Az előző rész egy emberi vértől tocsogó műtőasztalon fejeződött be, ahol éppen veszettség elleni oltást készült beadni az indiai szakember. A világ harmadik legjelentősebb MTB maratonjának (legalábbis a szervezők így kommunikálják) negyedik balsikerű napján éppen estére jár, nem sokkal azután, hogy egy helyi négylábú megharapta a szerzőt. A versenyen részvevő háromfős magyar különítmény ellenében az indiai hadsereg teljes elit kerékpáros alakulata folytat ádáz küzdelmet, a végére az is kiderül, hogy milyen hatásfokkal. Ígéretünkhöz híven természetesen nem maradhat el a bikatámadás sem, sőt mindjárt kettő is kijutott belőle. Elég az hozzá, ott tartottunk, hogy…
MTB Himachal, India
…az ápoló bekísér egy halványan pislákoló égővel megvilágított terembe – a falon mocsok, a műtőasztal tocsog az emberi vértől – és beadja az adagot. Egy pillanatra sem tévesztem szem elől a kezét, árgus szemekkel figyelem, honnan bújuk elő a tű, hogy jut bele az ampulla tartalma, nehogy belém döfjenek itt valami halálos fertőzést. Végül minden rendben, kezembe nyomják a receptet (receptfelírási díj nincs), és visszakocsikázunk a faluig.
MTB Himachal, India
A többieket már felvitték a táborhelyre, csak a szervezők és a bringák vannak lent, nekem még várnom kell, amíg valaki újra elindul. Közben a főszervező jó politikai érzékről tanúbizonyságot téve meghív egy üveg rumra, ami a társaságban olyan hamar elfogy, hogy hamarosan követi a második. Éjjel 10 óra van, nem ettem dél óta, itt vacogok egy szál mezben 10 fokban, ordítani tudnék, de az alkohol jobb kedvre derít. Dhananjay, az egyik főszervező nem hisz nekem, amikor mutatom neki, hogy aznap a beígért 70 km és 900 méter szint helyett már 100 km-t mentünk 1400 méter szinttel, és még elvileg 6-700 méter szint még hátravan. Végül megvilágosodik: lehet, hogy nem csak a főbb állomások közötti szintet kellett volna összeadni, hanem a köztük lévő hullámokat is le kellett volna mérni? Nem akarom elhinni, hogy erre itt és most jött rá. Tizenegy körül elindulunk végre, autóval felvisznek a meredek, köves szakaszon, amíg csak az út engedi. Végül a terepjáró sem bírja tovább, innen már csak gyalog mehetünk. Az út egyórás, az éhségtől és alkoholtól kábultan kapaszkodom a köveken felfelé, miközben indiai kísérőm folyamatosan szóval tart. Éjféltájt végül megérkezünk, épp a vacsora tálalására futok be. Éjfélkor! Kezd derengeni, hogy idén máshogy lesznek a dolgok, mint előző évben. A táborhely egyébként egy szép tisztáson fekszik a hegyek ölelésében, és a szervezők mértéktelen irracionalitásáról árulkodik, hogy a több ezer kilónyi cuccot mind hordárokkal hozatták fel egészen idáig, hiszen járművel a hely megközelíthetetlen. Sátrak, csomagok, kondérok, vécécsészék… a rendesen félresikerült nap ellenére is kiakad az állunk ettől a teljesítménytől. Fürdésről szó sem lehet, botként dőlök be a sátorba.
5. nap; táv: 80 km, szint: 1500 m
Másnap idilli a reggel: napsütötte, zöld rét, iskolába igyekvő egyenruhás gyerekek, cuki kis kölyökkecskéket terelgető pásztorok. Akivel csak találkozom, aggódva érdeklődik a kutyamarásom iránt. Egy helyes szingapúri lánnyal lefotózzuk a mezőn álló pici templomfélét. Nehezünkre esik elindulni. Nappal nagyobb élvezet a gyaloglás lefelé, gyönyörű a hely, a második szakaszon pedig a terepjáró platójáról élvezzük az egészen hihetetlen kilátást. Hosszan futnak a meredek hegyoldalakba vájt kis teraszok – az így nyert pár négyzetméternyi területet művelik meg, többnyire kukoricát termesztenek.
