Négy nap bringázás a horvát szigeteken, vidám társaságban és eszményi körülmények között: nagyobb szerencse alig érhet kerékpárost. Szeptember végén Hvart, a Peljesac félszigetet és Korcsulát jártuk végig.
Vénasszonyok nyara, vagy indián nyár, nevezzük ahogy akarjuk, az év talán legjobb időszaka. A horvát szigetvilág pedig a világ egyik legszebb vidéke. Pazar kilátású hegygerinceivel, bűbájos városkáival, remekül megszervezett kompközlekedésével, sima aszfaltútjaival valódi bringás mennyországnak számít, különösen utószezonban, amikor még működik az idegenforgalmi infrastruktúra, de már hazament az őrjítő tömeg.
Ezt kihasználni tervezett négynapnyi kerekezést Norbi, aki autóval, motorral, vitorlással és bringával is sokszorosan bejárta már a vidéket, így nagy rutinnal választotta ki az útvonalat, és foglalt le jutányos, de annál kellemesebb szállásokat, ahol kivétel nélkül kedves, sőt még annál is kedvesebb emberek fogadtak, és teljesítették minden kívánságunkat. Napközben 14 és 24 fok közötti volt a hőmérséklet, a tengervízé stabil 23-nak bizonyult, szélcsend és enyhe szellő váltogatta egymást – otthon hagyhattuk volna a dzsekit.
Öten mentünk, Norbi és Berti fia, Sanyi, Zoli és én, s mivel mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy mi a jó, elöl-hátul nagy kerekű, botvázú fekvőbringákkal. Ezek négy márkát képviseltek: volt két holland világjáró típus, az Optima Orca és a Nazca Gaucho, egy amerikai Bachetta és két magyar, abszolút világszínvonalú, sőt élvonalbeli karbon-csoda. Az egyik az amerikai Schlitter márka nevén fut, mert annak szállít be a vázat és szerkezeti elemeket a fűzfői Szatuna cég, az enyém pedig még Carbonrecumbent Road Runner névvel került forgalomba öt éve, azóta közel 70 ezer kilométert futott, de még mindig újszerű állapotban van.
Mivel házakban aludtunk, csak ruhaneműt és minimális felszerelést kellett magunkkal cipelni, szóval minden feltétel adott volt, hogy a szokásos biciklikkel járó fájdalmak és kényelmetlenségek nélkül adjuk át magunkat a hajtás élvezetének.
Budapestről két autóval mentünk le Splitbe, és a lelki nyugalomért borsos összeget vállalva mélygarázsban helyeztük el őket. A túra lefolyását csak vázlatosan sorolom el, hiszen kit érdekelne a minden nap ismétlődő menetrend tüzetes leírása? Szóval a nulladik napon Splittől komp Hvar szigetén Stari Grad városba, pálmafák, virágok, fényesre koptatott kövezetű sikátorok, hangulatos terecskék, sokáig nyitva tartó boltok és jó vendéglők közé. Aki egy ilyen várost látott, mindet látta, mégis izgalmas újabbakat felderíteni.
Első nap: egy kör Hvar városa felé, aztán keletre a szigeten, Pokrivenikbe. Azért rögtön akadt valami, amit el lehet mesélni a klubban… Alig hagytuk magunk mögött az út elején a másfél kilométeres alagutat és kezdtünk lefelé süvíteni a túloldalon, Norbi gépén megszorult az alig 8000 kilométert futott spéci, 24 küllőjű Shimano XT hátsó kerék szabadonfutója. 80-as tempónál iszonyú hangot hallatott, és attól kezdve pörgött a pedál, mint a motolla. Még jó, hogy nem lett kapitális bukás belőle! Norbi ettől fogva kénytelen volt így végigcsinálni az egész túrát, ki is érdemelte a „Fixie Man” nevet.
A második nap sima ügy, el a sziget végéig, komp a szárazföldre, majd a parti (8-as) főúton, illetve a Neretva torkolatvidékén mellékutakra letérve, Neum városáig. Itt is megpróbálta a hibaördög kaján vigyora háttérbe szorítani az Adria nyájas mosolyát, mert épp a horvát-bosnyák határátkelőben szakadt el Zoli lánca. De nagyot csalódott a gonosz, mert Zoli láncpréssel, patentszemmel felszerelkezve, és profi módon, fekete szerelőkesztyűt öltve, pillanatok alatt orvosolta a bajt.
A harmadik napon a Peljesac félsziget következett, Stan ódon várfalaival és mindennel, ami útba esik. Volt, mint máskor is, csobbanás a meleg tengerben, sziesztázás a vízparton és persze jó sok emelkedő. A krampusz már csak annyit tudott kitalálni, hogy az én jobb oldali pedálom nem akarta elengedni a cipőt, de ez végül magától megszűnt. Az utolsó nap, újabb kompozás után, Korculáé lett.
Gyönyörű a sziget, de legkevésbé a névadó városát lehetett élvezni, noha kivételesen szép, mert egy óriás luxushajóról motorosokkal hordták az utasok százait a városba és lépni is alig lehetett a sok szelfizőtől. Ennek utóízét később fejedelmi kóstolással öblítettük le, egy borászatban. Apropó folyadékbevitel: volt köztünk bátor fiatal, aki időről időre Coca Colával mérgezte a szervezetét, ennek ellenére nemcsak életben maradt, hanem úgy húzott el a kaptatókon, mint a villám. Csodálva néztük mindkettőért, és sűrűn hörpintettük egészségére – no meg egymáséra – a horvát Ozujsko és Karlovacko söröket.
Aztán eljött az utolsó utáni hajnal, de nem minden izgalom nélkül. Ott sorakozunk tök sötétben a kompkikötőben, sokakkal együtt, de semmi mozgás. Jókora késéssel befut a hajó, megvan a beszállítás, indulunk. Csakhogy lassan! GPS-eink jóval kisebb sebességet mutatnak a normálisnál. A rejtélyt a tatfedélzetről hátrapillantva értettük meg: csak egy propeller hagy tajtékos csíkot a nyomdokvízben. Kérdésre meg is erősítette a személyzet, hogy bedöglött az egyik motor. Semmi baj, már csak haza kellett autózni, és az minden közjáték nélkül sikerült.
Összesen 350 kilométert bringáztunk, körülbelül 4500 méternyi szintemelkedéssel és ugyanannyi lejtővel, tehát mintha tengerszintről felkapaszkodtunk volna a Matterhorn csúcsára. Üdítő volt horvát autósok között bringázni: ha dudál valaki, csak azért, mert nem elégszik meg a barátságos integetéssel, ki akarja fejezni tetszését a szokatlan bringák iránt. Sokan bámulták meg őket, néhányan ülőpróbát is vettek, persze csak álló helyzetben. Mindenütt azt jelezték a házaknál lakat nélkül hagyott biciklik, hogy jó a közbiztonság, de a mieinket még annyira sem fenyegette semmi, hiszen ki tudna elkarikázni rajtuk? Tudtuk, hogy így lesz, nem is vittünk lakatot.
Végig jó volt a hangulat, feszültség nélkül, még csak vita sem fordult elő. Ahogy megfogalmaztuk az összegzést: nem voltunk száz százalékig elégedetlenek! Így aztán nem csak az Adria mosolygott ránk, mi is hálásan visszamosolyogtunk rá.
Karlovitz „Pupu” Kristóf
Fotók: szerző, Kósa Zoltán és Füle Sándor
