fbpx

Közép – Ázsia bringatúra, első rész

Közép – Ázsia bringatúra, első rész

Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Kirgizisztán
2004. június 2- augusztus 24.

Tashkent – Samarkand – Buhara – Khiva – Samarkand (idáig busszal) – Pendzikent – Ayni – Dushanbe – Khorog – Mhurgab – Sary Tash – Osh – Toktogul – Bishkek
Tekerve összesen: 2200 km

Hogy jut az ember eszébe pont Tadzsikisztán, kérdezhetnénk, bár ha valaki jártas Ázsia földrajzában, hamar feltűnik neki ez a kis ország a Pamír hegység szívében. Első ázsiai biciklitúrám végén Kathmanduban – akkoriban Pakisztánból indulva átkeltem a Himaláján, s Kínán keresztül felkerestem Tibet fővárosát Lhaszat, majd Nepálban ért véget a felejthetetlen túra – több biciklis vándor összefutott, s egy apró hotelszobában egy kiterített Ázsia térképen feküdve kiszúrtam magamnak egy különös hurkot a hegyek között, a Pamír Highway-t Tadzsikisztánban – akkor még szóba se jöhetett (2000-ben), mivel polgárháború dúlt, de abban mindannyian egyetértettünk, hogy egyszer be kell vállalni!

Hangulat a Pamír fennsíkon. A helyiek szerint a világ teteje...

Azóta böngészem az interneten a Közép-Ázsiai híreket, s mikor megszületett a béke, választásokat tartottak, s elindult a normális élet, intenzíven tervezni kezdtem. Megdöbbenten tapasztaltam, hogy az egyébként leghasznosabb magyar utazós honlapon, az utazas.com-on senkit sem találtam, aki járt volna már Tadzsikisztánban. Angol verzióján, a lonelyplanet.com -on akadt már némi morzsa, ami elég volt, hogy belevágjunk.

Közép-Ázsia térképére tekintve adta magát az útvonal. Üzbegisztánba repültünk, majd Tadzsikisztánban végigtekertünk a Pamíron át Kirgizisztánba. Tanító lévén az időkeret max. 2 hónap volt, mely első számítások szerint nagyon feszes menetrendet sejtetett. Persze fogalmunk sem volt mi vár majd a hegyekben, tibeti tapasztalatokból kiindulva nem mindig lehet 35-45 kilométernél többet tekerni, na de sebaj, legfeljebb a végén buszozunk majd…

Samarkand templomai Dzsingisz kán és fiai emlékét őrzik...

A túra nagy különlegessége az volt, hogy ezúttal lányok is jöttek velünk, Lomen Éva, akivel korábban már együtt bringáztunk egy spanyol-marokkó-portugál túrán és kedvesem Varga Kati. Katinak ez volt az első túrája, de sikerült lelkileg felkészítenem, s így nagyszerűen bírta a biciklizést. A csapatban volt még természetesen Koncz Csaba, nélkülözhetetlen társam a nagy túráimon, és Irimiás Balázs, akivel a neten keresztül ismerkedtünk meg, s gyönyörű felvételeket készített a helyiekről egy kis digitális kamerán.

Mindig kérdéses, mi lesz abból, ha elindul együtt egy maroknyi ember, aki előtte nem ismerte még egymást, nem szoktak össze. Nagy a veszélye a széthúzásnak, veszekedésnek, de mindezekből szerencsére nem jutott ki nekünk, sőt roppant jó kis csapat verbuválódott, tolerálni tudtuk egymás fóbiáit, sokat nevettünk, s születtek igazi beszélgetések is.