MTB Himachal, India
Lent várnak ránk a bringák, szerencsére még megvannak. Hosszú transzferszakasz után érkezünk meg a napi mért szakasz startjához, de ekkorra már megint dél felé jár az idő. Az útvonal széles, köves utakon vezet megint, semmi technika. Az első néhány kilométer lejt: a hatalmas hegyek oldalába vájt utakon száguldok, szinte feloldódom a körülöttem lévő irdatlan térben, és ez igazi spirituális életörömmel tölt fel, boldogságérzet száll rám. Nemsokára kezdetét veszi az 1200 méter szintkülönbségű tikkasztó mászás is – az órámra nézve alig hiszek a szememnek: 2000 méteren vagyok 37 fokban! Őrjítő volt a meleg, az egyik kis vízesésnél meg is állok felfrissülni, miközben egy indiai katona mindenre elszánt tekintettel, a kormányt jobbra-balra tépve megelőz, tüdeje zihál, nyelve súrolja a földet. Az út rettentő unalmas, középtányéros nyomatás felfelé, csak a táj szépsége nyújt némi felüdülést. Végre megérkezem, mint kiderült, nem is olyan sokkal Norbi után.
MTB Himachal, India
Hamarosan felajzottan érkeznek a többiek: véres szarvú megvadult bika támadja a bringásokat! Nekem nem volt vele gondom, de többeket fel akart szarvalni. Az út egyik oldalán óriási szakadék, a másikon függőleges sziklafal. Jönnek a szingapúriak, mutatják a szappantartóra vett videót: néhányan a sziklafalra mászva próbálják kikerülni, mások bringájukat maguk elé tartva igyekeznek elslisszolni mellette. Végül mindenki megússza, csak egy váz horpad be kicsit a bika támadása miatt. Kiderül az is, hogy az egyik harcos katona vágta hozzá a 20 kilós bringáját még a legelején, mert útban volt neki. Ezért volt véres a szarva, és emiatt volt olyan agresszív. A sors igazságos: ugyanaz a katona a 7. napon elesett és beverte a fejét, így két napig mulatságos, vérrel átitatott fejkötésben tekert.
MTB Himachal, India
Harminc kilométeres transzferszakasz várt még ránk, bár ekkor már kezdtünk átállni az indiai kilométerben való számolásra, amely az európainál mindig 20-50%-kal több, azaz sohasem tudhattuk, hogy a bejelentett távok és szintek megfelelnek-e majd a valóságnak. És a helyzet az, hogy a szervezők sem voltak ezzel tisztában. Útközben ránk esteledett, de ez már nem ért váratlanul minket, a tegnapi nap óta a lámpa elengedhetetlen kelléke lett az útnak. Néhányan hozzánk szegődtek, így biztonságban lejutottunk a táborhelyig este 8 magasságában. Itt újabb meglepetés fogadott minket: a szállító kocsik eltévedtek, még csak most keresik a táborba vezető utat! Vacsora, sátor, csomagok sehol! Mindez egy hűvös völgyben a ránk izzadt mezekkel. Néhányan tanácstalanul összekuporodnak egy fal mellett, előveszik vésztartalékaikat. Közben azért kapunk egy kis meleg teát és valami sült zöldséget. Kezd az egész menekülttábor jelleget ölteni, de a legtöbben még mindig vidámak, beszélgetünk, viccelődünk. Ahogy megérkeznek a csomagok, megkeressük a törölközőket, majd felderítjük a tábor szomszédságában lévő patakot. Gyors lemosdás a jéghideg vízben. Tizenegy tájban már vacsoránk is van. Kemény nap volt ez is. Kezdem rosszul érezni magam. Az injekció hatása? Vagy tegnap megfáztam? Eljátszok az egy nap pihenő gondolatával, de nem lehet: csak 3 percre vagyok a 2. helytől! Menni kell, bármi is történik!
