Apósomnak levelet írt a Szteve. Tudjátok, minden családban van egy Hufnágel Szteve, aki legalább egy-két ország és jó néhány év(tized) távlatából felbukkan a semmiből. Nem igazán érdekelt ez a minden szempontból távoli rokon, de megkértek, hogy nézzek utána, hol is van Sierre, és hogyan lehet oda elutazni vonattal vagy busszal.
Sierre a Rhone völgyében, az Alpok 3000 méteres csúcsai között található. Bár el lehet jutni oda vonattal vagy busszal, de lassabb, drágább és az átszállások miatt körülményesebb is, mint átautózni fél Európán. Apósomék – akik legszívesebben az autóhoz is autóval mennének – örültek ennek a hírnek, mert valójában semmi kedvük nem volt tömegközlekedni, autóval pedig nem mertek nekivágni ekkora távnak és ugye sokkal kényelmesebb is otthon maradni. Csak azzal nem számoltak, hogy én évek óta szeretnék bringázni az Alpokban…
A Gemmi hágóhoz vezető út...
Már csak két feladatot kellett megoldanom: A majd’ egy éve gyűjtögetett alkatrészeket bringává kellett alakítani és ki kellett számolnom, hogy mikor fogok felépülni a térdműtétemből. Augusztus közepe szerencsére se nem nyár, se nem tél, ezért éppen ebben az időszakban a legolcsóbbak a szállások. Ha pihenni megyek, jobban kedvelem a csendes kis hegyi falvakat, mint a nyüzsisebb városokat, ezért Crans-Montanára esett a választás. Nem lehet rossz hely, hiszen az idei svájci körversenyen itt volt az egyik hegyi befutó… Minden nem bringás ismerősünket megleptük azzal, hogy biciklit is viszünk. Még a Svájc útikönyvben is valami hasonlóval kezdődik a kerékpározás címszó: Elsőre nevetségesen hangzik, hogy valaki az Alpokba biciklit vigyen magával…
A gyalogosan is nehezen járható turistaút egyik könnyebb szakasza...
Le lehet ugyan vezetni egyetlen nap alatt is 1300 km-t, de bölcsebb, ha beiktatunk egy pihenőt. Tudtam, hogy pontosan mikor kell elindulnunk az ausztriai szállásunkról, ha időben meg akarunk érkezni. Vártam a német autópályán való száguldozást, de a sebességkorlátozás nélküli szakaszok nem a gyors közlekedést szolgálják, csak egy gesztus a német autóiparnak. Oda- és visszaúton is álltunk pár órát a balesetek miatt. A svájci autópályán mindkét sávban 120-szal mennek, a 80-as táblánál pedig mindenki rátapos a fékre és fegyelmezetten gurulnak tovább 80-nal, mint egy droid-hadsereg. A Sierréből Montanaba vezető hegyi úton a sportkocsik száma miatt kezdtem megijedni, hogy nem olvastam el az apró betűs részt és csak előleget emeltek le számláról, nem pedig a szállás teljes árát. Felérünk és rádöbbenünk, hogy ez bizony nem olyan, mint Mátraszentimre… Végül 5 perccel zárás előtt megtaláltuk az irodát, megkaptuk a kulcsokat és kiderült az is, hogy nem volt apró betűs rész.
A szállás tiszta és szűk liftje valamint folyosója miatt kezdtem beletörődni, hogy minden nap szét kell majd szednem a bringát és bepakolni a kocsiba, de amint először kiléptünk a liftből a földszinten, egy biciklis szerelésbe öltözött bácsival találkoztuk, aki egy pillanat alatt a gépével együtt a felvonóban volt. Megnyugodtam, hogy itt mégsem kell félnem az idősebbek beszólásaitól.
Crans-Montana az a hely, ahol tényleg minden üdülő. Mármint ami éppen nem golfpálya, étterem vagy fodrászat. Később persze árnyaltabb lett a kép. Az akciós sílécek után megtaláltam a helyi bringás üzletet is. Bár nem egy budapesti nagy bolt kínálatát kell elképzelni, de egy otthon felejtett alkatrész, bukósisak vagy cipő beszerzése sem lett volna probléma. A közeli közértben a sajt- és csokoládé választékkal arányos volt az energiaszelet- és italfelhozatal, s ez utóbbi jelezte, szoktak errefelé tekerni az emberek.
Turistacsalogató táblák Zermatt előtt...