Június 24-én hagytuk el a magyar légteret, Moszkván keresztül az üzbég fővárosba, Tashkentbe repültünk. A bringák épen megúszták a vasmadár gyomrát, felmálháztuk őket és egyenest tekertünk be a bazárba. Jó érzés volt ismét belemerülni Ázsia illataiba, zajába és forgatagába. Bár elég anakronisztikusnak tűnt a mindenhol szembeötlő szovjet múlt. Bár többsége az üzbégeknek mohamedán vallású, még se gyakorolhatják szabadon hitüket. Meg vannak félemlítve a kormányzat által, hihetetlen de a napi ötszöri imára hívás, a müezzin éneke is be van tiltva. Este egy hideg sör (!) mellett megtudtuk, hogy a helyi fiatalok legtöbbjének álma kijutni valamelyik öbölmenti országba dolgozni. Az üzbég átlagkeresetből, 40-50 dollárból nem igen lehet boldogulni…

Az iszlám művészet kiemelkedő alkotásai: a festett csempék...

Nem sokat időztünk az egyébként látványosságban igen szegényes fővárosban, mikrobuszt béreltünk, s indultunk Samarkand felé. A 6 órás út félsivatagos tájon vezetett keresztül, míg végre megérkeztünk a híres Samarkandba. Ázsia utazók között mindig is különleges, misztikus csengése volt e városnévnek, „the golden road to Samarkand” az arany út Samarkandba, ahogy a Selyem úton emlegették. Mikor Nagy Sándor Kr.e. 329-ben elfoglalta, a kor egyik legnagyobb városa volt a szogd királyság fővárosaként. A görög hadvezér azt találta mondani, hogy „minden igaz amit Marakandáról [Samarkand ókori neve] hallottam, és sokkal szebb mint ahogy valaha elképzelhettem”. A középkorban Omar Khajjám XI. századi perzsa költő, filozófus, csillagász és matematikus városa (…)

A város gyakran cserélt gazdát, míg végül Dzsingisz kán a porral tette egyenlővé 1220-ban. Ezek után talán el is felejtődött volna a város, ha százötven évvel később Timur nem teszi meg fővárosává. Timur és leszármazottai Ázsia egyik kulturális és gazdasági központjává tették… A város mesés helye a Guri Amir mauzóleum, Timur és leszármazottainak sírhelye. Éjjel zöld fény ragyogta be, napközben meg a gazt tépkedték a hatalmas kupola tetejéről. A kíváncsi szovjet antropológus, Gerasimov annak ellenére kinyitotta Timur sírját, hogy bele volt vésve, ha bárki ki meri nyitni, nála is nagyobb ellenség fog rátámadni. Másnap, 1941. június 22-én Hitler megtámadta a Szovjetuniót (…)

Timur sírján a kétkezű fűnyíró mindenhova eljut...

Samarkandból, s egy bazári bóklászással telt nap után elindultunk végre drótszamarainkon a határ felé. Az utolsó falvak egyikében gazdag reggelivel hívtak meg, sőt még borral is megkínáltak, ami errefelé kuriózumnak számít. Délre értünk a kihalt határátkelőhelyhez, ahol igencsak csodálkoztak a határőrök. A modern üzbég oldal után nehéz volt elhinni, hogy a tadzsik szervek megelégednek egyetlen egy konténerrel. Kis kenőpénz segítségével hamar begördülhettünk a várva várt, ismeretlen, titokzatos Tadzsikisztánba. A turizmus még ismeretlen fogalom, magyarok rajtunk kívül nem igen fordultak meg szerintünk 2004-ben, s az odalátogató külföldiek – főleg segélyszervezetek- száma is csupán pár ezer évente.

A régi szovjet műúton tekerve majd odasültünk az aszfaltra, a hőmérséklet elérte a 44 fokot, mégis a földeken mindenhol állig beöltözött asszonyok dolgoztak. A fő közlekedési eszköz a szamár, általában roskadásig pakolták őket, s mellette szaporán szedték a lábukat a helyiek. „Csak érjünk el az első faluba és találjunk egy árnyékos helyet!”- pihegtük kimerülten. De a várva várt hűsölőhely nem váltotta be reményeinket, a sárkunyhók között nem hogy bolt nem volt, de ivóvíz sem akadt. Tovább kellett poroszkálni, míg a következő nagyobbacska faluban boltot nem találtunk. Az egyik sárkunyhó oldalán lyuk volt a falon, előtte álldogált néhány helyi, s egyre több dolog került a kezükbe bentről. Vizet nem tartottak, viszont megismerkedhettünk az RC Colaval, a nagy testvér tadzsik öccsével. Tadzsikisztán azon kevés országokhoz tartozik a Földön, melyekben nem lehet se a Pepsi, se a Coca-Cola cég termékeit kapni. Futótűzként terjedt a hír a furcsa idegenekről, s egyre többen jöttek megnézni, kik vetődtek e magányos helyre. A két ország viszonya nem teljesen felhőtlen. A mai napig vita folyik a határ pontos helyéről, elaknásították a hegyekben a feltételezett határvonalat. A szovjet időkben épült vasút, néha áttér pár kilométerre tadzsik területre, aminek használatáért földgázzal kell fizetnie Üzbegisztánnak.

