Világbajnoki címvédés tájkerékpárban – Cseh Roni mesél

2013.10.18.

Dr. Cseh Veronika (Alpinbike Team – Giant – Endura – CsontiCar) a nemzetközi mountain bike maratonokon is szép sikereket ér el, de a tájfutás és a mountain bike keresztezéséből született tájkerékpározásban már kijelenthetjük, hogy a világ legjobbja, hiszen a tavaly Magyarországon rendezett vb után most Portugáliában is sikerült aranyérmet (és egy ezüstöt is) szerezni. A történtekről Roni mesél:

Azt olvastam az Alpinbike-os honlapon, hogy az év legfontosabb versenye volt ez számomra… Ezzel azért icipicit vitatkoznék, de vitathatatlanul nagyon fontos volt, ha már a nyár derekán eldöntöttem, hogy elutazok Portugáliába a Tájkerékpáros Master Világbajnokságra. Kicsit talán becsületből, hiszen tavaly itthon már világbajnok lettem, s úgy éreztem kutya kötelességem megmutatni, hogy ez nem csak azért volt, mert esetleg lejtett a hazai pálya.

5 fős küldöttséggel vágtunk neki az útnak, ebből Füzy Anna képviselte a World Cup „fiatal” különítményét, míg 4-en a Master VB-n képviseltük az országot, Marosffy Dani és Tálas Sándor (Sün) Master 40-ben, Mets Miklós Master 50-ben, jómagam pedig szintén Master 40-es kategóriában. Tájkerékpárban 40 éves korban kezdődik egyáltalán a master kategória, így majdnem mindannyian a „legfiatalabbak” között próbáltunk szerencsét, aminek azért megvan az a specialitása, hogy a szezon folyamán még igen erős elit mezőnyben induló, ámde már 40 év fölött járó versenyzők esetleg elnéznek a Master Vb-re is.

Így járt ezzel Dani és én is, amikor a verseny előtt 1 héttel közzétett rajtlistát tanulmányozva megállapítottuk, hogy mindenkinek lesz elit vetélytársa. Nekem ráadásul az a Nina Hoffmann jutott, aki idén a felnőtt világbajnokságon minden számban top 10-ben végzett, s szerzett egy bronzérmet is, de mellette előre lehetett tudni, hogy ausztrál lány és a portugálok is szeretnének a dobogón állni. Dani pedig Nina férjével próbálhatott szerencsét, illetve pár orosz, brit és portugál is erősen hajtott a legjobb helyekre.

Felütésként én rögtön a repülő indulása előtt 1 órával kezdtem el egy frankó hólyaghurut tüneteit produkálni, s a felszállás idejére már inkább csak magzatpózban görnyedtem a repülőn, így a már Portugáliában tartózkodó Sünt kértük meg, hogy szerezzen valami gyors segítséget leszállásunk idejére, amit szerencsére sikerült is véghez vinnie, így másnap délelőttre már kicsit jobban is éreztem magam.

Megérkezésünk jó későre esett, s még 120 km autózás is várt ránk Lisszabonból Grandolába, ami a versenyközpont, s egyben szállásunk helyszíne is volt, így aztán jó későre járt, mire ágyba kerültünk. Másnap reggel meglepődve vettük észre, hogy 8 órakor még majdnem sötét van kint, de azért nekiálltunk a bringákat összeszerelni.

Azt hiszem elég sokan tudják rólam, hogy gyakorlatilag analfabéta vagyok a kerékpár technikai részéhez, így vicces kihívásnak néztem elébe, a Torma Gergő által atomjaira szétszedett bringát az általa gyorstalpalóként elmondottak alapján kell összeszerelnem….hát nem 10 perc volt, de sikerült, úgyhogy teljes volt a boldogság, gép versenyre kész, mehetünk terepen tesztelni.