6. nap. táv: 50 km, szint: 2200 m
Másnap reggel már egyértelmű, hogy baj van. A torkom gyötrelmesen fáj, nyelni sem tudok, egyfolytában köpdösnöm kell, meg van egy kis lázam is. Ennek ellenére nem adhatom fel. A melegben majd kitekerem magamból, gondoltam.
A mai első mért etap talán a leghosszabb folyamatos mászás a világ MTB versenyein teljesíthetők közül: 30 kilométer szakadatlan emelkedő, 1700 méter szint! A cél a 3300 méteren fekvő Jalori Pass, a környék egyik legnépszerűbb hágója, persze most is a szokásos széles, unalmas utakon. Most készültem, hoztam zenelejátszót az útra. Az órámon lassan akar növekedni a megtett szint, folyamatosan köpdösök, minden nyelés olyan, mintha forró kések csúsznának le a torkomon, inni képtelen vagyok. Hamarosan lemondok a 3 órán belüli teljesítésről, csak az hajt, hogy felérjek. A táv felénél katarzis: ahogy a Pain of Salvation egy lemezének egyik legmegkapóbb dala szól a fülemben, a láz dolgozik a testemben, és körülöttem magasodnak a hegyek, valami a felszínre tör belőlem, és keservesen bőgni kezdek. Soha nem éltem át még ilyet, nem is nyomom el, nagyon jól esik, felszabadít. Úgy érzem, tiszta lélekkel érek fel a csúcsra.
MTB Himachal, India
Fent Karen, az új-zélandi doki meghív egy forró teára, én pedig a hideg elől egy álló autóba menekülve azon gondolkodom, folytassam-e. Hátra van még némi „bike’n hike”, azaz többnyire tekerhetetlen ösvény, ami itt a singletracket helyettesíti, majd egy downhill szakasz – legalábbis ezt mondták. Ha tudtam volna, mi vár rám, magamra zárom az ajtót, de úgy, hogy semmivel se tudjanak kiszedni. Életem legnehezebb órái kezdődtek meg. Mivel azt gondoltam, csak 20 percnyi gyaloglás és fél óra izgalmas downhill van hátra, belevágtam.
MTB Himachal, India
Összeszedtük magunkat Bálinttal, Norbival és egy indiaival, és nekiindultunk a transzferszakasznak. Az út most az erdőbe vezetett, festékszóróval kifújt kis fehér pöttyök után kellett tájékozódni a felerészt tekerhetetlen terepen. Az ösvény folyton szanaszét ágazott, egy idő után a jeleket is elveszítettük, de azért magabiztosan haladtunk előre, hiszen az utunkba akadt juhászok indiai társunknak azt mondták, igen, erre ment a többi biciklis. Amikor már egy órája lejtőztünk és meneteltünk a beígért 20 perc helyett, és egyetlen nyomot sem láttunk magunk előtt, kezdtünk gyanút fogni. Talán rossz útra keveredtünk? Én már nagyon rosszul voltam, a járás is nehezemre esett, darab rongyként terültem el a földön. Megpróbáltuk elküldeni GPS-koordinátáinkat az egyik szervezőnek, de nem volt térerő. Épp indultunk volna visszafelé, amikor megjelent egy szervező: utánunk küldték mások, akik látták, hogy rossz felé megyünk. Nagyon örültünk neki, de én elborzadva gondoltam arra, hogy ezt az egy órányi lejtőzést most vissza kell mászni, sőt, a kiindulóponttól még többszáz méter gyalogos mászás vezet a downhill startjáig. Lassan haladtunk előre, csak tolni lehetett a bringát, és már az összeesés szélén álltam. Közben több szervező is megjelent, és egyikük átvette tőlem a bringát. Féltettem, de muszáj volt átadnom, nem bírtam már magammal vonszolni. Kétórányi mászás után közelítettük meg a starthelyet, de még mindig hátra volt kb. 100 méternyi kaptató egy nagyon meredek ösvényen. Itt már csak négykézláb tudtam közlekedni, ezért ketten is a segítségemre siettek, és a vállukra támaszkodva hurcoltam magam felfelé. Ciki volt, de nem volt más választásom, a betegség rettenetesen legyengített. Közben mindenkitől megkérdeztem, milyen lesz az út lefelé. „It’s a nice, fast downhill!”, mondták a szervezők mosolyogva. Na jó, ha tuti kis downhillről van szó, attól nem foszthatom meg a Stumpyt, még akkor sem, ha történetesen már egy helyben sem tudok megállni. Bár visszamehetnék az autókhoz is, de már csak azért sem szeretnék, mert ez ismét időmérő szakasz. Későre járt, mire a starthelyre értünk, de volt még egy óránk sötétedésig, 16 kilométer lejtőzés pedig hamar megvan – gondoltuk.
