Egy jó kis túlélő túrához nem kell az óceánokat átszelni: ilyen itt Európában is akad szép számmal. Elég mondjuk ellátogatni Spanyolország déli partjaira, ahonnan már látni Afrikát…
A most felvázolt túra a lehetetlen helyzetekről szólt. Mindjárt úgy kezdődött, hogy egy dél-spanyolországi apró falu, helyi kiskocsmájában ültünk, iszogattunk, amikor a déli pihenőre levetett SPD cipőmet egy helyi kislány felkapta és egyenesen kifutott vele az utcára. Zokniban utánaeredtem a kockaköves járdán. A gyönyörű, egységesen fehérre meszelt házak között cikázva végre sikerült segítőkre lelni, akik meg tudták győzni a lurkót, hogy szolgáltassa vissza túránk egyik legfontosabb kellékét.
Mindez mediterrán kalandunk második napján történt. Eredetileg hárman indultunk útnak: Mark a fotósunk, Eric az amerikai srác, meg jómagam. Célunk az volt, hogy montival végigjárjuk az Alpujarra hegység gerincét. Az útvonalat Gerald Brennan könyve alapján jelöltük ki, aki néhány évvel ezelőtt szamárháton járta be a térséget, majd annyira megtetszett neki, hogy le is telepedett itt, ebben az elbűvölő napos paradicsomban. Tehát turistatérképen is alig látható ösvényeken vezetett utunk, és ez nagyban meghatározta az itt szerzett élményeket.
Sajnos a második nap után Eric-nek – aki az egész túrát megálmodta – sürgősen vissza kellett repülni az Egyesült Államokba, így Markkal ketten maradtunk. A lehető legkevesebb csomaggal hajtottunk: nem volt nálunk más, mint néhány ruhadarab és egy fényképezőgép. Így pótcipő sem volt, ami az ominózus kocsmai jelenetből rögtön ki is derült. SPD-ben zarándokolni úgy tűnik nem a legjobb ötlet. Amikor egy-egy szörnyen nehéz ösvényes szakasz után megérkeztünk a hegy oldalában fekvő valamely faluba, a helyiek rendesen megbámulták a kerékpáros mezben virító, színes, szagos és sáros idegeneket. A kocsmába történő belépés hasonlóan zajlott, mint amikor a westernfilmekben belép a jófiú: mindenki elhallgat és a tekintetek az ajtó felé fordulnak…
Ráadásul teljesen elszámítottuk magunkat a kora tavaszi időjárással. A reggelek és az esték olyan hidegek voltak, hogy törülközőket tettünk a két rajtunk lévő felső réteg közé. Ezzel még nevetségesebb látványt nyújtottunk a helyiek számára. A lejtmenetekhez felvettük az egyetlen utcai nadrágot, ami természetesen teljesen vizes lett és összesározódott. A hotelben már derekunkra kötött lepedővel mentünk vacsorázni. A megfázástól teljesen elment a hangom és Mark egy szót sem tudott spanyolul. Egy szó mint száz: nagyon gázosan néztünk ki és viselkedtünk. Szerintem még hetekig mindenhol rólunk beszélhettek…
A cipőkre ezek után nagyon vigyáztunk. A nagy igyekezetben nem jutott el a tudatunkig, hogy a szállodában a szobánk a játékterem felett helyezkedett el. Egész éjjel élvezhettük a gépi hangokkal vegyült spanyol szitkokat. Így a fent említett problémákhoz a kialvatlanság is erősen hozzáadódott. Ezek után kellett megközelítenünk a hófödte Valeta csúcsot, mely Spanyol föld legmagasabb pontja. Félúton már láttuk a hegyoldalban fekvő kis fehér Bubion nevezetű települést. Úgy kapaszkodott a hegyhez, mint ha pókháló lenne. Látszólag alig kellett már hajtanunk és pillanatokon belül megérkezünk. Már éreztük is a bocadillo illatát a helyi étteremben. E helyett két és fél órán át cipeltük gépeinket az úttalan utakon, csendben szenvedtünk, és mire megérkeztünk már semmi kedvünk nem volt beülni az étterembe. Ráadásul még alkonyat előtt a következő faluba, Trevellez-be kellett érnünk.
Végül is bementünk a helyi kis boltba, vettünk két membrilla nevezetű helyi lekvárspecialitást, lefeküdtünk az árokpartra és kenyérre kenve bepusziltuk. Én még ennyi erőt és energiát semmiből nem nyertem, mint a membrillából! Teljesen felfrissülve, duzzadó izmokkal indultam neki a délutáni szakasznak, és a dimbes-dombos kijárt ösvényen végig a Sierra Nevada vonulata tárult szemem elé. Hajtottam, mint aki éppen egy versenyt készül megnyerni. Egy hibát követtem el: mindezek alatt elfelejtettem hátra nézni. Amikor erre rájöttem, láttam, hogy Mark jó ócskán lemaradt. Utolért, de hálni járt belé a lélek. Ismét leültünk, és elfogyasztottuk napi második adagunkat a titkos spanyol energiabombából.