Üzbég bringabolt fejedelmi épületben...

Találtunk egy árnyékos helyet egy házikó oldalába, s leheveredtünk. Fél óra múlva már a falu összes gyereke köröttünk sereglett, de nem jöttek közelebb öt méternél. Néha a kíváncsiskodó tömegbe keveredett egy idősebb bácsika, aki odajött hozzánk s nevetve üdvözölt minket. Felváltva ugyan, de azért sikerült aludnunk pár órát, míg késő délután ismét nekivághattunk. Mikor föltűntek az első város, Penjikent lakótelepei, autókkal is találkoztunk. 20-30 éves Ladák és Volgák zötykölődtek a kátyús, gödrös utakon. Beérve a központba beültünk egy étterembe, de mivel nagyon sötét volt odabent, kihozattunk egy asztalt, nagy feltűnést keltve a bámészkodók között. Étlappal nem is próbálkoztunk, rutinosan egyből a konyhába mentünk, s fölemelgettük a fedőket, miközben a szakács lelkesen magyarázott, melyikben mi van. Megkérdeztük előre az árakat, nehogy később pórul járjunk, mint számtalan más ázsiai országban. Pont az ellenkezője történt, jóval kevesebbet fizettünk végül, mert elengedték az ár nagy részét, lévén külföldi vendégek vagyunk. Sötétben tekertünk már ki a városból, s két learatott búzaföld találkozásánál vertünk sátrat. Elhatároztuk, hogy jó korán kelünk, s így a következő napokban már 4.30 kor nyomtuk a pedált. 7 óra körül megálltunk egy elágazásban reggelizni, s pár perc múlva föltűnt egy szakállas öreg, s leterített elénk egy nagy terítőt, s hozott magával kenyeret, lekvárt és teát. Nem hittünk a szemünknek, sőt hihetetlennek tűnik, de mindennapossá váltak e kellemes emlékek. A bácsi csak mosolygott, s nyomban elmesélte az út másik oldalán várakozóknak, mi mindent tudott meg rólunk. Szerencsére kicsit törtük az oroszt, s a legfontosabbakat mindig el tudtuk mondani magunkról. Nem időzhettünk sokáig, mert már perzseltek az első napsugarak, s hiányzott a menetszél. Az út fokozatosan, de nagyobb emelkedő nélkül kúszott fölfelé. Túránk első megpróbáltatása, az Anzob hágó, a maga 3343 méterével még messzinek tűnt, de sok szint volt hátra, hiszen 780 méterről indultunk Samarkandban.

Az Anzob hágó megmászása napközben: pihenő egy chaykhane-ban...

A délutáni pihenő, 11-től 17 óráig, folytonos vándorlással telt: polifoamunkkal követtük a tovakúszó árnyékot. A távoli házakból félóránként küldöttség érkezett, forró teavízzel, édességekkel, s kenyérrel, melyet Közép-Ázsiában nagy becsben tartanak, szent táplálékként kezelik, mely nem kerülhet a földre, s illetlenség fordítva lerakni az asztalkendőn. Minden étkezés azzal kezdődött, hogy vendéglátónk közül mindig a legidősebb férfi – volt, hogy csak nők voltak otthon, s az öt éves fiú végezte e fontos feladatot – megtörte a kenyeret, s mindenki elé rakott 4-5 darabkát. A faluban, melyben pihentünk nem volt ivóvíz a házakban, viszont volt egy nagy kút az országút mellett, melynél délután el kezdtek sorakozni a mamókák sok-sok gyerekkel. Egyszer csak hirtelen el kezdett zúdulni a víz a kútból kivezetet csapból, s töltötték egymás után a vödröket. Kerek egy órán keresztül folyt a víz, ennyi ideje volt a falunak, hogy föltöltsék készleteiket, s számolni kellett azzal is, hogy másnap nem biztos, elindul-e a víz.