MTB Himachal, India
Indulás előtt még pár percre elterültem, akár egy hulla, így próbáltam erőt gyűjteni. Végül nekivágtunk. A downhill kapásból emelkedővel kezdődött, majd javarészt tekerhetetlen nyomokon és mélyedéseken ingázott le-fel egy meredek hegyoldalban, ahol többnyire ösvény sem volt. A sokadik vállon cipelős mászásnál már kollektív átkoztam el az egész szervezőbizottságot – ilyen nincs! Ezt a vietnámi bozótharcot nevezik ezek downhillnek? Az egyik susnyáson áttekerve sziszegés a hátsó kerék felől. Defekt! Nem baj, megyek tovább, hátha kitart. Ekkor csoda történt, mert a gumiban lötykölődő Stance megfogta, így végül nem eresztett le. Közben kezdett leszállni a sötétség, így a túlélési ösztönömből némi energiát merítettem és próbáltam tartani a többiek tempóját. A fehér jelzéseket egyre nehezebben láttuk, végül már lámpával kutattuk őket a köveken, fákon. A táv felénél tartottunk, amikor teljesen besötétedett, mi pedig ott álltunk a hegyoldalon 3000 méteres magasságban. A fenyegető sötétségben eszünkbe jutott Bálint Lonely Planet könyvének az a része, amelyben a hegyek lakóit mutatják be: medvék, leopárdok, mérgeskígyók… Ekkor azonban villódzó fényeket pillantottunk meg a fák között. Sikerült odabotorkálnunk. Egy magányos, bezárt ház mellett egy másik versenyzőre és egy kamerás csapatra leltünk. Ők sem tudták, hogyan jussanak le. Metszően hideg szél fújt, a hőmérséklet már rég 10 fok alá csökkent, rajtunk pedig nem volt semmi a vékony mezen kívül. A ház szélvédett oldalában leültünk egymás mellé szorosan, és vacogva megosztottuk a maradék ennivalónkat.
MTB Himachal, India
Gondolkodtunk, hogy mit lehetne tenni. A legésszerűbb megoldásnak az kínálkozott, hogy feltörjük a ház ajtaját, és tüzet rakunk odabent. A teljes sötétségben öngyilkosság lett volna elindulni a semmibe a szakadék szélén, telefonálnunk nem sikerült. Fél óra elteltével fényeket láttunk – azok a szervezők jönnek lefelé gyalog, akik a starthelyről indítottak minket. Ők sem tudták, merre kell menni! Fél óra alatt fényjelzésekkel sikerül a házhoz irányítanunk őket. Nagyon rendesek voltak, odaadták saját kabátjaikat, nadrágjaikat, hogy ne fázzunk annyira. Ettől függetlenül egy kanál vízben megfojtottam volna őket, hiszen tudniuk kellett, hogy ezen az úton képtelenség egy óra alatt leérni, mégis hagyták, hogy elinduljunk. Volt náluk néhány erősebb lámpa, így láncot alkotva elindultunk lefelé együtt. Nagyjából egy óra gyaloglás után megérkezünk a célba, ahol a célfelelős öntudatosan készíti a nyilvántartó lapokat, és már vésné be az időnket a papírjaiba. Hát eszednél vagy, ember? Bálint letépi és hozzávágja a rajtszámát, a többiek ügyet se vetve rá beülnek a kocsikba. Ezek tényleg nem normálisak. A táborban többen is azt a hírt terjesztik, hogy a katonák szabotálták a jeleket, ezért tévedtünk el az elején. Lehet, bármit el tudok róluk képzelni, de már sosem tudjuk meg az igazságot.