Mindenki felszerelte a kis térképtartóját is, és elautóztunk a szervezők által hirdetett training event-re, ami igaziból egy szabadon választható pontokkal benyomtatott térképet, s dugóka nélkül kihelyezett bójákat jelentett. Megbeszéltük, hogy együtt végigmegyünk a pontokon sorrendben, de néha esetleg a felfedezés és a jobb megismerés érdekében eltérő útvonalakat is kipróbálunk. Én induláskor döbbentem rá, hogy idén valójában nem is voltam versenyen, s térképet is csak kétszer láttam csütörtöki tájbringa edzőversenyen. Hmm… ez elég nagy handycap-nek tűnik elsőre, arról nem is beszélve, éppen ennek okán arról is lemaradtam, hogy már a „dugókát” sem kell a kerékpárhoz rögzíteni versenyeken.

A közérthetőség okáért: a tájkerékpárban a versenyző legfontosabb kellékei a térképtartó, melyet a kerékpár kormányára rögzítenek, illetve a „dugóka”, mely egy kisujj méretű elektronikus ellenőrző eszköz, ezen kívül azért tájolót is viszünk magunkkal, bár jómagam csak végszükség esetén szoktam használni, s persze a térkép, amit kizárólag a rajt előtt 1 perccel kapunk kézhez.

Szóval a dugókát már lehet a kezünkön hordani tájbringán is? Ez király….azaz óriási dilemma lett belőle már az edzésnapon. Mert akkor most sokkal egyszerűbb „dugni”, hiszen nem kell a bringát néha cibálni, csak pikk-pakk kézzel érintem az SI dobozt, s száguldok tovább. Nosza, akkor leszedem az odarögzített dugókát….na de ott szoktam meg, ez már egy ösztönös mozdulat, hogy nyúlok a stucnihoz, hiszen oda van rögzítve. A többiekkel konzultálva aztán úgy döntök, hogy én maradok a bringához rögzített verziónál, talán a közép- és hosszútávon nem fog nagy hátrányt jelenteni, de mégsem kell elkezdenem gondolkodni, hol is van… Persze a többi versenyzőt elnézve azonnal detektálom, hogy én vagyok az egyetlen lúzer, aki még nem a kezén hordja a dugókát, de mit érdekel ez engem, én már nem fogok most változtatni.

A training event, s a másnapi hivatalos terepbemutató után elszomorodva summázom magamban, hogy ez bizony nem az én terepem, túl durvának találom, és sok az út, meg a kereszteződés, azokkal meg mindig bajban vagyok. Azt is megállapítjuk, hogy a térkép nem mindig tökéletes, egy-két út hiányzik, meg nem éppen ott megy, ahova jelölték, de ezt betudjuk annak, hogy a versenyre kell a tökéletes térkép, nem a terepbemutatóra.

A helyi nyugdíjas klub nagyon aranyos zenés-táncos bemutatójával fűszerezett megnyitó ünnepség után a rendezők egy kis bankettet is rittyentenek nekünk, van bor és hús dögivel, így aztán jobb híján üres kenyér-bor kombóval készülök a másnapi középtávra. Azt a hét folyamán aztán meg kell állapítanom, hogy Portugáliában nem lehet nagy divat a vegaság, mert kizárólag húsos kajákat találok mindenhol, szállásunkkal szemben lévő kis étteremben vega pizzát is külön kívánságra csinálnak, s szerintük egy vegának répás pizzát kell ennie, illetve egy másik étteremben az egyetlen húsmentes étel a zöldspárgás tojásrántotta…hát jó, majd több bort iszok üres kenyérrel.

Közben Dani, mint megbízott csapatvezető elmegy kiokosodni a másnapi versenyt illetően, s széles vigyorral közli, hogy a rendezők szerint sem minden út létezik, de ezt simán kibekkelik úgy, hogy ezeken a helyeken majd szalaggal jelölik az út helyét. Mi van? Ez érdekes lesz… ja, de még azt is mondták, hogy a múlt heti esőzések kicsit átalakították az erdőt, így kicsit rosszabbak az utak, s valahol még egy akkora árok is lett a potenciális terepen, hogy azt majd előtte szalagokkal jelzik, hogy ott lassítani kellene, tehát ott lehetőleg ne a térképet nézzük elmélyülten, hanem előre figyeljünk… aha… s esetleg ez hol lesz? Hát azt nem mondhatják meg, hát ez kész…mentő úgyis lesz. Akkor jó, semmi gond…térjünk nyugovóra a 70-es évek SZOT üdülőinek hangulatát idéző cuki kis szállodánkban, holnap vár a középtáv 12 km-rel, 250 m szinttel és 12 ponttal.