Napról napra közeledtek a hegyek, míg végül már szűk katlanban tekertünk, néhol összeszűkült a nyílás pár száz méterre, a hömpölygő folyó és az út szorosan fért csak el egymás mellett a kilométerre magasodó sziklafalak alatt. Egyik este sötétedett már, s nem volt semmi kiálló, na, ma hol alszunk? Emelkedett az út meredeken, míg az egyik kanyarból kibukkanva vízesés robaja jutott el hozzánk. Betonból gyalogösvény vezetett föléje, így föllélegezhettünk volt hol aludni, csak a vízpárával nem számoltunk, mely egész éjszaka belepett, de kárpótolt érte az alázuhanó víztömeg sajátos morajlása.

Az útépítők nem ismernek akadályt, ha kell, megküzdenek egy gleccserrel...

„Zordult” a táj, egyre gyakrabban kellett vízmosáson áttekernünk, míg végül rátértünk a hosszan kanyargó szerpentin első kanyarjára. 36 kilométeren keresztül emelkedett meredeken, s majdnem kétezer méterrel kellett magasabbra jutnunk. Az emelkedőn összetorlódtak a kamionok, s igen csak megkeserítette mászásunkat a mindenhol gomolygó porfelhő. Gyakran intettek, hogy kapaszkodjunk, húznak majd felfele, de a göröngyös út miatt csak egy-egy perc erejéig kísérleteztünk az életveszélyes manőverrel. 2400 méteren volt az utolsó chaykhane, ahova fáradtan bezuhantunk, s aludtunk pár órát, lehörpintettünk néhány jéghideg kefirt, s kóstolgattuk a pezsgő forrásvizet. A nagy utak mentén újra és újra előforduló chaykhanek – a teherautósofőrök kedvelt megállóhelyei, számunkra mindenhol oázisokat jelentett. Ezek kisebb éttermek, kifőzdék voltak, ahol pár somoniért (a helyi valuta) – 50-60 forintért, príma leveseket ettünk. Az igazi ajándék az ebéd utáni szunyókálás volt minden nap, melyet a franciaágy nagyságú, anyagokkal, néha szőnyeggel kipárnázott emelvényen töltöttünk. Közép-ázsiai sajátosság, hogy egy pici lábakon álló asztalt körbeülnek egy emelvényen, s az étkezés után mindenki kiterül. Pontos feljegyzéseket készítettem a sok-sok chaykhaneról amikben megpihentünk, így elkészült Tadzsikisztán „chaykhane térképe” , legalábbis amerre jártunk.

A pár évvel korábbi csaták emléke. Velük már nem kellett felvennünk a harcot...