MTB Himachal, India
Annyira rosszul vagyok, hogy felállítom saját egyszemélyes sátramat a táborhelyen, hogy ne zavarjam Norbiékat éjjel. Kiderül, hogy az egyik szingapúri lány elesett és lábát törte a hegyről lefelé vezető úton. Már be is gipszelték. Többen azon gondolkoznak, hogy hazamennek.
7. nap; táv: 40 km, szint: 1000 m
Reggel kedvenc társaságunk, a szingapúriak közlik, hogy ebből nekik elegük van, mindannyian kiszállnak, és rögvest utaznak Manaliba, a verseny végcéljához, pihenni. Két indiai is hazaindul. Számomra is véget ért a verseny, hulla vagyok, és azon töröm a fejemet, hogy elmegyek én is a szingapúriakkal. Nagyon jó fejek, nélkülük nem lesz nagy hangulat a versenyen. Végül nem akarom magukra hagyni Norbiékat, maradok, de már csak az egyik rendezői autó utasaként. Nem baj, majd fotózunk. Aznap ez nem jött össze, mert míg a versenyzők néhány óra alatt átmásztak egy hegyen, nekünk meg kellett kerülnünk azt, így 100 kilométert kellett megtennünk, ami a hegyi utakon 8 órán át tartott. Újból sötétben és hidegben érkezünk meg, fürdésről szó sem lehet. Norbi mesél az útról: ezúttal sok volt a gyaloglás és a technikás szakasz. Miközben ő a meredek szerpentinen technikázott lefelé a bringán (és CC-s voltára igen jól megy lefelé), a katonák levágva a szerpentint, hátukon a bringával kamikázeként rohantak lefelé a sziklás, meredek úton! Itt aztán hasznát vették a kiképzésnek…
8. nap; táv: 80 km szint: 1150 m
A következő nap már a főszervező, Mohit autójába kerülök, ami végig követi a mezőnyt, így alkalmam nyílik fotózásra, no meg arra, hogy kicsit közelebbről megismerkedjek a szervezési nehézségekkel. Mohit vezetés közben egyszerre beszél két telefonon és egy rádión. A szűk hegyi szerpentinen kanyarogva telefont kap. Az angollal kevert hindiből annyit értek, hogy emberünknek éppen zárolták a bankszámláját. Kiveri a veríték, magából kikelve üvölt, miközben centizgeti a szakadék szélét egy-egy szembejövő autó elhaladtakor. Hihetetlen, de nem vagyok rémült, sőt, életemben nem voltam ennyire nyugodt. Itt a Himalájában más minden. Az egyik ellenőrzőponton a rendező tüzet csiholt, kukoricát süt benne, amit a közeli házból kapott. Megkínál minket, finom.
MTB Himachal, India
A pálya egy hosszú emelkedőt követően lejteni kezd. Az autóból irigykedve nézem a többieket, ahogy húznak lefelé – 1200 métert esnek 20 km-en. Nekem szinte csak a mászás és a gyaloglás jutott, amíg versenyben voltam. Az ablakból nézem, ahogy 7 napi tekerés után is sokan vannak, akik még mindig teljes súlyukkal a nyeregben ülnek a köves lejtőn, egyik lábukat lent tartva. Életveszély. Közben a rádión érezhetően aggasztó hírek érkeznek hindiül, és szinte biztos vagyok abban, hogy azért nem használnak angol szavakat, mert én is ott ülök. Kérdezem, mi a probléma. „Á, semmi gond” – mondja a szervező a könnyeivel küszködve. Pár perc múlva bevallja: a sátrakat szállító nyitott teherautó a feje tetejére borult, a rakományon ülő emberek pedig megsebesültek. Hoppsz… (Később kiderül, nincs komoly sérülés.)
