője is tartogatott bőven izgalmakat. Gee izgult is, hiszen Minnaar előtt kellett lemennie. Az eredményén viszont nem látszott meg az izgalom, hiszen egyből átvette a vezetést, így már csak ki kellett várnia Greget, aki nem tudta megverni, és ezzel be kellett érnie az összetett második hellyel. Pedig csak 0,37 másodperc volt a lemaradása. Ezzel együtt annyira hajtották egymást, hogy ismét az első két helyen találták magukat. Peat ugyanis elesett ugyanazon az utolsó letörésen, ahol az edzésen Minnaar is, ezzel elpuskázta az esélyét arra, hogy idén pódiumra állhasson a VK-kon. Összetettben is csak a hetedik helyig jutott.
Az erőviszonyokra jellemző volt, hogy a pódiumon az első négy (Gee, Minnaar, Blenki és Gwin) az összetettben is ilyen sorrendben volt. Az ötödik ember viszont új volt a pódiumon: Nick Beer. Nem csoda, hogy fülig ért a szája. Az összetettben Beaumont feljött ötödiknek és ezzel Fairclough visszaesett a hatodikra, ahol Peat, Hart, Pedemanaud és Smith követte az első tízben. Ezzel öt angol van az első tízben, és csak két déli féltekei, ráadásul egy ausztrál se. Már ha nem számítjuk a juniorokat, ugyanis náluk élete első VK szezonján alig túljutó még javában középiskolai korú Troy Brosnan ment egy összetett 18. helyet, amivel nyerte a sorozatot is. Szóval, ha jövőre is ennyire sáros lesz minden verseny, akkor ismét angol dominanciával kell számolni.
Szöveg: KGÁdám
Fotó: Victor Lucas, www.dirtmag.co.uk