Továbbtekerve egyszer csak föltűntek a távolban a magasból alázuhanó gleccserek, s csak találgattuk, hogy merre vezethet utunk. Arra viszont nem is mertünk gondolni, hogy az egyiken keresztültekerünk majd. A szovjet útépítők képesek voltak egy járatot dózerolni 3000 méter környékén át a gleccseren, keresztülvezetve így az utat! Hamar lepattantunk s kattogtak a képek, hihetetlen volt a látvány, hogy nálam magasabb gleccserfalnak döntöm a felmálházott bringámat. A hágó előtti utolsó métereken már kapkodtuk a levegőt, s furcsamód elfáradtunk. Alig fújtuk ki magunkat, föltűnt egy alacsony, sötét ábrázatú férfi és szívélyesen invitált egy antennákkal telezsúfolt ház felé. Kiderült, hogy a fővárosból kihelyezett meteorológus volt, s itt fönt lakott feleségével és öt gyermekével – és várták a hatodikat, ja és a házigazda a 30as éveinek közepén járt. Lakásuk egy konyhából és hálóhelyiségből állt, melyet mindjárt átadtak nekünk. A háziasszony főzni kezdett, s onnantól fogva ennünk kellett, hiszen illetlenség bármit is visszautasítani, bár Évának vega lévén ki kellett találnia valamit, hogy a húst visszautasíthassa. Mivel alig volt haja, attól fogva buddhista lett. Szegény családnak megettük kétheti élelmét, de csak hozták és hozták, örvendve, hogy mi is örülünk. Kiderült, hogy sokáig 5000 méter magason szolgált, s ahhoz képest itt már meleg van, bár akkor éjjel is mínusz volt. Reggel megmutatta morzekészülékét, családi fotót készítettünk, s nem tudtunk úgy elbúcsúzni, hogy ne kárpótoljuk őket valamelyest pár dollárral.

A sokasodó akadályoktól nem tántorodtunk meg, s töretlenül tekertünk tovább az afgán határ felé...

Beöltöztünk, azaz fölhúztunk mindent, amit találtunk táskáinkban, télikesztyű, vastag sapka, s indulás lefele. De előtte még fölszerelte Csabi a videokameráját a csomagtartójára, Bazsi az övét meg a sisakjára. Két irányból filmezték a „downhillt”. Számtalan szerpentin és kanyar látszott lefele, furcsamód eltűntek a teherautók, s az út minősége is nagyban javult. A száguldás fénypontja egy másik guruló jármű leelőzése volt, mely földet szállított. Egy apró kis deszkára kerekek voltak felerősítve, kormánya fából volt felerősítve, s lábfékkel lehetett lassítani – ha egyáltalán – hiszen jól meg volt pakolva, s csak úgy viharzott lefele. Sofőrje vakmerően próbált kanyarodni és egyensúlyozni, s szélesen vigyorgott a két kamera össztűzében. Jó pár kilométerrel arrébb homokbuckába ütközve állt meg, s kiderült, hogy házépítéshez hordta le fentről a vörös agyagot.

Leérve a völgyben ellenőrzési pont fogadott, ahol hosszasan faggatott egy rendőr, jobb e most a kommunizmus után Magyarországon. Visszasírta a múltat, amikor testvéreik (!) az oroszok segítették őket, bezzeg most kapitányként csak 30 dollárt keres egy hónapban. Egyébként nagyon kedélyes volt, s nem zavarta, hogy filmezzük az általa vezetett rendőri posztot.

Ázsiában a pocsolyák is másmilyenek...

Innentől a Varzob patak völgyében gurultunk másfél napon keresztül a fővárosig. Nagy örömünkre összefutottunk egy másik bringással, Valerioval Olaszországból. Ő Hong Kongból indult, s megjárva Vietnamot, Laoszt, Kínát. Vale is a Pamírba készült, de mint megtudtuk, egy hétig kell várni az engedélyre, s addig kiszemelte magának az Anzob hágót. (ő is a meterológusnál aludt :)) Sokszor összefutottunk utunk során, néha heteken át üldöztük egymást egy nap lemaradással, s végül Kirgizisztánban együtt tekertünk 4 napot.

A tadzsik főváros, Dushanbe híres a méregdrága, lepattant, szovjet időkből hátramaradt óriás hotelekről. Így nem tekertünk be a városba, hanem a tadzsik Rózsadombon, itt „Rózsavölgy”, a Varzob folyó egyik kávézójának kertjébe bepofátlankodtunk. Először csak pihiztünk, majd főzőcskéztünk, végül ott is aludtunk, mondván, másnap majd fogyasztunk. De miután kiderült, hogy egy ebéd 20 dolcsival könnyítené meg zsebünket fejenként, visszakoztunk. De ezek után se dobtak ki minket, sőt eltűrték, hogy megfürdünk a folyóban előttük, s még egy éjszakát ott alszunk. Közben a pihenőnapon, Bazsival bestoppoltunk Dushanbeba és megkértük a GBAO engedélyt. A GBAO a Gorno Badakhshan Autonoumus Oblast rövidítése, s a Pamíri terület Tadzsikisztánon belül. Pár évvel korábban még szigorúan tilos volt bemenni külföldieknek, s ha adtak is rá engedélyt, csak kísérettel lehetett utazni (…)