A félnapos, ismeretlen utakon és sebességhatáron való autózás miatt másnap alig bírtam kimászni az ágyból. Végre igazi hegyek között voltam, de tudtam, nincs értelme ma nyeregbe szállnom. Aztán egyre szebben sütött a nap és csak felhúztam a mezemet. Gondoltam, egy kétszer 16 km-es tekerés csak jót fog tenni, főleg, hogy ennek az első fele valójában gurulás. Legalább letesztelem, hogyan muzsikál az XTR fék. Otthon csak az első féknek volt hangja, de most rázendített a hátsó is. Olyan érzésem volt, hogy ebben a 130 km hosszú völgyben mindenki hallja, ha fékezek. Nem örültem a muzsikának, de megszoktam. Eddig feleslegesnek tartottam, hogy a hátsó váltónál mindkét irányba többet válthatok egy mozdulatra, de itt értelmet nyert ez az újítás. Hiába a folyamatos lejtő, nem mentem gyorsabban 62-nél, mert kanyart kanyar követett. Satufék a nyereg mögé csúszva, majd kiállva kigyorsítás… A meredek út miatt nagyon jól lehetett gyorsulni, de éppen ezért feleslegessé vált egy-egy fokozat és már lehetett is a 11-esre tenni egy mozdulattal. Párszor lenéztem a láncra, mert nehezen hittem el, hogy ilyen hamar elfogytak az áttételeim.
Sierre olyan kihalt és steril volt a montanai nyüzsgéshez képest, mintha egy terepasztal modellvárosába kerültem volna. A teljes igazsághoz tudni kell, hogy hétköznap délben értem le és ez itt ilyenkor éppen a szieszta ideje. Másfél órára minden bezár, minden leáll. Egyetlen dolgot akartam itt megkeresni: A Sierre-Montana vasútvonal – vagyis inkább sikló – alsó végállomását. A nagy keresésben párszor kigurultam a városból, de közben találtam itt is egy bringaboltot.
Majdnem másfél órára volt szükségem a második 16 km-hez. Nem fáradtam el a gurulástól, csak most éppenséggel felfelé kellett megtenni közel ezer méter szintkülönbséget. Volt időm tehát nézelődni. A déli hegyoldalban a látóhatárig szőlőültetvények voltak, az úton pedig a mindennapos sportautó-kiállítás szórakoztatott. A száguldásnak nem nevezhető 11 km/órás tempóm ellenére senki sem dudált le, és senki sem vágott be elém azért, mert száz méter múlva le akar kanyarodni. A sikló felső állomásánál megvilágosodtam. Gyanús volt, hogy milyen frissen, vidáman tekernek fent a nem versenyzőnek kinéző bringások, nem viseli meg őket a hosszú mászás. Persze hogy nem, mivel csak az 5-10%-uk teker fel. Érthető, hiszen innen is mászhatnak még bőven.
Birkaitató, vagyis a Daubensee 2000 méteres magasságban...
Este a település szélén, egy kis táblán egy montis rajzot és mellette a marathon szót pillantottam meg. A 12 fokos csúcshőmérséklet és a kilencven százalékosnál magasabb páratartalom nem kedvez a tekerésnek, ennél jobbal pedig nem kecsegtettek másnap sem. Jobb híján tehát gyalogosan néztük meg, hová is vezet az a jelzés. A kisváros észak-nyugati végében egy bike park található, ahol egy tábla hirdeti, hogy összesen 53 km DH és 208 km XC útvonal van a környéken. Természetesen a pályák aljában függővasút végállomás is található. A bringás utak egy része gyalogos turistaút is egyben. A kereszteződésekben kis táblák jelölik az irányt, de két elágazás között csak a gyalogos jelzéseket követhetjük, amelyekből egyrészt nincs is sok, másrészt pedig a logikájuk is fura. Három jelzést használnak: gyalog, hegyi és alpesi út. Ezek a definíciók gyakorlatilag az út nehézségét jelölik. Ezzel csak az a gond, hogy egy területen jellemzően egyfajta jelzéssel lehet találkozni, tehát a következő tábláig nem igazán lehet tudni, hogy jó ösvényen indultunk-e el. Hab a tortán, hogy az egyetlen hegyi utat (piros sáv) amire bemerészkedtünk, a térképen egyszerű gyalogösvénynek jelölték. Szerencsére vonat és drótvasút állomásokon és egyéb helyeken egyaránt feltüntetik a tengerszint feletti magasságot, ezért egy megfelelő órával könnyedén korrigálni lehet a térkép tévedését. Az általunk kipróbált piros jelzés bringával tényleg járhatatlan és a sziklafalra akasztott koszorúk, nevet és dátumot tartalmazó táblák a gyalogosokat is figyelemre intik. Az elveszettség érzetét tovább növeli a gyakran csak néhány méteres látótávolság. Aztán hirtelen magunkra hagy minket az eddig körülölelő felhő és szikrázó napsütés fogad. Persze mire az ember elővenné a fényképezőgépét, már esik is az eső, lehet ismét felhúzni a dzsekit.
