A 2005-ös Cape Epic előtt abban a szerencsében volt részünk, hogy ellátogathattunk egy igazi afrikai szafarira, ráadásul bringával. A határátkelőt elhagyva mintha nem csak Dél-Afrikából, hanem a civilizációból is kiléptünk volna – ameddig a szem ellát, csak a szikár, vöröses föld és a csenevész bokrok látszanak, csak itt-ott magasodik egy kopár fa az ég felé. Az ősrégi terepjáró zötykölődve vánszorog a bozótban vágott ösvényen táborhelyünk felé a hőségben, és közben azon gondolkodom: mit fogunk csinálni itt négy napig?
A Mashatu, Afrika egyik legnagyobb magánkézben lévő vadrezervátuma Botswanában van, közvetlenül a dél-afrikai határ mellett. A két országot a Limpopo folyó választja el egymástól, amely egyszer csontszáraz, máskor meg elárasztja az egész medret, és csak drótkötélen keresztül lehet átkelni felette. Johannesburgtól egyre szűkülő utakon jutottunk el a határig 6 óra alatt, ahol a bódéban üldögélő feketék lelkesen csapkodtak néhány pecsétet az útlevelünkbe, majd átpakoltunk a terepjáróra.
Adam’s Hill, botswanai gyarmatunk
A park az ezen a tájon jellegzetes Mashatu fáról kapta a nevét. Mintha csak róluk formázták volna a Gyűrűk Ura entjeit, iszonyú vastag törzsük, szerteágazó gyökereik vannak, amely fölött egy hőlégballonnyi lombkorona ül tiszteletet parancsolóan. Csak elszórtan áll néhány fa a tájon, inkább a kis bokrok és cserjék uralják a vidéket.
Az ember jelenlétének semmi nyoma nem tapasztalható, a terület szinte teljesen érintetlen. Néhány kicsi, elszigetelt táboron, egy aprócska repülőtéren és a központi szállóhelyen kívül emberi tevékenységnek nyoma sincs, az utakat pedig az elefántok által évezredek óta használt ösvények testesítik meg.
Táborhelyünk is igyekezett minél egyszerűbb, természetközelibb lenni: a kicsinyke területet erős fakarók zárták körbe, hogy védve legyen az állatoktól, a víz a nap melegítette tartályból érkezett, és a szabad ég alatt aludtunk egyszerű nyugágyakon. Gyorsan összeraktuk a bringákat is, hogy ne másnap reggel derüljön ki valami kis hiba. Fél szemmel láttam slime-os dobozokat körbejárni, de nemigen törődtem vele, ‘én nem szoktam defektet kapni’ felkiáltással. Gyorsan változtattam az álláspontomon, amikor mindössze öt méter megtétele után sok sebből vérző lapos gumit láttam magam alatt! A földön vastag réteget képeznek a tüskék mindenhol, rengeteg van belőlük, az egészen aprótól a tízcentisig. Hamar a belsős doboz felé vettem az irányt, és kaptam két hihetetlenül vastag, Slime-mal teletöltött, egyenként kb. egykilós belsőt. Érdekes érzés volt ezzel bringázni, de még mindig jobb, mint lapos gumival. Később a Cape Epic előtti estét azzal töltöttük, hogy órákon keresztül piszkáltuk ki a többszáz kis tüskét a külsőből, nehogy kiszúrják a saját belsőinket.
Este összeismerkedtünk a többiekkel: csapatunk hét főből, két vezetőből és néhány segítőből állt. A szafarin rajtunk kívül négy holland és egy dél-afrikai lány vett részt. Greg, a fehér dél-afrikai vezette a túrát (ő egyébként zoológus), egy fekete srác puskával a hátán vigyázott ránk, a segítők pedig intézték a szállítást és étkezést. Greg örült nekünk, mert vérbeli montis (utána jött velünk a Cape Epicre!), de gyakran kap a nyakába nyámnyila, lusta amerikaikat, most viszont megszállott bringásokat vezethetett.
Az első este Greg felvázolta, mire számíthatunk a következő 4 napban: hajnali 5-kor kelünk, reggeli, majd kalandozunk, bóklászunk a vidéken ebédidőig. Ebéd után – amikor elviselhetetlen a meleg – csendes pihenő, majd a tikkasztó hőség elmúltával délután egy újabb kör tekerés. Vacsora után még terepjáróval elmentünk egy nevezetesebb helyre naplementét nézni, beszélgetni. Evés, alvás, bringázás: lehet-e ennél kellemesebb programot összeállítani?
Az ételeket a központból hozták, mindig rettentő finomak voltak, a desszertek pedig annyira mesterien sikerültek, hogy a kelleténél sajnos jóval többet pusztítottunk el belőlük, így a korai lefekvéssel sem volt gond.
