Új-Zéland két keréken 9. rész – Maori kultúra és geotermikus Disneyland
Rotorua túlvilági táj, Armstrongék holdra szállását itt is forgathatták volna! Lacika sokszor járt már ezen a vidéken, így tulajdonképpen idegenvezetővel töltünk egy csodás napot az ősi maori kultúra és a geotermikus Disneyland elegyéből gyúrt turistamágnesként működő térségben.
Szélfútta búcsú a Rotorua tónál. Innentől újra kettesben megyünk…
A kénes pukiszag még autentikusabbá teszi a csomagot, de egy idő után kezd tele lenni vele a szaglóközpontunk. Estére visszamegyünk Taupoba, ahol elköltjük az utolsó vacsorát hármasban, kicsit bóklászunk a városban és a tónál. A két turistaparadicsom közül egyértelműen Taupora szavaznék, de kultúremberként nyílván Rotorua élvezne elsőbbséget. Ezek szerint nem vagyok kultúrember?
Reggel aztán néhány napos pihenő után újra kétkerekűinkre szállunk. Rotorua felé vesszük az irányt, de ezúttal nem a főúton haladunk, hanem Lacika által javasolt kertek alatti csapáson. A búcsú soha nem könnyű, most is nehezen engedik el egymást a rég nem látott barátok. Meg is könnyezik az elválást, de diszkréten félrevonulok, nem akarom megzavarni a fogadott tesók intim pillanatait. Én csak három napja ismerem Lacikát, de pontosan tudom mennyire szerethető a srác.
- Viszlát barátom, biztos találkozunk még!
- Viszlát őrült bringások, vigyázzatok magatokra!
Hells Gate élmény- és sárfürdő bejárata. Kár hogy büdi van…
Újra két keréken
Csendes mellékúton tekerünk Wai-O-Tapu-ig, magyarul a „szent víz”-ig. Innen sajnos nincs rövidítő, nincs kertek alatti kerülő, kénytelenek vagyunk az 5-ös főúton tekerni egészen Rotoruáig. Furcsa érzés ismerősként beérni egy városba a világ másik végén. Nem sokat időzünk, csak feltöltjük a készleteket, és indulunk is a 30-as úton keleti irányba. Elhagyva a várost megpillantjuk „Hells Gate” emblematikus fürdőjét, ahol a termálvíz gyönyörűsége mellett a forró sárban is dagonyázhatunk… természetesen tömény fingszag közepette. Inkább továbbmegyünk.
Maori közösségi ház a lakatlannak tűnő Gisborne településén.
Magunk mögött hagyjuk a Rotorua tavat, majd a vidék kezd elnéptelenedni. Az Északi-szigethez képest meglepően kicsi a forgalom, a főút mellett kihalt települések, elhagyott házak. Rotoiti tavához érkezve sem változik a helyzet, mindenfelé üres házak „eladó” táblával. Nagyon megvennénk az egyiket, de a maradék 10 napra sincs elég pénzünk, tehát nem mi testesítjük meg a helyi ingatlanügynökök álmát! Térképünk Gisborne néven jelöli mai táborhelyünket, anely leginkább szellemfalunak tűnik. Megfürödnénk a kristálytiszta vízben, de a Rotoiti tó alá nem jutott geotermikus padlófűtés, fagyosabb, mint az utóbbi idők Orbán-Simicska viszonya. Csodálatos, szépen felújított maori közösségi házakat találunk az elhagyatott vidéken, csak magát a közösséget nem leljük sehol. Tényleg utánanézek az ingatlanáraknak…
Éppen megfelelő lesz ma esti táborhelynek a Rotoiti tónál. Sehol senki.