Reggel szerencsére nem kell autózni, mert helyben, a versenyközpontból van az előrajt, s onnan kell kitekerni a 2 km-re lévő rajtba, de azért rajtkarantén van, így a szerencsétlenebbeknek ott kell hűsölni, amíg elindulhatnak ki. A hűsölést szó szerint kell érteni, mert bizony nyári meleg van, amit nem bánunk az itthon szürke ősz után egy kis időre. Így aztán bőven kell inni már melegítés közben… és akkor azonnal rájövök, hogy mi a hiba a mátrixban, a kulacstartómat annyira szuperül becsomagoltam, hogy elveszett valahol a sok szivacska között, s nem szereltem fel… ahhh… szerencsére talán nem lesz túl hosszú, s még a rajtban is tudok vételezni vizet.

Így is teszek, aztán rajt, s irány az egyes pont. Itt próbálok a nagyon okosok tanácsára hallgatva nem kapkodni, s azonnal észreveszem azt is, hogy a bulletinban kiadott régi térképen nézegetett részek közül az elején azonnal ott egy potenciális jó útvonal az egyesre, amire Anna mondta, hogy ha esetleg arrafelé kell menni az elején, csakis az lehet az egyetlen jó út…mármint minőségre. Mert azt már a terepbemutatón megállapítottuk, hogy itt a völgyekben nem nagyon lehet haladni, inkább a dózer utak a jól tekerhetőek, de azok a gerinceken vannak fenn.

Na igen, haladok arra, felnézek, s annyira nem tetszik az az emelkedő ott rögtön az elején, hogy a jobb oldali kis ösvényt választom, teperve egy fiú mögött, de 30 mp alatt rájövök, hogy ez egy balfék választás volt, mert bizony nagyon keskeny, kanyarog, és iszonyatos hepehupás, de én aztán vissza nem fordulok, ezt sikerül is az elején elbénázni. Azért gyorsan megvan az egyes pont, jöhet a 2-es, ami egy nem túl barátságos bozóttal szegélyezett úton van, s egy zordon emelkedőn kell felküzdeni magam, de vérszemet kapva az előttem a kereszteződésbe beforduló cseh csávótól, feltekerek mögötte ezerrel. Innen semmi gond a 3-as és 4-es pontra, és az 5-ösre sem lenne, csak egy iszonyatos felfelén kell felmenni, aminek a közepén hirtelen úgy érzem, hogy éhes vagyok, gyorsan iszok, kiakadok, nehogymár egy 12 km-es középtávon eléhezzek, de ettől nem lesz jobb, viszont az idegtől végig feltekerek az 5-ösig.

A 6-osra menet enyhén elbénázom az útkereszteződést, aztán álldogálok, s kétszer is megnézem, biztos ott kell-e lemenni, mert valahogy már nem akaródzik feleslegesen felfelé menni, ha nem kell. Innen túl nagy okosság már nincs a pályában, de a befutó előtti ponton sikerül nagytányéron hagyni a bringát, hiába látom előre, hogy utána jön egy kis emelkedő, így marad a fussunk fel a kis domb tetejére játék. Itt viszont hirtelen olyan fura minden, vagy inkább túl hamar kikapcsol az agyam, mert csak egyenesen kell menni egy kerítés mellett, befordulni balra, s gyakorlatilag csak a szalagozást követni, ezt azonban sikerül annyira benéznem, hogy a végén a befutó pontot hirtelen nem találom. Csak állok a házak között, nézegetek, hogy ez nem lehet igaz, éppen az utolsót nem találom, amikor rájövök, hogy nekem tényleg túl hamar abbahagyta a buksim a gondolkodást, mert egy utcával hamarabb letértem, hozzáteszem teljesen értelmezhetetlen módon, mert a szalagozás a ponthoz vezetett volna, száguldás a szalaghoz, ott a pont a rét végén, s berobbanok a célba, hallom a bemondót, de portugálul karattyol, így semmit nem értek belőle, csak a nevemet.