Kis táborunk egyik oldala vadlesnek volt kiképezve, amely egy kis tavacskára nézett. Ide előszeretettel járnak a környékbeli állatok: elefántok, majmok, struccok, zebrák, egyebek, akik könnyű prédául szolgálnak a fotósok számára. Itt könnyedén lefényképezhettük az elefántok családi életének meghitt pillanatait, útközben azonban már nehezebb volt a dolog. Greg elmondta, hogy bár bringával sokkal közvetlenebbül éli meg az ember az élményt, állatokból nem fogunk sokat látni, mert félnek a bringától. Az irdatlan csatazajjal közlekedő terepjáróval nincs gond, azt már megszokták, és valóban, láttunk is másoktól képeket, ahol éppen csak a szájába nem dugták a fényképezőt a friss zsákmányát fogyasztó oroszlánnak, aki egy cseppet sem zavartatta magát. Kerékpárral ilyesmire esélyünk sem volt.
Elefántnyomok mindenhol
Útnak indultunk hát az első nap hajnalán olyan 35 fokos melegben. Fegyelemre azért szükség volt: puskával a hátán szimatolta az utat felvezetőnk, mögötte felzárkózva haladtunk heten, majd Greg zárta a sort. Nagyon lassan, 10 km/h alatti sebességgel haladtunk. Állatokat ugyan egyelőre nem láttunk, de a sűrű, nyomasztó levegőben valahogy vibrált a jelenlétük: mintha minden bokor mögül szemek merednének ránk. A szikár, poros föld tele elefántok hatalmas tappancsainak nyomaival, ürülékük mint egy aknamező, ami az állatkertihez hasonló (de nem kellemetlen) szagról is gondoskodott. Különös, nagyon különös érzés volt csendben, lassan gurulni itt a semmi közepén, kiváltképp amiatt, hogy kiváló montisok társaságában lehettem ezen az oly idegen tájon.
Gyilkos tüskék
– Volt már szükség a puskára? – kérdeztem suttogva Gregtől.
– Nekünk nem, de sajnos meghalt már itt pár vezető más csapatokból – válaszolt halkan.
Veszélytelen nem volt hát az út. Bár az oroszlánok, leopárdok nem tekintik élelemnek az embert, speciális esetekben támadhatnak, és a megzavart elefántcsorda sem fog pár kétlábú miatt irányt változtatni.
Egyébként a magánkézben lévő területek között a Mashatuban van a világon a legtöbb elefánt, a populációt 700 körülire teszik. Velük könnyű találkozni, szinte minden irányban látszódnak a távoli, lassan mozgó szürke pontok. De van itt más állat is bőven: zebrák, zsiráfok, oroszlánok, leopárdok, struccok, antilopok, sőt akinek ahhoz van kedve, régészeti, archeológiai túrára is elmehet. Ahogy Greg mondta, a legtöbb állat riadtan menekült, amikor közel értünk hozzájuk, majd tisztes távolból vizsgálták tevékenységünket. Így leginkább bokrok mögül kikandikáló zsiráffejeket, rohanó állatcsordákat, távolban bóklászó elefántokat láttunk csak. Vaddisznó már itthon is szaladt át előttem az ösvényen, de zebracsalád még nem, az egész valahogy álomszerű volt, és a hitetlenkedő félmosoly napokra ráragadt az arcomra.
Egyszer az egyik bokor mögül kikanyarodva egy békésen henyélő elefántcsordával találkoztunk. Meg is örültem, hogy végre lesz róluk közeli kép, de sajnos mégsem lett, mert vezetőink pánikszerű hátraarcot fújtak. Dehogy ijedtem meg, áááá! Távolabb érve kiderült, az elefántok zavartnak tűntek számukra, és jobbnak látták, ha sürgős takarodót fújunk, nehogy nekünk rontsanak. Csúnya dolgokat tud csinálni az emberrel egy elefánt!
A minimális tempó ellenére jól kifáradtunk, 40-42 fokban egy helyben ülve is ki lehet izzadni egy maratonnyi ásványi sót, így ez a lassú, de hosszú tekerés épp elegendő volt.
A 3. éjszaka távolabb mentünk a táborhelyünktől, és nem is tértünk vissza, hanem a nyílt téren aludtunk egy óriási fa lombja alatt. A segítők hozták a nyugágyakat és az alapvető felszerelést. El sem hinnétek, néhány egyszerű eszközzel milyen komfortot lehet teremteni a szavanna közepén! A fára akasztott tömlő alatt ugyanúgy zuhanyozhattunk, mint bárhol, a wc is csak annyiban különbözött a megszokottól, hogy a végtermékeket el kellett ásni/égetni. Semmi szemetelés! Nagyon szimpatikus volt.