Bay of Plenty – A bőség öble
Hűvös reggelre ébredünk, de legalább nem fagy, mint Taupoban. Utunk további tavak mentén halad keletre, először a Rotoehu- majd a Rotoma tó következik a sorban. Gyönyörű vidék ez, érthetetlen az elnéptelenedése. Wellington óta az ország belsejében jöttünk, közel két hete nem láttuk a tengert, ami egy szigetországnál elég hosszú időnek számít. Ma már elérjük a Csendes-óceánt.
Nagyjából tizedszerre próbálunk fürödni a tengerben, ezúttal Matatánál nem sikerül. Hullámos és hideg. Nagyon hideg!
A bőség öblének nevezett térség nem bővelkedik nevezetes látnivalókban, de mi inkább a térképünkön szereplő kemping ikon miatt választjuk Matata városát. Tökéletes tengerpart aranyló homokkal, türkizkék óceánnal. Mi akadályozhatja az önfeledt lubickolást a sós vízben? Elsősorban a méteres hullámok, és a szájkékítően hideg víz. Hideg és Hullámos – mindkettő nagy H-val. Azért bele-belerohanunk, de 6 hét tapasztalata alapján kijelenthetem: senki ne jöjjön Új-Zélandra strandélményért! Szörfözni, vitorlázni, búvárkodni, bálnát és delfint nézni igen, de a strandolást nem erőltetném. A forró zuhany jól esik a pénzbedobós fülkében, lassan el kell gondolkodni a takarókon… Fagyás ide vagy oda, túránk 2000. kilométerét március 8-án egy fagylaltozóban ünnepeljük, egyben boldog nő- és zoltánnapot kívánunk egymásnak.
Tauranga egy öböl köré épült, rengeteg hasonló hídon kell átkelni, ahol sajnos nincs külön biciklisáv. Talán az egyetlen nem jól biciklizhető város az egész túránk során.
Tauranga felé indulunk tovább, jobbról az óceán kíséri utunkat. Tauranga a térség székhelye, éles kontrasztot képezve az eddigi lakatlanabb vidékhez képest. Nehezen találjuk a nagyváros ritmusát, nem élvezzük a forgalmat, a többsávos utakat, a hangzavart. Kezd ránk sötétedni, de még mindig a külvárosi részeken bolyongunk. Végre egy hangulatos folyóparthoz érünk, de óriási „no camping” tábla jelzi a vadkempingezés tiltását. 200 dollár lenne a büntetés, amely az összvagyonunk felét jelentené a maradék egy hétre, félünk rizikózni.
Útszéli pihenő a kivik földjén.
A maorik istene aztán újra megsegít, a folyó túlpartján lakó hölgyet sodorja hozzánk véletlenül. Beszélgetünk Új-Zélandról, a maorikról, a folyóról, majd a kempinget tiltó tábláról. Több sem kell neki, azonnal felajánlja a folyóparti telkét táborhelynek. Nem győzünk hálálkodni, de ő szemmel láthatóan nem kér a köszönetből, természetesnek veszi hogy a földjén sátorozzunk. A maorik nem feltétlenül udvarias emberek, inkább csak természetesek, nem játsszák meg magukat, ezért tűnhetnek furcsának az Európaiaknak…
Maori „nevezetességek” és turis cuccok
Reggel vesszük észre, hogy az éjszakát Bethlehemben töltöttük: legalábbis így hívják a folyó menti külvárost. A biblikus szálon tovább haladva betérünk a Cafe Paradiso-ba, ahol olyan finom kávét iszunk, hogy tényleg a paradicsomban érezzük magunk. Te Puna helység névtáblája hamar eloszlatja magasztos gondolataimat. Hogy lehet ilyen nevet adni egy városnak?! Kikérem magamnak!
-
- Waihi vadnyugati bája
-
- Az “aranyváros”
-
- Aranyáron medence is jár a kempinghez…
[divider scroll_text=””]
Gyerekes dolog fönnakadni idegen szavakon, viszont egy órával később Katikati-ban már fúlok meg a röhögéstől. A helység nevezetes marad a nevén kívül is, mivel a használtruhásnál vásárolunk pár takarót, meg maori gyerkőcök által kinőtt pulcsit. Az én testalkatommal elemi negyedikben lenne a helyem az óriásbébik közt. Hatalmas termetű népség, nem véletlen a világhírű rögbiválogatottjuk!