Az időm 38:57, nem is olyan rossz, megnézem az eredményeket, s kiderül Nina 2 perccel megvert, de megvan az ezüstérem. Nagyon örülök, mert titkon reménykedtem dobogós helyezésben, de ez szuper.

Dani még nem jött be, így Annával kimegyünk a befutó mellé bíztatni, nemsokára jön is nagy sebességgel, s az óránkat nézegetve meg kell állapítani, hogy ebből még bármi lehet, ami be is igazolódik, Marosffy Dani Master 40-ben bronzérmes lesz. Dupla az öröm, az eredményhirdetésen megkapjuk az igen szép érmeinket s mellé jó adag ajándékot is, amiből persze innen nem hiányozhat a sonka, kolbász, szalámi sem.

Másnap korán kelünk, mert a hosszútávra autózni kell, annyira, hogy az időközben behalt telefonom helyett beállított ébresztőn elfelejtem az időeltolódást, és sikerül Annát és magamat 7 helyett 6-kor kiverni az ágyból, de legalább van időnk felébredni, s kávézni a szemközti meghatározhatatlan besorolású barátságos kis helyen.

A hosszútáv célja elég elvarázsolt helyen van, én pedig elég elvarázsolt hangulatban, hideg is van, korán is van, és persze halálosan izgulok….ááá, nem terhelték agyon a fejem a többiek, hogy a hosszútáv, na az aztán fekszik nekem, és ha itt nem, akkor aztán soha nem nyomom le Ninát…szóval igen nyugodt voltam. Azt hiszem az alábbi kép vissza is adja ezt az erőtől duzzadó, tettre kész hangulatomat.

A rajtkarantén 2 km-re van, én vagyok az utolsó induló a kategóriánkban, amit végre szeretek, legalább nem izgulok, ki fog utolérni s mikor. A karantén nagyon cuki, egy 200 méteres homokos úton – amit még a kihelyezett mobil budi is megszakít- lehet melegíteni, nem is erőltetem annyira, eszek még egy biztonsági banánt, nehogy úgy járjak mint előző nap, most már kulacsom is van, szóval irány a hosszútáv, 25 km tekerve, 300 szinttel s 16 ponttal.

Az eleje sík, néhány viccesen homokos úttal, 1-es pont simán megvan, a 2-eshez közeledve látom, amint két előttem haladó csaj az erdőn próbál átvágni, hát én aztán nem fogok az eukaliptuszfákkal harcolni, s igazam is van, mert a kerülő úton, velük egyidőben érek oda.

Innen a 3-as simán megvan, de az onnan kivezető út nincs meg, valamiféle zsombékon keresztül követek egy 50-es bácsit, s közelíteném meg a 4-est, de közben az utak valahogy nagyon furák, nem úgy állnak, mint kellene, kicsit több is van, de szerencsére nem hagyom magam eltántorítani az eltervezett iránytól, mert aztán rájövök, hogy jó helyen megyek, csak ez is amolyan „jó ez így” alapon rajzolt rész a térképen. Kicsit megzavar ugyan, hogy ezután megint nincs meg egy út, s ez kicsit jobban a kelleténél, mert azon akartam menni, így aztán továbbmegyek, s egy másikat választva azért eljutok a tervezett helyre. Innen még dilemmázok, merre, de maradok az eredetileg választottnál, bár már látnom kellene, de nincs a fölöttem haladó út. Szerencsére elteker fölöttem egy francia, heuréka, feldobom a bozóton keresztül a bringát s én is felkapaszkodok, így simán megvan a pont.