Végre megérkeztünk Trevellez-be, és lerogytunk a helyi kocsma asztalához. Rendeltünk jamon y queso-t (sajtos, sonkás szendvicset) meg sört és néztük a naplementét. Ez a nap volt a vízválasztó. Addig klasszikus tortúra volt a javából. Utána már egyre kevesebb bakit követtünk el és a sorozatos szerencsétlenségek is többé-kevésbé elkerültek minket. Este még benéztünk a diszkóba, ahol újult erővel, SPD-ben roptunk a helyi lányok körében. Természetesen a siker nem maradt el…
Az időjárás nem sokat melegedett, de innentől egy darabig lefele mentünk a hegyvonulatról. Trevellez-ben vásároltunk egy-két ruhadarabot, ami elviselhetőbbé tette a jó pár órás gurulást. Az alacsonyabban fekvő tájakon pedig már sokkal melegebben sütött a nap. Volt ismét sok kerékpárcipelés, de akkora szenvedések, mint Bubion előtt már nem értek minket. Ezen a napon Torviscon-ban ebédeltünk, majd onnan ismét az egek fele vitt az utunk. Az álmosság (ugye diszkóztunk és nem is próbáltuk kialudni az azt megelőző éjszaka játéktermes virrasztását) és az előző napi fárasztó szakasz megtette hatását. Lepihentem egy kutya mellé az árokparton és elaludtam. Mark e közben kaja után nézett.
Ilyen jót árokban, egy bolhás dög társaságában nem aludtam. Amire felkeltem, Mark már el is felejtette az ebédet. Én is megkajáltam, adtam egy keveset alvótársamnak is, elbúcsúztam tőle, majd elindultunk egyenesen felfelé. Ez bizonyult a túra legnehezebb mászásának. Egy szót se szóltunk egymáshoz, órákon keresztül nyomtuk felfele kis lánckerékkel. Közben gyönyörű szépen sütött a nap, virágoztak a narancsfák: kedvem lett volna megállni és élvezni a mediterrán táj gyönyörűségeit.
Persze mint mindig, most is érdemes volt az egeket ostromolni. Fentről pazar panoráma tárult elénk: végigkövethettük a tengerpart vonulatát. Ez volt az egy hetes túra utolsó erőpróbája, innentől már csak másfélezer méter magasságkülönbséget kellett negatív irányba legyőzni, és mindezt adrenalinnal bírni…
Mielőtt elkezdtük volna az eszeveszett száguldást, még betértünk a hegy tetején lévő kirándulóhely vendéglőjébe. Gyorsan bekaptam egy szendvicset, ittam egy kávét, mivel már alig vártam, hogy végre száguldhassak. Elindultunk, 50 méterrel után pssss: defekt. Van ilyen. Belsőcsere, 100 méter pssss. Jött a foltozás. Még kétszer történt meg ugyanez velem, és egyszer Markkal. Az utolsó foltot is elhasználtuk, amikor végre begurultunk a tengerparti üdülőfaluba. A hosszú, meredek singletrack felejthetetlen élményt nyújtott. De vigyázat: errefelé nagyon gonosz tövisek találhatók!
Tudnivalók:
Repülővel Malagából lehet a legegyszerűbben az Aplujarra hegységbe jutni. Autóval Almeria is jó kiinduló pont lehet. Egész évben járhatók a hegyi ösvények, de a téli hónapokban a magaslatokon havat is találhatunk. Nyáron – értelemszerűen – elviselhetetlen meleg van. Tehát a tavasz és az ősz az ideális időpont egy ilyen túrához. Mi egy kicsit korán mentünk: kora tavasszal, késő ősszel még meleg ruházatra is szükség van. Viszont a tengerparton ilyenkor is elég kellemes a hőmérséklet.
Szálláshelyből nincs hiány. Ráadásul meglepően olcsók – még az elegánsabbnak kinéző helyek is. A diákszállások olyan szintű szolgáltatást nyújtanak, mint a kisebb fogadók, így ezek jelentik anyagilag a legkedvezőbb megoldást. Kétágyas szobákért általában 20-25 euro-t kérnek, ami a reggelit is tartalmazta. A nagyobb településeken egy kicsit drágább a szállás, de még mindig 30 euro alatt szokott lenni két személyre. A tavaszi-őszi időszakban még ennél is alacsonyabb árakat lehet találni. Szóba jöhetnek még az apartmanok, de mivel azokat minimum egy hétre szokták kiadni, inkább csillagtúrázásnál érdemes igénybe venni. Előnye, hogy a reggeli-esti főzés is megoldott. A nyári csúcsidőn kívül nem szükséges előre lefoglalni a szállást. Kempingek is szép számmal találhatók a környéken. Ezeket nyáron el kell felejteni, mivel zsúfoltak és zajosak. Más évszakban megfontolandó alternatíva lehet.
A spanyol konyha kész gasztronómia csoda. Lent a parton a tenger gyümölcseiből volt a legnagyobb választék. Az Alpujarra hegyvidék büszkesége a sonka. A nyúl is sok ételben szerepel és conejo néven fut az étlapokon. Ahogy errefelé elkészítik, íze leginkább a csirkéhez hasonlít. Borból és sörből is nagy a választék és nevetségesen olcsó. Alpujarra rosé-járól híres. Mi fejenként 7-8 euroból rendesen megvacsoráztunk egy kemény túrázós nap végén.
A legtöbb étterem és kocsma délelőtt 11-ig reggelit is kínál, délben menüket lehet enni, míg vacsorára lehet étlapból rendelni. Érdekesség még a tapas, ami azt jelenti, hogy kóstolónak apró adagokat is lehet kérni mindenből. Racionne-nak hívják a rendes adagot. Ha napközben gyorsan kell valamit bekapni, a bocadillio az ideális táplálék. Ez nem más, mint egy óriási szendvics.
Spanyol mellett a nagyobb településeken az angolt is megértik. A kis falvakban – amerre mi jártunk – nehéz lett volna csak az angollal boldogulni. A mobil telefonok természetesen még a legeldugottabb helyeken is jól működnek, illetve a tengerpart tele van Internet-kávézókkal, ahonnan kapcsolatban maradhatsz az otthoniakkal. Az Alpujarra hegység kirándulótérképei számos boltba és turistairodában megtalálhatók. A túránk pontos leírását a már említett író könyvéből merítettük.
Eredeti cikk: BikeMag, 2002 szeptember
