Nem gondoltam volna, hogy hamarabb fogok futni a Börzsönyben, mint bringázni, de amikor Nagybörzsöny felé tartottunk Adrival a Triton Trailre akkor bizony szembesültem azzal a ténnyel, hogy ez most már biztosan így lesz, futócipőben lesz az első találkozásom a Börzsönnyel. Utólag annyit mondhatok, hogy nem csalódtam benne, a Trailrun.hu csapat remek versenyt rakott össze a számomra „világvégi” faluban, a 23 km-es táv pályája helyenként kihívások elé állított, de összességében élvezhető és jól futható volt gravel futócipőben is.
A terveinkben nem szerepelt, hogy idén a Börzsönyben fogunk futni, ráadásul május elején, amikor a kerékpáros szezonnak kellene dübörögnie, de pont úgy alakult a menetrendünk, hogy az „akaratunk ellenére” egy futós hétvégénk lett május 10-11-én. Eredetileg az „Előzd meg a fogaskerekűt!”-re mentünk volna bringázni szombaton, de kaptunk egy kihagyhatatlan meghívást a Salomon új gravel futócipőjének bemutatójára, ezért át kellett tervezni a hétvégét. És ha már Salomon akkor mi lenne ha vasárnap a GOLDEN TICKET sorozathoz tartozó Triton Trailre mennénk el, a 23 km-es táv közel 1000 méter szinttel nem tűnt teljesíthetetlennek, pont jó program egy hétvégi futásra.
A VTM óta túl sokat nem készültem a Triton Trailre (kb semmit 🙂 ), a kerékpáros edzőtábor és bringaversenyek mellett nem volt idő rá, plusz a pálya is ismeretlen volt számomra, ezért inkább egy kalandként fogtam fel az egészet. A Börzsönyről terepfutás kapcsán különben is mindig a Kör jut eszembe a sok futhatatlan (legalábbis a beszámolók szerint) emelkedőjével, szóval itt is sok gyaloglásra számítottam, főleg amikor láttam, hogy a 23 km-hez mennyi szint tartozik. Annyiban volt még érdekes ez a verseny, hogy rajt-cél területen kívül nem volt frissítőpont, ezért mindenkinek annyi frissítőt kellett vinnie magával amire szükség lehet a verseny során. A hosszabb távoknak annyival „könnyebb”, hogy az ő útvonaluk keresztezi verseny közben a rajt-cél területet, ezért nekik van lehetőségük tankolni. Viszont már a rajtban lehetőségünk van megtölteni a kulacsainkat, tartályunkat vízzel, izotóniás itallal vagy kólával és szilárd táplálék betankolására is van bőven lehetőség, szóval akár úgyis eljöhetünk a versenyre, hogy otthonról nem hozunk semmit.
Nagybörzsöny távolságra nincs nekünk messze Fehérvártól, de időben igen, mert át kell vágni magunkat a fővároson, ugyanis a járvány miatt Szlovákia és Magyarország között lezárták a kis határátkelőket, ezért a Dunántúlról érkezve Budapest felé kell kerülnünk. Cserébe viszont végigautózhattuk a Dunakanyar túloldalát és az utána következő gyönyörű völgyet a Börzsöny lábánál. A versenyközpontnak a falu végén található Ifjúsági Tábor adott helyet, mellette a kisvasúttal, és már parkolásnál látszott, hogy miért létszámlimites a verseny. A falu és a tábor méretei szűkösek, hogyha 1000 fős versenyt akarnának rendezni itt, akkor kb a teljes falut autók foglalnák el, meg a táborban sem férnénk el rajtkor. Jelenleg is maximumra van járatva a hely infrastruktúrája.