Az 5-ösre vissza ugyanarra, aztán visszaköszön Dani mondata, hogy a hosszú átmenetben az béna, elfelejtesz figyelni egy idő után, mert mire észbe kapok, elérem azt a nagy kereszteződést, amit előtte még háromnak kellett volna megelőzni, azonban simán észrevétlenül elsiklottam mellette. Szerencsére hamar belövöm, hol vagyok, s robogok tovább a 6-os és a 7-es felé. Itt a méhecskés dobozok és a térképen lévő piros letiltás megzavarnak, de helyén az eszem, nem hagyom magam, s tényleg jó helyen járok, csak kicsit arrébb is néztem a térképen. Tök jól kitalálom a 8-asra az útvonalat, figyelem is nagyon a kisebb ösvény beágazását, de sehol nincs, mert egyszer csak a 9-es előtt találom magam. Hát itt kicsit kiakad a káromkodási mutató, mert hiába megyek vissza lépésben, sehol a beágazás, így nagy bátran, érzésre bemegyek egy hatalmas vízmosás mellett, s láss csodát meglesz az ösvény. Később nézve a részidőket, itt valószínűleg bekövetkezett a Csehveronika-féle kiakadós gyorsulás, mert innen a 9-estől a 13-as pontig úgy megyek, mint akit rakétából lőttek, s még a szokásos kereszteződésekben lassítok momentumokat is kihagyom.

A 13-asra menet szerintem haláli szuper útvonalat találok ki, csak egy óriási víztározóhoz kell elmenni, s ott át a mellette elvezető ösvényen, s ott is a pont. Hát izé….odaérek a víztározóhoz, kicsit lassítok, jobban megnézem a térképet, s rájövök, hogy itt azért van egy kis vízátfolyás is az út és az ösvény között…ööö….eltántoríthatatlan vagyok,leszáguldok a meredek oldalon a vízhez, szerencsére nincs az átvezető mederben víz, felkapaszkodok a túloldalon a köveken, s már mehetek is tovább, közben végiggondolom, hogy azt hiszem itt víz esetén is átúsztam volna, mert onnan vissza nem fordulok semmi pénzért. Innen nincs túl sok esemény, még 3 pont s jön a befutó, ahol száguldok be a focipályán felállított célkapun, s bemondják „new best time”. Kell 1-2 perc, míg leesik, hogy utolsónak indultam, így ez azt jelenti, hogy én vagyok a világbajnok, és az örömöm hatalmas. Eredményhirdetésig bedobunk pár helyi minisört a pálya melletti klubhelyiségben, ahol aztán az eredményhirdetést is megtartják. Újabb kolbászkákra és sonkákra teszek szert, na meg persze egy gyönyörű világbajnoki aranyéremre.

Innen beautózunk Sines nevű városkába, mert itt tartják a záróünnepséget, és a bankettet, mivel úgy gondolják, hogy a másnapi sprintet már mindenki féllábon is kibírja talán. A bankett nálam mérsékelt sikert arat, mivel ismét be kell érnem kenyérrel és a salátalevéllel, de legalább van süti, abból pusztítok.

Másnap Santiago városkában vár ránk a sprint a maga 5 km-ével, 110 m szinttel, valamint 15 ponttal. Dani olyan korán rajtol, hogy még a célkaranténból kijőve hasznosnak tűnő tanácsokkal is ellát a saját rajtom előtt. Úgy, mint majd lesz egy sportpálya előtt pont, ott be ne menjek a kapun, mert kívül van a pont, és az erdőben furán vannak az utak, aztán majd lesz egy rész, ahol a vasúthoz ne menjek, ha nekünk arra lenne pont, mert előtte fel kell menni srégen egy nem látszó úton. Oké, vettem, bár mintha túl sok lenne az infó, de menni fog. Egy percenként rajt, szóval hamar utolérik az embert, 1-es, 2-es sima ügy. Jön a hármas, oké már látom, hogy az egy sportpályánál lesz, akkor ez tuti az, amit Dani mondott, de nekem bemegy az út egy kapun, a fenébe, akkor visszamegyek, de ott semmi más, álldogálok, elmegy mellettem gyök kettővel egy néni, akit már előtte régen leelőztem, s mire leesik, hogy még egy kapu volt, s azon jól átmentem, már kiátkoznám magam a világból, mekkora egy balfék vagyok.