Ha élve akarsz hazajutni, jobb nem lelépni az útról… Tekerés aknamezők között...

Megdobbant a szívünk a sok Ikarust látva Dushanbe széles, mérnökien megtervezett utcáin. Mondták is sokan, miután hallották, honnan jövünk, hogy Győr, Székesfehérvár, Ikarus, „hárosi ávtobusz”!

(…) Tadzsikisztán egyetlen autopályályán hagytuk magunk mögött a fővárost, de nem élvezhettük sokáig a külön sávot, csakhamar egysávossá vált az út. Másnap megszaporodtak a lyukak, egyre görönygyösebb lett az út, és lassacskán lyukból lyukba evickéltünk tovább. Pár nap után már nagy szám volt, ha föltűnt egy-egy aszfaltdarab. A mély kátyúkon keresztülszáguldottak a 30-40 éves Ladák, betemetve minket, a hőségben jól jövő, kellemes porfelhővel (…)

Nem volt sok választásunk, hova verjük sátrainkat. A túloldalon sziklába vájt afgán karavánút...

Közben elkezdett esni az eső, szokatlanul erősen a nyári évszakhoz, s abba se hagyta 3 napon át. Magyarországon leközölte az MTI, hogy Tadzsikisztánt történelmének egyik legsúlyosabb esője sújtotta, sokan meghaltak, utakat mosott el az alázúduló víz… A továbbindulás reggelén omlettet kértünk, s mivel egy tálca tojás volt még a szakácsnak, hát annyiból. Súlyos hibának minősült, itt kezdődött többünknél aztán a tojásundor és a rosszullét. Jómagam napokig még a folytonos hányással is küszködhettem, miközben a hegyekből lezúduló iszaptenger próbált visszatartani minket elhatározásunktól (…) Ezzel párhuzamosan egyre gyakoribbá váltak a finomabbnál finomabb ajándékok. Hihetetlen történetek, este miközben állítjuk sátrainkat, föltűnik a folyó másik oldalán pár alak, két óra múlva már a mi oldalunkon közelítenek felénk megpakolva friss kenyérrel, tejjel, sajttal, vajjal. Másik nap megáll egy autó a sátrunknál, lelkesen üdvözöl, majd továbbhajt. Pár órával később tülkölve visszatér, családja által készített tejtermékekkel. Boltra nem igen akadhat az ember errefelé már, mindenki állatokat tart és saját kis kemencéje van, megtermeszti a szükségest a háza körül. Nyugati szemmel alig van valamilyük, mégis azt a keveset – vagyis mindent megosztottak velünk. Azt a keveset rossz kifejezés, hiszen nem is vágyakoztak másra, hiszen mindenük meg volt, nem úgy a városokban ahol csak panaszkodtak, hogy nem elég a pénzük semmire -azaz alkoholra és cigire – (pedig mohamedán ország! -hát ez a szovjet testvér öröksége). Gyakran behívtak döngölt földpadlójú házaikba, s nyomban átadták a két szobából a nagyobbikat, maradjunk náluk.

Rátértünk a Saghirdasht (Khaburabot) hágó felé vezető útra. 2000-es útikönyvem még óva int mindenkit, hogy ezen a rettegett szakaszon közlekedjen, teli van rablóval, fegyveres banditákkal, akik minden átutazót kirabolnak. Persze megnyugtattak a helyiek, hogy azoknak az időknek már vége. Ugyanakkor bizarr volt az út szélén magukra hagyott tankok látványa, melyek a kormánycsapatokkal vívott harcokról tanúskodtak. Azóta minden mozdíthatót elvittek róluk, s mi mindenre nem jó például egy lánctalp – láttunk kutyaházat belőle.