Északra tartunk a 2-es úton, amely a déli féltekén „jó” iránynak számít, elvileg a melegebb felé haladunk. Ránk is férne, mert az eddigi túránk nagyobb részében fáztunk. Nappal ugyan voltak kimondottan meleg időszakok, de az éjszakák sokszor megkívánták volna a sátorfűtést. Állítólag kifogtuk az utóbbi évek legpocsékabb nyarát, de azt hiszem alapvetően rosszul „mértük fel” Új-Zéland éghajlatát. Felmérés alatt az útleírásokban látott képek alapján elképzelt időjárást értem. Igen, tényleg erre és az ausztrál negyvenvalahány fokokra alapoztam tévedésemet: itt kellemes nyári biciklizés vár ránk. Ausztrália közelségével kapcsolatban pedig elég a három órás repülőútra gondolni…
Owharoa vízesés. Alacsony vízállásnál nem olyan látványos,de a páfrányerdő igazán impozáns.
Budapestről minden európai város bőven három órán belül található, tehát több ezer kilométerről beszélünk, amely számottevő változást jelent az éghajlatban. Vicces, hogy éppen a túra végére vásárolunk meleg dolgokat, ráadásul éppen északon, ahol papíron szubtrópusi körülményekkel várják az idelátogatókat. A bőség öblében valóban látunk kivi – és avokádó ültetvényeket, de a szubtrópusról nekem valahogy melegebb fogalmaim vannak.
Aranyásók földjén
Athenree-nél az út elkanyarodik az óceántól, így búcsút intünk a bőség öblének. Waihi felé tartunk, amely az aranyláz idején jelentős településnek számított, rengeteg aranyásó próbált szerencsét ezen a környéken. Tulajdonképpen a mai napig az „aranyvárosának” tartják, mindenfelé a „Heart of Gold” feliratú zászlókat láthatjuk. A teljes western csomaghoz tökéletesen passzol a település vadnyugati arculata, meg sem lepődnénk ha Old Shatterhand lépne ki az egyik kocsmából. Sajnos a kemping is aranyáron van, de a szolgáltatások színvonala arányos az egy éjszakára eső dollárok számával, sőt még egy jókora medencét is „kapunk”, legalább fürödhetünk a szabad ég alatt. Hangulatos a vidék, a turistainformációnál neki is állunk böngészni a helyi nevezetességeket, mert szeretnénk jobban megismerni a környéket.
Tényleg itt kell sátrat vernünk? Valahogy azért túléltük Dickey Flat csodálatos kempingjét.
Két „kötelező látványosságot” választunk ki a tucatnyiból, ez számunkra bőven elég. Főként a Karangahake szurdok fotói töltenek el bizsergéssel, de a folyó mentén húzódó bicikliút is sokat nyom a latban. Az Ohinemuri folyó partján fennmaradt aranyásó telep is érdekes látványnak ígérkezik, és ha ezen az úton megyünk, szinte kihagyhatatlan az Owharoa vízesés is. Elsőre talán túl sok az idegen szó, de csak így tudom leírni a maorik szándékosan hülyéskedésre kitalált nyelvével illetett földrajzi helyeket.
Végre kijutottunk a töksötét alagútból. Nagyon megérte.
Kingát is elkapta az aranyláz..
Elsőként a vízesés „jön szembe” velünk, habár az odavezető 15%-os hegymenet nem volt benne a turistairoda brossúrájában… Szó se róla, a látvány megéri a szenvedést, ráadásul ezen az úton továbbhaladva elérhetjük a Dickey Flat nevű nemzeti kempinget, amely tökéletes szálláshelynek tűnik a napra. A meredek utak miatt eltorzult arccal érkezünk a valóban gyönyörű táborhelyre. Az út néhol olyan meredek, hogy első féket húzva azonnal átpördülne a táskákkal nehezített biciklink hátulja a fejünk fölött. És mindezt visszafelé is kénytelenek leszünk megtenni!