MTB Himachal, India
A versenyzők megérkeznek a célba. Mindenki nagyon elcsigázott már, és még hátravan 40 kilométer transzferszakasz – a környék egyik legforgalmasabb közútján! Tavaly ezen a szakaszon autóval vittek mindet, de idén nincs elég hely. Fekete füstöt okádó matuzsálemi teherautók és buszok között kell tekerniük szegényeknek, ráadásul az eső is nekiered. Az út életveszélyes, a konvojunk hosszú és lassú, a mögöttünk haladó teherautók és buszok pedig teljes gázzal hajtanak a beláthatatlan kanyarokba mellettünk. Mindenki egyfolytában dudál. Amikor egy hosszú alagúton kell áthaladni, amely leginkább őskori barlangra emlékeztet, és vágni lehet benne a port és füstöt, lincshangulat lesz úrrá a bringásokon. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy ismét nem érünk be világosban. Végül egy pihenőhelyen megállunk, és hosszabb tanakodás után mégis sikerül eltenni mindenkit a kísérőautókba. Kullu az aznapi cél, a környék egyik legnagyobb városa, ahol ebben az időben vallási fesztivál zajlik. Tavaly még arra is volt időnk, hogy fürdés után elsétáljunk oda, körbenézzünk, óriáskerekezzünk, vacsorázzunk. Idén az autókkal is csak estére érkeztünk meg, és a vacsorázáson kívül nem volt másra energiája senkinek. A szervezők már lemondtak arról, hogy az eredményekkel fárasszanak minket, azzal kapcsolatosan sem sikerült megegyezni, hogy a hegyen rekedéses nap idejével mit kezdjünk. Mivel csak néhányan voltunk érintettek, nem akarták törölni azt az etapot. Norbiék is lemondtak közben a versenyzésről, már csak túl akartak lenni az egészen. Este élménybeszámoló: Bálint érzékletesen adja elő, hogy milyen könnyedén tért napirendre afelett, amikor az egyik kis erdei ösvényen a vállukon nagy aranyszobrot cipelő emberekkel futottak össze – mintha mi sem lenne természetesebb. Norbi még csak nem is emlékszik rá! India minden irracionalitása és mássága egy óriási röhögőgörcsben tör fel és oldódik bennünk. Később SMS érkezik: Bálint barátnője épp moziba készül. Ez ott és akkor annyira valótlannak tűnt, hogy önkéntelenül ismét görcsös nevetésben törtünk ki.
9. nap; táv: 60 km, szint: 1500 m
A betegségem mit sem enyhült, de tavalyról tudtam, hogy az utolsó nap a legszebb mind közül, így ezt nem hagyhattam ki. Az első 1000 méteres mászáson még azért elvitettem magam autóval, de utána előkaptam a Stumpyt. Két kilométernyi meredek lépcsősoron keresztül jutottunk fel arra a helyre, amely tavaly is a legnagyobb benyomást tette rám. Egy kis fennsíkról van szó, a tetején templom, a távolban 6000-es csúcsok. Fent újonnan nyílt teázó bódé fogadott, le is ültem és élveztem a nyugalmat. Csodálatosan éreztem magamat. Az idő most nem volt olyan szép, mint tavaly, nem is sikerült olyan jó képeket készítenünk, de azért gyönyörködtünk kicsit a kilátásban. Végül nekiiramodtunk az utolsó mért szakasznak, amely számunkra már csak túra volt. Sőt, még az sem – inkább szánalmas vánszorgás volt ez, úgy mentünk mindhárman, mint aki nem evett napok óta. Nem foglalkoztunk az idővel, gyakran megálltunk fotózni is. Mindenesetre ez volt a legélvezetesebb út az egész versenyen, végre igazi montis erdei terep lejtőkkel, rövid kaptatókkal. A fáradság ellenére nagyon élveztük.