Parkoló kamionoktól megtudtuk, hogy előttünk 100 kilivel leszakadt az út, s már egy hete nincs semelyik irányba közlekedés. A hágó előtt jégeső fogadott minket, s minden ködbe borult. Csorgott rólunk az eső, s igen csak szívtuk fogunkat a 3-4 fokban 3000 méter fölött. Valahogy mégis csak fölküzdöttük magunkat, s pár pillanatra bepillantást nyertünk a felhőföveny között a völgyre. A másik oldalon vad, ősi táj fogadott. Kinyúló magas sziklaformációk hajoltak az út fölé, s helyenként csak a sziklafalba robbantott nyíláson tudtunk áthaladni. Több napi mászás után kárpótolhatatlan élmény a sok órás gurulás, még akkor is, ha az ember keze majd szétszakad, az öklömnyi nagy köveken száguldva.

Egy kanyar után lobogó orosz zászló tűnt föl, s egy egész erődítményrendszer gépfegyveres katonákkal. Lobogtathattuk a GBAO papírunkat, s beírhattuk magunkat a nagykönyvbe, ahol benne volt mindenki, aki az elmúlt 10 évben belépett Gorno Badakhshan területére. Innen már a tadzsik határőrség mellett nagy létszámban orosz katonák is állomásoznak. Pontosabban egy egész ezred, és több tízezer orosz katona egész Tadzsikisztánban. Tadzsikisztán mintegy felét teszi ki ez a tartomány, az összlakosságnak viszont csak a 4 százalékát adja. A lakosság zömét a pamíriak adják, saját nyelvük van, s így kultúrájuk is teljesen más. Számtalan dialektus létezik, s vallásukban is különböznek tadzsik rokonaiktól, akik síiták. A pamíriak izmaeliták, ami a síitizmus egy ága, nincsenek templomaik, papságuk, heti szent napjuk. Gyakoriak az út menti szentélyek, ahova áldásért betérnek, s otthagynak kenyeret vagy pénzt a rászorulóknak. A szellemi vezetőjük Aga kán, egy svájci üzletember, akit élő istenségnek tartanak. Hatalmas alapítványt működtet, s több ezer embert óvott meg az éhhaláltól a háború idején. Azóta is ő látja el a tartományt a főbb élelmiszerekkel.

A szűk szerpentinek egyre kiszélesedtek, s hirtelen föltűnt a Pyanj folyó, s a másik oldalon Afganisztán és a Hindukush hegységrendszer. Innentől fogva majd egy héten át a folyó partját követtük, s gyönyörködhettünk a másik oldalban. Olyan volt, mint egy mozi, betekintést nyerhettünk a középkorba. Afganisztán e félreeső helyére nem vezetett út, vagyis kocsik nem közlekedtek, nem volt bevezetve az áram, s nyoma sem volt a betonnak. A nők színes selymekbe burkolózva hordták fejükön a vízzel teli köcsögöket, a hosszú szakállú férfiak hosszú lebernyegben vagy kaftánban ökrökkel művelték a földeket. A falvakat szűk ösvények kötötték össze, néha a meredek sziklafalba vésve, vagy farönk és gallyhidakon keresztül. Mesébe illő volt a táj, s a kis emberkék, ahogy végezték mindennapi teendőiket a másik oldalon.

Holnap innen folytatjuk…

Szöveg: Jörg Rudolf
Képek: Jörg Rudolf
Eredeti cikk: BikeMag, 2005 március

A túránk megvalósításában segített az Univer Magyarország, a Velotrade, a VauDe és a Zöldpont kerékpárbolt (Bp., XI. ker., Bartók Béla u. 21.Tel.: 1/365-0945, www.bicycle.hu), ahol Kántor Zoli végtelen türelmével és magas fokú szakértelmével startra kész állapotba hozta bringáinkat! Köszönjük Mindenkinek!!

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.