Meglesz azért a pont, utána a 4-es is, s itt mintha nyomnának egy reset-et a fejemben, az erdőn átvágok, mint utóbb nézegetve a térképet jó helyen kilyukadok, s valami teljesen érthetetlen módon elmegyek másfelé. Jé, itt a vasút, itt egy pont, de ez nem az enyém, s itt tájfutó pályafutásom elejét idézően szívem szerint megkérdezném a pontot fogó bácsit, hogy „tessék mondani, most hol vagyunk?” Ez azért égő, így még nézegetek kicsit, s gyorsan – bár már mindegy minden alapon – helyre teszem magam, meg is lesz a 5-ös pont, de akkor már tudom, hogy itt kb. ha nem utolsó leszek, annak is örülhetek, mert egy sprinten ilyen hiba végzetes. 6-os pont után aztán már teljes káosz, haladok a 38-as pont felé, s bár az eszem tudja, hogy nem az enyémet látom még, de megállok a 83-as mellett, s elkezdek tanakodni, hogy ez biztos az enyém, csak felcserélték a számokat. Végtelennek tűnő idő alatt esik le, hogy basszus, ez nem az enyém, és punktum, persze 200 méterrel arrébb ott van a 38-as is, mondjuk elég genyó pályakitűzésnek találom az ilyet, mert a verseny hevében simán megszívhatja az ember, bár gondolom ez volt a cél.

Innen megint jön a jól megjegyeztem, amit a pályát már látott ember mondott alapon, elágazás jobbra, s én felmegyek, mert előttem ott a vasút, s Dani mondta, hogy egy ilyen lehet, hogy lesz és akkor ne menjek a vasúthoz. Na ja, de arra kell, csak mire leesik, hogy beleütközök a kerítésbe a jobbra vezető ösvényen, addigra már ott is vagyok, mehetek vissza, ááá…nem hiszem el, ez a totális káosz. Innen nyomok egy sprintet a két következő pontra, s persze megint belefér egy elindulok másik úton, ami lefelé megy, amikor nekem felfelé kellene a várhoz és mindenki arra megy egyébként….s mire leesik, hogy na neee, addigra megint elvesztegettem egy csomó időt. Innen már nincs esemény az utolsó 3 pont szerintem mindenkinek ugyanaz, csak le kell száguldani a vár oldalából, s be a célba. Nem egy diadalmenet, nem is kerülök még csak dobogóra sem, de legalább a helyi portugál lányka is nyer egy érmet.

A „dombocskán” elterülő város egyébként nagyon jól néz ki, hazaindulás előtt még feltekerünk szemben egy magasabb pontra szemrevételezni, aztán a sprint nagyon rövid volt felkiáltással hazatekerünk a 25 km-re lévő szállásunkra.

Másnapra még betervezzük Portugália déli részét turistáskodni, így találunk nagyon klassz partokat, fényképezkedünk, s rendezünk hatalmas óceánban fürdőzést is, ami azért reánk fér, mielőtt hazajövünk a hűvös őszünkbe.

A hazafelé út azért még tartogat annyi meglepetést, hogy egy komplett lengyel zarándokcsoport utazik velünk, s nem hiszek a szememnek felszálláskor, amikor a Szűz Mária szobor egy teljes középső ülésen bebiztonságiövezve várja a felszállást, s két vértbe öltözött, palástos királyfi is velünk tart. Innen persze rögtön jönnek a béna vicces megjegyzések, hogy tuti lesz éneklés is, s igen, fel-, és leszálláskor sűrű imák és éneklések közepette tesszük meg a pár percet, de így legalább áldott volt az út, szuper volt a verseny, klassz hely Portugália, s bár sokat gondolkodom rajta, asszem még nem hagyom abba a versenyzést….bár annyit elárulok, hogy jövőre talán lecserélem a bringámat…egy ilyenre.