A verseny előtt kb 1 órával érkeztünk, parkolás, nevezésátvétel, átöltözés és a többi szokásos dolog után kb 5 perccel a rajt előtt érkeztem a rajtterületre feltölteni a soft kulacsomat, így kicsit kapkodós lett a rajtom. Ami viszont meglepett, hogy több ismerősöm is dolgozott a versenyen mint szervező, gyakorlatilag a sporthoz kapcsolódó emberekkel van feltöltve a rendezői stáb, ami jót tesz a rendezvény színvonalának, mert ők versenyzői oldalról is ismerik, hogy mire van szükség egy jó versenyhez. Na, de vissza a rajthoz. Kb leghátulról rajtoltam el, nem akartam sietni, egy élményfutásra jöttem éppen, meg kipróbálni, hogy mit tud az új gravel futócipőm, a Salomon Aero Glide 3 GRVL, ezen a terepen. Halkan megjegyezném, hogy Adri beállt az első sorba, pedig ezerszer elmondta, hogy ő ide nem versenyezni jön. 🙂 Kicsit mellélőttem ezzel az utolsó soros rajttal, mert az első km-en regeneráló tempóban is végig előzgettem az embereket, aztán amikor felkanyarodtunk az emelkedőre akkor már bántam, hogy miért nem jobb pozíciót választottam, ugyanis egy egynyomos útra tereltek rá minket, ahol sorba kellett állni, hogy beférjünk az ösvényre. Jó, hát az elején a többség elfutotta/elsétálta ezt az emelkedőt, szóval nem tartottak fel a meredek falon és így legalább én is zónában maradtam, mert nem tudtam túltolni. Gyaloglás, futás, gyaloglás, futás, kb így nézett ki az első hosszú emelkedő, szerencsére a vége már lankásabb volt és két nyomos, és nagyjából zónán belül végig tudtam futni. Innentől már nyugisabban lehetett haladni, szétszóródott a mezőny, nem voltunk egymás nyakán. Aztán jött a lejtő, hirtelen lefordultunk az eddigi széles földútról egy keskeny kanyargós ösvényre. Itt már figyelni kellett, nem lehetett csak úgy rombolni lefelé, legalábbis nekem nem ment, próbáltam vigyázni a lábaimra, mert még sok volt hátra a távból. A meredekségről sokat elmond, hogy néha már elérte a lábujjam a cipő orrát, annyira előrecsúszott a lábam.
A meredek szakasz után egész hangulatos ösvény jött, kereszteztük a kisvasutat először, de nem utoljára, a verseny során. Igazán élvezhető terepfutóélményt adott. Aztán persze újabb emelkedő következett és elkezdtem levadászni az embereket. Volt köztük pár érdekes, valaki sérült bokával merevítővel a lábán futott, valaki kőkeményen botozott végig a szerintem jól futható utakon. Olyan ösvényen is futottunk, ahol önszántamból biztos nem mennék, a jelzés egy egynyomos úton kanyargott miközben 2-3 méterre ott volt tőle a széles, autók által kijárt út. Persze ettől terepfutó a terepfutó verseny, nem lehet csak könnyű földutakon haladni. 🙂
Az emelkedő egyre durvábbra váltott, jó pár sporttársat begyűjtöttem itt, nem igazán értettem, hogy minek gyalogolnak, aztán hirtelen rájöttem. Egy nagyon meredek, sziklás emelkedőre fordultunk rá az egyik kanyar után, ahol esélytelen volt számomra futni, elég volt fellépkedni a köveken, a többiek biztos erre spóroltak. A hegycsúcsnak megörültem, de korán, mert lefelé sem lehetett pihenni, meredek volt, kanyargott, nem mertem gyorsan engedni magam, ezért gyorsan hátba csaptak páran azok közül, akiket felfelé megelőztem. Ami meglepett, hogy a cipőm még simán tartott ezen a lejtőn is. A lejtő alján félreálltam kiengedni magamból a felesleges folyadékot – ez már a sokadik verseny zsinórban ahol meg kell állnom – , közben jó sokan elfutottak mellettem. Ezután egy időre nyugisabb szakasz következett, de végül kaptunk olyan lejtőket, ahol keresnem kellett, hogy hova tudok lépni, sőt helyenként sétába váltottam át. Biztos vannak olyanok, akiknek ez megszokott terep, de én jellemzően széles, jól kijárt utakon szoktam futni, ezért a technikás terep nem az én pályám. Persze kalandnak jó volt és szerencsére nem tartott sokáig.