A Grande Dixence és a tetejéhez vezető utak...
Sárban szenvedni itthon is tudok, ezért másnap az országutat választottam. Ezen a környéken majdnem mindem második völgy végében egy duzzasztógát található. Egyes jóslatok szerint, ha tovább melegszik a bolygó, ezek a gátak nem lesznek majd képesek meggátolni a felolvadó gleccserek vízhozamát, jelenleg viszont tökéletesen megoldják ivóvízkészlet szabályozását. Cél tehát az olasz határ közelében található Grande Dixence! Sionig csak gurulni kell, itt viszont hallani lehet néha dudaszót. Itt sem az olaszos temperamentum okolható a dudálásért – hiszen még bőven francia (nyelv)területen járunk -, hanem a beláthatatlan, kanyarokkal tűzdelt egysávos, mégis kétirányú utak. A délelőtti indulás így nyár végén ebből a magasságból egy 20 perces időutazást is jelent. Koratavasszal kezdtem a gurulást. Bántam, hogy nem hoztam el a sapkámat és a kamáslit is fel kellett volna húznom. Most tűnt csak fel, hogy amerre tartok, ott hófedte hegycsúcsok leselkednek rám. Ezer méter alatt már feleslegesnek éreztem a hosszú kesztyűt és a dzsekit, az út aljában viszont úgy kapkodtam le a felső réteg ruhámat, mintha darazsak fészkelték volna be magukat alá. Megérkeztem a nyárba és Sionba.
Crans-Montana és a bike park...
Siont elhagyva azonnal elkezdődik a mászás, mert hiába, egy völgy végébe igyekszem és csak a bejáratánál vagyok, a völgy alja pedig a vízé. Emlékeim szerint 4-5 kis hegyi falun keresztül vezet az út, és mindegyiknél találkozhatunk az egysávosodás nevű jelenséggel. Nem most épültek ezek a falvak, és a házakat sem lehet odébb tenni. Az út vége igazi autós pokol és egyben bringás mennyország: egysávos út 14 hajtűkanyarral, miközben 260 méter szintet kell megmászni úgy, hogy közben a távolság számlálója alig változik. Az út végén mindennek tetejébe egy sötét alagúton kell átjutni. Lámpa miért is lenne nálam? Persze itt nem fordulhatok vissza, s a jó XC-s meg amúgy is mindig kockáztat. Az alagút nagyon rövid, de van benne egy kanyar, vagy inkább törés, a sziklafalon pedig csordogál a víz. Talán éppen a nedvesség miatt nincs kivilágítva, így viszont a közepéig semmit sem látni és onnan is csak a fénylő kijáratot…
Lenézhetünk a völgybe, megveregethetjük a vállunkat, de itt csak az autósoknak ér véget az út, egy-két kanyar után végleg elfogy az aszfalt. Montival viszont fel lehet jutni a Gellért-hegynél magasabb gát tetejére. Biciklisekkel itt nem találkoztam, de a felvonó oldalában találtam egy montis pályát hirdető plakátot. Mivel a gyalogosok többsége úgyis dróton lógva küzdi le az utolsó párszáz méteres szintet, a kanyargó utakon senki sem fogja elrontani megérdemelt szórakozásunkat. Lefelé a szerpentinen ismét kiderül, hogy milyen jó dolog mindkét irányba egy mozdulattal több fokozatot váltani. Szeretek aszfalton a maximális sebességgel gurulni, szeretek a hajtűkanyarokból egy erős fékezés után kigyorsítani. Szerencsére a kanyarok többsége belátható, így nem érhet sok meglepetés. Ennek ellenére közúton ennél fárasztóbb lejtőzésem még nem volt, de mégis nagyon élveztem.
Falusi főutca...