Egy világ végi kemping nyílván nem szolgáltatásaival nyújt extrát, mellékhelyiségen és hideg folyóvízen kívül itt sem találunk mást, fekvése viszont megihlethette volna a Mindenhatót Ádám paradicsomi kertjéhez. Talán így is volt, ki tudja? Én örökre maradnék ha tehetném, akár Éva nélkül is. A maradást viszont nem Évához, hanem vízumhoz kötik, azt meg sokkal nehezebb beszerezni, így csak egy éjszakát maradunk.
[divider scroll_text=””]
Woodstock Battery aranyásó telepe.
Karangahake szurdok
Szépen kitöltjük a kemping regisztrációs lapját, leírjuk „a sajnos nincs több aprónk…” kezdetű zsoltárunkat, majd szépen bezacskózzuk az összes fémpénzünket a nemzeti becsületkasszába. Maradt még egy egész délutánunk, visszakínlódjuk magunk a vízeséshez, majd le az Ohinemuri folyóhoz. Elindulunk a kijelölt bicikliúton, de valahogy túl messze van a víztől, nem érezzük a fotókról elképzelt szurdokhangulatot. Régi vasúti töltés nyomvonalát követi a kerékpárút, mentes minden forgalomtól és sajnos érdekes látványtól is.
Karangahake szurdok. Felejthetetlen kanyonok közt kanyarog az út.
Egy óra elteltével aztán végre keresztezzük a folyót, káprázatos helyre érünk. Itt aztán nem fukarkodott a természet, szabadjára engedte vad fantáziáját! A túlparton kilométeres alagút vár, amely földúton kissé ijesztőnek tűnik. Félelmetességét tovább fokozza a gyenge megvilágítás, amely az első száz méter után szinte vak bolyongásra készteti az óvatlan biciklist. Lámpáink kevésnek bizonyulnak, de vakon bízunk a bicikliút készítőiben, és végigkínlódjuk a sötét alagutat. Néhány kátyú, vízátfolyás, érdekes hang, itt már nem panaszkodhatunk az eddig hiányolt izgalmakra. Innen pár perc alatt elérjük Karangahakét, ahol testközelből is szemügyre vehetünk egy régi aranyásó telepet. Tiszta vadnyugat, eddig csak western filmekben láttunk ilyet.
A település századforduló táján élte aranykorát a környék két másik közeli teleppel együtt. Akkoriban Új-Zéland aranykészletének 60%-át ezen a vidéken bányászták. Különleges élmény a Woodstock Battery néven létrehozott telep, a másik kettőre viszont már nem marad időnk. A kerékpárúton nem sokat láttunk a Karangahake szurdokból, ezért visszafelé a főutat választjuk, hátha közelebb húzódik a folyóhoz. Szerencsére így is van, szinte az egész utat az Ohinemuri folyó kanyonjában tesszük meg. Felejthetetlen az út, majd újra elhaladunk a vízesés előtt, végül a hegyesszögű lejtő a paradicsomi kempingbe. Lesz mit kipihenni ma is, és végre- hála a maori turinak- nem fagyunk mirelitté éjszaka!
No exit! Új-Zéland tele van ilyen utakkal, egy idő után elfogynak és jöhetünk vissza rajtuk.
Folytatás nemsokára, addig is a túraleírás első része itt, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itt, a hatodik itt, a hetedik itt, a nyolcadik pedig itt olvasható.
További info Horváth Zontánról itt, a Fotozoo oldal pedig innen elérhető. Horváth Zoltán korábban a Bikemag-ban megjelent japán túrabeszámolója itt olvasható.