Ezután újra lehetett futni és igazán technikás szakaszból már nem volt sok, persze volt egy kis sínen futás meg patakmeder mellett szökdelés, de mivel kevés csapadék volt az elmúlt időszakban ezért száraz körülmények között ezek nem okoztak problémát senkinek. A következő emelkedő volt a 23 km-es pálya utolsó hosszabb hegye, felfelé már lehetett látni egy-egy megrogyott embert, én viszont a lejtőkkel ellentétben felfelé jól haladtam, a soft kulacsomban lévő vizes kóla pedig jó energiapótlásnak bizonyult. Felfelé visszaelőztem mindenkit, aki még a kettővel ezelőtti lejtőn megelőzött, sőt még pár embert sikerült begyűjteni. Megint elfutottam a meredeken felfelé az egyik botot használó sporttárs mellett, akivel már találkoztam kb 1 órával ezelőtt. Az volt benne az érdekes, hogy felfelé nem igazán haladt jól, lefelé viszont simán elvert engem, könnyedén ledolgozta a hátrányát, pedig nem volt kicsi. Vele meccseltem az utolsó lejtőn, de sokkal jobb volt lefelé mint én, ezért elengedtem a versenyzést, de aztán jött egy újabb rövid emelkedő, ahol könnyedén felfutottam rá. Nem előztem meg, mert úgy voltam vele, hogy lefelé sokkal jobb és ezután már csak lefelé fogunk futni így minek erőlködni. Utólag megjegyezném, hogy ez hiba volt, mert a lejtőn persze elment tőlem, de Nagybörzsönybe visszaérve nem volt hatalmas előnye, így is majdnem felfutottam rá a cél előtt ( 3 mp-cel előttem ért be) ha viszont elmegyek tőle az említett emelkedőn akkor esélyes hogy már nem ér utol a célig. Igazából mindegy, mert nem a verseny volt az elsődleges számomra ezen a napon. Az időm 2:33:48 lett, ami az abszolút 35. helyet jelentette ezen a távon.
Ezután jött csak a verseny másik jó része, az evés 🙂 . A Trailrun.hu versenyein a célban mindig rengeteg süti van és sokféle finomság, amivel tele tudja tömni a hasát az elfáradt futó. Pótoltam az elvesztett energiát, a sütik mellett kb 2 liter kóla is lecsúszott, így biztos nem zártam kalóriában számolva mínuszban a napot. 🙂 Aztán jöhetett a beszélgetés, sok ismerős volt ott a versenyen, pl a Salomon sátorban, ahol kielemeztük Flórával és NedyBalival milyen volt futni az új gravel futócipőben, meg lehetett próbálni terep és gravel cipőből modelleket, illetve az új futómellényeket is meg lehetett nézni.
Adri is közben visszaért a kocsitól és megtudtam, hogy harmadik lett a nők között legyőzve jó hazai futókat is (úgy, hogy állítólag nem is akart versenyezni… persze 😀 ). Már csak az eredményhirdetés volt hátra, mely után elindultunk haza.
Milyen volt a Börzsöny?
Szintes, technikás, legalábbis számomra. Meg persze gyönyörű. Ritkán futok olyan helyeken, ahol ennyire kilátni a hegycsúcsról. A verseny nagyon jól szervezett volt, ami annyira nem meglepő, hiszen az előző Trailrun.hu versenyek is ilyeneket voltak. Idén még biztos indulni fogok valamelyiken, lehet egy másik Börzsönyin júliusban. 🙂