Egy hosszabb – és lényegesen egyenesebb – gurulás után visszajutunk a nap első kaptatójához, és négy éles kanyar után már csak egy kevés sík és a szokásos ezres mászás választ el a pihenéstől. A völgyben fekvő településeken és közöttük is használható bicikliutakat találtam. Évtizedes gyakorlatommal szakítva elhagytam az autóutat, pedig senki sem akarta dudálással, elgázolással vagy hangos szóval tudtomra adni, hogy máshol van a helyem. A túlzott kommunikáció amúgy sem a jellemző az itteniekre. A szűk egy hét alatt három biciklis köszönt vissza. Éppen leszoktam az integetésről, mire egy olasz lelkesen üdvözölt, buzdított, mintha évek óta nem látott barátok lettünk volna. Fogalmam sem volt, hogy mit mondott, de ha egy maratonon így szurkolnának, mindenki nagytányéron nyomná fel akár az Ördögoldalon is…
A következő napra egy pihentető túrát terveztem. Nem kell minden nap szerpentineket támadni! Beöltözés, vacogás, száguldozás, vetkőzés rövid-rövidre. Kelet felé még nem jártam, ezért sok időm elment a tájékozódással. Ha az egyik irányba tévedek, akkor az autópályára kerülök, ha a másik irányba, akkor pedig mászhatok feleslegesen. Hiába tudtam, hogy féltávig az E62-es úton kell mennem, a kereszteződésekben csak következő városokat jelölték. Tovább lassította a haladásomat, hogy eszembe sem jutott megnézni a térképen az alagutakat. Nem tanultam az előző napi kalandomból, ezért a világításom most is kimerült egy hátsó villogóban. Végül feleslegesnek bizonyult az alagutak előtti félelmem, mert a hosszabbaknál volt elkerülő út a bringásoknak. A rövidebbekbe, ahová mindkét végéből jut be elég fény, legálisan tekertem be. A sávokat elválasztó vonal annyira bordázott volt, hogy az előző autósnak nem kellett jeleznie a jöttét. A zárt térben a bordákra felfutó keréknek olyan hangja volt, mintha hajókürt szólalt volna meg. A folyó túloldalán nyílegyenes út vezetett Vispig, s onnan már tényleg nem lehetett eltévedni.
Ott viszont sikerült. Szokás szerint nem számítottam alagútra, de nem fordulhatok meg úgy, hogy még csak síkon tekertem. Megfogtam a stucni mellett a kormányt és próbáltam minél hamarabb kijutni a fényre. Közel 4 km-en keresztül tartott ez az időfutam, azzal a nehezítéssel, hogy az órámat és az út szélét sem nagyon láttam. Éreztem, hogy tilosban járok, a túloldalon pedig meg is találtam a tiltótáblát. Egyre valószínűbbé vált, hogy nem érek el időben Zermattba, hiába találtam ki, hogy az országhatáron lévő, négy isteni méretű baltacsapással faragott Matterhorn megtekintése után terepezek egy keveset. Vészesen fogyott az időm, így terepen folytattam az utamat. Nem túl sokáig, mert a barátságos ösvény hirtelen meredekké és kövessé vált. Kedvem még csak lett volna hozzá, de csak lassan tudtam haladni. Végül úgy döntöttem, hogy ha messziről is, de láttam a Toblerone csomagolására emlékeztető 4478 méter magas Matterhorn csúcsát, ezért közvetlenül Zermatt előtt megfordultam. Azonnal megértettem, hogy miért nem haladtam. Eddig a fáradtságomra fogtam a lassú tempómat, de forduló utáni suhanás igazolta a mért szintkülönbséget. Míg az emelkedőn 16°C-ban sem kellett a hosszú ruha, ezúttal már egy pillanatnyi megállásnál is rámfagyott az izzadság. Az ismerős és többnyire lejtős úton hamar visszaértem Sierrébe, ahol az órám szerint már a 141. km-emnél tartottam. Ehhez mérten is éreztem magamat, szerencsére tudtam, hogy honnan indul a sikló… Amennyivel kényelmesebb így feljutni, annyival drágább is. A bringáért persze nem kell külön fizetni. Gondolom, annyira furának tartotta a pénztáros a kérdésemet, mintha babakocsira kérnék jegyet. Pár perccel később a pénztáros kijött beszélgetni, mert neki is pont ilyen montija van. Később megtudtam, hogy Vispnél vagy egy másik fél-alagút, ahol nem csak lehet, de szabad is biciklizni.
Már csak két napom maradt, amiből az utolsót tényleg pihenősre terveztem. A 140 km-es aktív pihenéssel viszont túlterheltem az egészséges térdemet, ezért ismét borult a program. Nem akartam lemaradni a végére tartogatott fő fogásról, kénytelen voltam bringa nélkül megközelíteni a Gemmipasst. Persze a másnapi csak „tekerek egy keveset”, azt jelentette, hogy megpróbálok két keréken is feljutni a Leukerbadból induló ösvényen.