MTB Himachal, India
Félúton bikába botlottunk. A bikás affér óta jobban figyelünk ezekre az állatokra, és ez a példány is nyugtalannak tűnt. Megálltunk, leszálltunk, és tolni kezdtük a kerékpárokat, miközben a bika fenyegetően követett minket a tekintetével. Ahogy elhaladtunk előtte, Norbit kicsit meg is lökte. A közelben lévő indiaiak jót röhögtek ezen, mire Norbitól megkapták életük feltehetően első és igen cifra magyar szitkozódását. Továbbmentünk, majd megálltunk, hátranézünk. Bálint eltűnt! Várunk kicsit, le is szállunk a gépről, mire egyszer csak eszeveszett ordítás jön a hátunk mögül: TEKERJETEK! Bálint pörget ezerrel, nyomában nagy port verve a 700 kilós bika vágtat! Visszanyelem a szívem a torkomon, próbálok elindulni, de leesett a lánc… Itt fogok megdögleni egy rohadt indiai bika szarvára tűzve! Az út lejt, belendítem magam, majd sikerül felváltással helyére tenni a láncot. Ahogy tekerni kezdek, hátranézek – a bika megállt. Huhh!
MTB Himachal, India
A célból autóval visznek Manaliba, a végállomásra, ahol a záró-ceremóniára már napok óta folytak az előkészületek. Manali egy igazi idegenforgalmi központ, rengeteg a hotel, és minden kapualjban valamilyen outdoor sportra szakosodott iroda várja a turistákat. Mi a tavaly már ismert outdoor központ egyik sokágyas szobájában kapunk szállást. Nem sokkal van 0 fok felett a hőmérséklet, de van melegvíz! Ki is használjuk. Indulnánk a záró ceremóniára, de sehol senki és a címet sem tudjuk. Csak hosszas telefonálgatás után sikerült elérni, hogy valaki értünk jöjjön, és elvigyen minket a helyszínre. Ez történetesen a város főterén volt egy kis teátrumban. A nagy karosszékekben tisztességtelenségben megőszült uraságok, köztük maga Himachal állam kormányzója, vigyázzállásban feszítő katonák, öltönyök és nyakkendők. Elhangzik néhány keresetlen beszéd, majd megkezdődik a díjak kiosztása. Elsőként az öltönyök és nyakkendők részesülnek tiszteletajándékban, majd jönnek a versenyzők, és India megdicsőül! A katonaság mindent visz! Az alacsony létszám ellenére külön volt normál, csak indiai és páros kategória is, ez utóbbi tagjait pedig valamilyen oknál fogva az egyéni kategóriában is értékelték. Az első páros katonacsapat így minden kategóriában elért valamilyen helyezést, már ők is kínosan mosolyogtak a harmadik trófea átvételekor. A közönség sorai között ülő versenyzők meg voltak róla győződve, hogy igazságtalan eredmény született, meglehetősen gyér tapssal jutalmazták a helyezetteket, csak Bálint kapott tapsvihart, amikor átvette a legjobb downhillesnek járó trófeát. Azon már egyáltalán nem lepődtünk meg, hogy a beharangozott mesés pénzdíjakból semmit sem láttunk. Akkor még csak annyit mondtak, hogy a csekkekről hiányzik valakinek az aláírása. Azóta sem jutott senki a pénzéhez, és feltehető, hogy ez így is marad…
MTB Himachal, India
Ha valaki idáig eljutott az olvasásban, akkor annak nem kell különösebben ecsetelni, miért nem fog soha egyetlen komoly versenyző ellátogatni erre a rendezvényre. Aki viszont egy felejthetetlen kalandban szeretne részt venni, annak érdemes felkeresnie a www.mtbhimachal.com oldalt, ahol talál néhány – erős kritikával olvasandó! – információt. További képek: www.pbase.com/exseven
Megjelent a Bikemag 2007. márciusi számában.
Szöveg és fotó: Baki Ádám (pixel)
