Terepen a helyzet változatlan? A downhill világa, azaz a 200 feletti élet
A downhill bicikliket viszonylag egyszerűen lehet kategorizálni és megkülönböztetni a többi szakágtól, hiszen gyakorlatilag mindent ide sorolhatunk, ami 200 mm-es (vagy nagyobb) első és hátsó rugóúttal rendelkezik.
Sok évvel ezelőtt még ugyan a DH-t tekintették a hegyikerékpározás Forma 1-ének, de ma itt már csak jóval kevésbé látványos változások történnek, mint pl. az endurók közt. A vadul kísérletezgető és hatalmas félretervezéseket is magáénak tudó 90-es évek után a 2000-es évek első évtizedének végére a szakágban ugyanis nagyon is kikristályosodtak a megfelelő méretű rugóutak és szögek, amelyeken évek óta csak finom változtatások történnek. Ugyanígy beálltak a féktárcsa méretek, és a tengelyhosszok is finoman nőnek már csak. A 27,5-es kerékméret nemrég történt átvétele óta inkább az apróbb, de legalább olyan fontos dolgok csiszolgatása zajlik.
A VK mezőny talán legkisebb és egyben legfinomabban bringázó embere Troy Brosnan. Az aszimmetrikus Specialized gépén jól megfigyelhető a nagy, levegős rugóstag, a 4-dugattyús fékek és a csak 7 sebességes DH specifikus meghajtás.
A lefelé száguldás vágya egyidős a hegyikerékpárral, így bármennyire is a legextrémebb szakágnak tartjuk a downhillt, a legidősebb is, azaz bőven volt idő szinte mindent jól kitalálni. Mivel a jó teljesítményhez azért kellő tökösség is szükséges, ezért nem véletlen, hogy ez a szakirány hozta be a rocksztár státuszú fenegyerekeket, mint Shaun Palmer, Cedric Gracia, vagy éppen a ma már csak a freerideban aktív Andreu Lacondeguy. Az előbbiek a 90-es években még teljesen kiforratlan és forradalmian új alkatrészekkel és biciklikkel mentek, ráadásul rendszeresen durva mulatozások után – másnaposan.
A 43 éves legenda, Steve Peat ezzel az évvel búcsúzik a versenysporttól. A 190 centi magassága miatt még az XXL-es váz is rövidnek tűnik alatta.
Kezdetben a downhillben szinte ugyanazokat a bringákat használták, mint XC-n, csak nagyobb áttételekkel. Aztán jött a szélesebb kormány, a Yetinél, a Specializednél és Manitounál, meg Rock Shoxnál megjelentek az első telós vázak, ill. teleszkópok. Ahogy egyre vadabbak és egyre kevésbé tekerősek lettek a pályák, úgy nőttek a rugóutak és jelentek meg a duplavállas villák és a tárcsafék is (lsd. Cannondale).
A professzionalizmus hamar utolérte a szakágat és ma már teljesen leszálkásított, egész éves edzés- és táplálkozási tervvel és hatalmas orvos, pszichológus, masszőr, stb. csapattal körülvett vérprofi atléták küzdenek egymással tizedmásodperces előnyökért a hajmeresztő akadályokkal tűzdelt pályákon.
Jellemző déhás terep – nem véletlen a 200 mm-es rugóút.
Ez a szemléletváltás természetesen a versenyzők alá került gépeket is komolyan érintette és ott is megkezdődött a fogyás. Míg a 90-es vagy akár a 2000-es években egy 20 kg alatti gép már könnyűnek számított, addig ma már egyes fórumokon látni akár 13-mal kezdődő gépeket is, de az élversenyzők gépei is már átlagosan 15-16 kiló körül vannak, azaz alig nehezebbek az enduró gépeknél. Ebben a szakágban is már szinte csak a karbon a jellemző vázanyag – legalábbis a gyári csapatoknál -, hiszen könnyebb, de főleg merevebb biciklit lehet belőle gyártani, mint aluból. Ennek ellenére Gee Atherton és Sam Hill is nyert az utóbbi években alu géppel a karbon mezőnyben, úgyhogy szerencsére még mindig inkább a bringáson múlik a siker, mint az alá tett gépen.
A downhill bicikliket viszont továbbra is könnyű felismerni, mert speciálisan a lejtőzésre szabott geometriával készülnek, így síkon gyakorlatilag csak annyira használhatóak, hogy az ember eljusson velük egy felvonóig, ami felviszi a hegytetőre. Ma már nem ritkák a 62 fokos villaszögek se, de az állítható szöges kormánycsapágyakkal a laposabb pályákhoz meredekebbre is tudják állítani a geometriát.