A Gemmihez vezető bringás jelzés megijed a 800 méteres sziklafal látványától és felvonóhoz kanyarodik. Az utat innen Gemmi Runningnak hívják. Mindez persze nem akadályozott meg abban, hogy biciklivel vágjak neki. A kabinos megoldást is hiba lett volna kihagyni, ezért gyalogosan a drótpályát választottam, vagyis választottuk. A kényelmesség hátulütője, hogy a kabinból kilépve hirtelen csap meg a hideg. Igaz, hogy közel vagyunk a hóhatárhoz, de valójában az erős szél miatt olyan fagyos itt a levegő. A keskeny sziklasáv túloldalán, a katlanban egy tó, a Daubensee található. Pár métert haladva már kellemes, szélcsendes idő fogad, de nem lehet véletlen, hogy taxi helyett itt kutyaszánra ülhetünk. Bár a hely végtelenül nyugodt, csendről azért mégsem beszélhetünk. Először az ember felfedez egy birkát, majd még egyet, végül azt veszi észre, hogy mindenhonnan bégetés és kolompolás hallatszik. Valószínűleg a tó és a hágó közötti kisebb drótvasút alsó állomásán beleőrült (volna) a személyzet a magányba és az állandó bégetésbe, ezért nincs ott senki. Egy négynyelvű tábla tájékoztat, hogy amennyiben utazni szeretnénk, de nincs személyzet, akkor nyomjuk meg a sárga gombot, majd kövessük az utasításokat. Mint egy kalandjátékban. Csak itt nem tudjuk kiválasztani a nyelvet. Hiába reménykedtem, hogy angolul fog megszólalni, hiába német nyelvű ez a terület, mégis olaszul szólt az utasítás. Az ismeretlen nyelv megértését egy kinyíló ajtó segítette.
Biciklin ülve jóval egyszerűbb az élet. Csak el kell indulni az ösvényen és menni, ameddig tart az út, vagy az erőnk. A gyalogút elején egy kaput kell nyitni, mert mögötte tehenek legelésznek. Értem a célzást, hogy amikor ott a felvonó, ide csak a marhák járnak, de én mégis erre szeretnék menni. Pillanatok alatt elfogyott az erőm és az összes áttételem, márpedig én csak akkor megyek el egy ekkora állat mellett, ha nem tud utolérni. Tudom, hogy a legjámborabb fajta a világon, de nem most akartam elvégezni az új vázamon a szarvasmarha tesztet. Úgyis ő lett volna az erősebb. Türelmesen megvártam, míg áthaladtak az úton és kényelembe helyezték magukat. Meg-megálltam pihenni és fényképezni, s az ilyenkor beérő gyalogosok állapotán láttam, hogy nem csak az én erőnlétemmel lehet itt probléma. Az órából letöltött szintgörbe aztán még inkább megnyugtatott. Mégsem a mászás a legnagyobb kihívás ezen az úton… Lefelé csak a legalsó szakaszon lehet büntetlenül hibázni. Az út nagy részén, ha hibázunk, az lesz az utolsó hibánk. Százméteres zuhanás után hiába van bukósisakunk és biztosításunk. Mivel tényleg nem akartam lefáradni a hazaút előtt, féltáv előtt megfordultam. Hosszabbnak éreztem a lejtőzést, mint a mászást. A 20% feletti meredekség és a laza talaj egyik irányban sem könnyíti meg a haladást.
Felszabadultan gurultam a biztonságos, jól tapadó aszfalton. Az egyik, kanyarban elhelyezett tükör még időben figyelmeztetett, hogy várhattam volna még a kigyorsítással. Életem leghosszabb kanyarja volt. Végül megkezdtem az utolsó és egyben leghosszabb mászásomat Montanába. Nem tudtam megállni, hogy szerpentineket átvágó turistautakon ne guruljak vissza. Sikerült kiszáradva, eléhezve feljutnom, így újabb jól sikerült pihenőnapon voltam túl. Mindig végtelenül hosszúnak éreztem gyerekkorom kéthetes nyaralásait, ez az egy hét viszont éppen csak arra volt elég, hogy ízelítőt kapjak a svájci Alpokból, de nem laktam jól…
Eredeti cikk: BikeMag, 2007 november/december
Szöveg és fotók: Gabriel