Éjszakára őrséget állítottunk, sorsot húzva óránként váltottuk egymást a tábortűz mellett. Minden irányból szöszmötölés jött, tele volt a környék elefántokkal és más állatokkal, de a tűz távol tartotta őket (vagy legalábbis szerettem volna ezt hinni). Éjszaka irtózatos oroszlánüvöltésre és elefánttrombitálásra ébredtem – kicsit összeszólalkozhattak az éj sűrűjében. Hihetetlen, de félálomban ez abban a környezetben annyira természetesnek tűnt, mint itthon a motorok búgása, és aludtam is tovább.
Reggel mindenki megvolt, és nem találtunk kis zacskóba csomagolt húscafatokat sem. Azért este nem mertem volna megesküdni arra, hogy ez így lesz. Éjszaka az egyik holland őrködése közben egy kisebb erdőt eltüzelt, hogy nagyobb legyen a tűz, és ne merészkedjenek közel az állatok. Greg nem örült túlzottan. „Olyan sok idő kell neki, hogy megnőjön, pazarlás egyetlen éjszaka alatt megsemmisíteni”- mondta. Ez a hozzállás volt jellemző itt mindenre, lenne mit tanulni tőlük.
A harmadik nap már érdekesebb vidékre kerültünk. A szikár, poros, cserjés talajt köves területek, dúsabb növényzet, dombok, folyóátkelések váltották fel. Látszott, ide már csak azokat viszik, akik az első két napot túlélik. Már maga a táj is nagy élményt nyújtott. Többször át kellett kelnünk sekély, de széles folyókon. Az első alkalommal azt gondolam, a két holland feleségnek itt lesz a határ, de tévedtem, minden teketória nélkül átgyalogoltak a térdig érő vízen. A folyó túlpartján Greg friss leopárdnyomokra bukkant. Letettük a bringákat, és összezárkózva, nagyon halkan, nagyon lassan elkezdtük követni őket. Hát, izgalmasabb volt, mint a Budapest Zoo, bár sajnos a leopárd eliszkolt előlünk.
A kicsit technikásabb terep kihozta belőlünk az álla versenyszellemet, Greg elkezdett feladatokat adni. Az egyik egy baromi köves emelkedő megmászása volt, ahol még senkinek nem sikerült két keréken feljutnia. Hát, második próbálkozásra összejött, és ezzel Magyarország le is tette afrikai gyamatainak alapkövét, mert az esemény tiszteletére Greg elnevezte az emelkedőt Adam’s Hillnek. Később egy olyan lejtőre érkeztünk, ahol szabadjára engedhettük magunkat, nem kellett állatoktól tartani. Jó is volt, mindaddig, amíg a dél-afrikai lány nem esett előttem egy hatalmasat. Felakadt egy dupla pukliban, és negyvennel gyalulta le az arcával a köves földet. Nagyon csúnya volt a látvány, de szerencsére komolyabb baja nem lett.
African skies...
Utolsó éjszakánk egy újabb táborban töltöttük. „It’ll be a very special place”, mondta Greg még napközben, de többet nem árult el. Innen már aztán tényleg csak a tűz körül táncoló bennszülöttek hiányoztak ahhoz, hogy úgy érezzem magam, mintha J. Conrad Heart of Darkness című könyvébe csöppentem volna. Az ágas-bogas fatörzsekkel körbevett táborból sugárzott az igazi afrikai vadság. Elköltöttük utolsó fenséges vacsoránkat, beszélgettünk egy jót még, majd nyugovóra tértünk. Ahhoz kellett némi idő, hogy a fákról a nyakamba záporozó nagy, fekete bogarakkal barátságot kössek, de valahogy csak sikerült elaludni.
A termeszvárakban a termeszek olyanok, mint az emberi testben a sejtek
Ennyi lett volna a nomád kis szafarink. Azért a Mashatu tud ennél többet is, akinek a pénztárcája engedi: a központi táborban abszolút a természetbe illeszkedő, ugyanakkor minden extrával felszerelt házak bérelhetők, úszómedencével, fejedelmi ellátással. Ide is tettünk egy kis kitérőt, és csak szuperlativuszokban lehet beszélni a fejenként napi 200 dollárba kerülő szálláshelyről. De akármennyire vonzó helynek tűnt, nem vágytam arra, hogy itt kapjunk szállást. Kényelem van otthon is, és mi másért utazna az ember 8000 kilométert, ha nem azért, hogy kipróbáljon valami egészen mást?
Eredeti cikk: Bikemag, 2006. március
Szöveg: Pixel
Képek: Pixel