A nagy terhelés miatt kizárólag duplavállas villákat használnak, amelyet a motorokból vettek át, igaz itt csak 200 mm-es rugóutat alkalmaznak. Ez a rugóút hossz már gyakorlatilag egy évtizede egyeduralkodó. Persze a szelepelés és a csillapító rendszerek, azaz a villák belseje folyamatos fejlesztés alatt ál, így egy kívülről egyszerűbb modellnek tűnő villa is működhet világkupás színvonalon, ha egy profibb belső egységet kap.
Ezen a karbon Intense M16-on jól látszik a magas villa és a nagy emelésű, széles karbon kormány, illetve, hogy szélsőséges időjárásban is kapják a terhelést a gépek.
A lapos villaszög után a rendkívül nagy tengelytáv tűnhet még fel, hiszen míg pár éve még az 1200 mm számított egy lélektani határnak, addig ma már az 1300-at ostromolják és a 170 cm magas versenyzők is olyan hosszú gépekkel mennek, mint 5 éve a 190-esek.
Amennyire hasonló a gépek eleje a duplavállas villákkal, annyira különbözik a hátsó traktus, hiszen itt már nem olyan egyszerű megoldani a kerék 200 mm körüli úton történő mozgatását, mert ugye itt működik a jellemzően csak 7-10 fokozatú váltó, ill. a hajtó rendszer. A tervezőknek emiatt fel van adva a lecke és élnek is a kreatív megoldásokkal. Nyilván lehetne itt is másolni a motorok megoldásait, de míg a motorokban középre helyezhető a motor, addig a bicikliknél a meghajtást maga a bringás végzi. Ez azért bonyolítja meg nagyon a rendszert, mert a lábunk fel-le jár. Az ezzel járó hintázást és a fékezéskor fellépő felkeményedést viszont ki kell valahogy küszöbölni, de úgy, hogy a talaj felől érkező ütésekre továbbra is érzékenyen reagáljon a rugóstag. Itt jön képbe a sokféle link-áttét (DW-link, Maestro, VPP, stb.), vagy pl. az FSR felfüggesztés, ill. a kívülről nem nagyon látszódó kis és nagysebességű kompressziós rendszer, amelyek fejlettsége a laikus számára nem látszik, hiszen a mai rugóstagok, szinte ugyanúgy néznek ki, mint a 10-15 évvel ezelőttiek, ugyanakkor mégis nagyon befolyásolják akár ugyanannak a váznak is a működését.
A Santacruz csapat magas versenyzőinek vázát a speciális Chris King csapágy 8 mm-rel megnyújtja, a rengeteg alátét pedig a meredek pályákon segít megtalálni az ideális testhelyzetet.
A rugóstagoknál fontos az érzékenység és a tökéletes állíthatóság, ezért alapvetően a tekercsrugós változatok a legelterjedtebbek. Ma már viszont a levegős tagok is olyan fejlettek, illetve a pályákon annyi nagyon nagy progresszivitást igénylő becsapódás van, hogy egyre gyakrabban használnak a gyártók olyan vaskos levegős tagokat, mint a Rock Shox Vivid Air, vagy a FOX Float X2, ahogy az a downhill VK jelenlegi két éllovasának, Aaron Gwinnek és Troy Brosnannak a gépén is megfigyelhető.
Adam Brayton Hope alkatrészekkel szerelt Scottján jól látszik, hogy a mérnökök milyen bonyolult linkáttétekkel hozzák ki az ideális működést a klasszikus egyforgáspontos vázból.
A lejtőző bringák további fontos és közös jellemzője még a nagy átmérőjű tárcsafék (kb. 200mm), a láncterelő és a kevés, általában 7-10 sebességi fokozat, hiszen vannak pályák, amelyeken szinte csak a rajt utáni pár méteren kell tekerni. A kormány így meglehetősen letisztult, elég magas (25-40 mm) és széles (750-800 mm) is, hogy kellően stabil irányítást biztosítson.
A német csomagküldő márkák a DH-ban is hódítanak. A VK éllovas Aaron Gwin idén egy bárki által megvehető, „bolti” YT Tues (ejtsd: Tú esz!, ami németül azt jelenti, hogy Tedd (meg)!) vázzal megy. Ráadásul 4 futam után egyre nagyobb különbséggel áll az élen, úgyhogy a Young Talentsnél nagy az öröm.
A bonyolult technika és főleg a bonyolult váz meglehetősen drágává teszi ezeket a bicikliket, így sajnos 700-900 ezer forintról induló árcédulákkal kell számolni az alu változatoknál, míg a karbonok jóval egy millió Forint felett kezdődnek.
Fotó: Hidasi Márk és Bikeradar
Szöveg: KGÁdám
