A szituáció – azok számára, akik ott voltak a 2014. évi országos bajnokság mezőnyversenyén – ismert, a címben szereplő mondatkezdés sajnos többször elhangzott…
Fotó: Juhász Gábor
Az országúti bajnokság beszámolójában érintettünk egy jelenséget, aminek most külön fórumot adnánk, hiszen úgy tűnik, különböző olvasókban többféleképpen csapódott le az üzenet a mezőnyben kerékpározást illetően. Most azokra a kommentekre reagálnék elsősorban, melyek a “Minden bántó szándék nélkül, mindenkinek jobb lenne, ha legalább hozzávetőleg mindenki érezné, hol a helye egy mezőnyben, vagy ha nem, elfogadná, ha ezt szóvá teszik neki. Pár baleset megelőzhető lenne így.” – megjegyzésre vonatkozólag születtek az említett cikk alatt.
Először is ne értse félre senki, itt szó sincs arról, hogy ki induljon, vagy ki ne induljon egy-egy versenyen. Jelenleg a kerékpársportunknak nincs normálisan működő szervezeti felépítése, és sajnos versenysport szintjén sem felnőtt, sem utánpótlás korosztályban nincs elégséges létszámú bázisa ahhoz, hogy erre alapozva normális struktúráról álmodhassunk ma 2014-ben. (Itt most ne is erre keressük a megoldást, ez messzire vezetne.)
Ha lenne bázis, nyilván létre lehetne hozni egy olyan versenyrendszert, amelyben adott szintű versenyeken megfelelő csapatok megfelelő képzettségű versenyzői induljanak. Ebben az esetben önmagát szelektálná a mezőny (UCI minősítésű , vagy szövetségi ranglistaversenyeken, nyílt kupasorozatokon stb.), nyilván nem kellene különböző módszerekkel eldönteni, hogy ki induljon adott versenyen, és ki nem. Ez amúgy sem életszerű, nem mondhatjuk azt rajt előtt, hogy “gyere barátom, és ha tudsz egyenesen menni tíz métert az út szélén a fehér csíkon, akkor indulhatsz, ha nem, akkor nem, mert közveszélyes lennél egy szélezésben.”
A másik oldalon bizonyos szempontból jogos egyesek felháborodása, amikor abszolút szabadidősport jellegű eseményeken feltűnnek a kontinentális csapatunk versenyzői, és „véresen komolyan” kerékpároznak, nem úgy, mint pl. Kuszti, aki végigbiciklizte a Tihany Kupát hasonló hozzáállással, mint az olasz profik a Gran Fondo eseményeken, nem beleszólva a munka mellett bringázók küzdelmébe.
Abban tehát gondolom, hogy megegyezhetünk, hogy egy ilyen szerény létszámú sportolói bázisra építve – amíg nem kezd felívelni és kiterjedni a kerékpársportunk – meg kellene próbálni normális módon megférni egymás mellett.
A konkrét példánál maradva ebben az ob-mezőnyben nagy jóindulattal voltak kb. 20-an, akik méltóak arra, hogy egyáltalán elinduljanak egy olyan kerékpárversenyen, ami kerékpárverseny szabályai szerint zajlik. És akkor itt az ellentmondás, hiszen egy 20 fős mezőny nem tudna olyan sporttevékenységet végezni, ami kerékpárversenynek nevezhető, pláne, ha a létszám egy harmadát egyetlen csapat teszi ki…
Véletlenül sem arra szerettem volna tehát kilyukadni, hogy a megemlített KTM-es sráchoz hasonló bringások (egyrészt az eredménylista alapján nem is tudtam beazonosítani, másrészt nem is akartam név szerint kipellengérezni, ezért nem írtam nevet) ne induljanak, hanem hogy tudják, vagy próbálják meg érezni, hol a helyük, uram bocsá’ fogadják el a tapasztaltabbak kritikáit és “tanácsait”. A tanácsot azért tettem idézőjelbe, mert már az első vagy második körben akadt, aki ráordított, hogy húzzon hátra, mert veszélyes amit a mezőny elején próbál művelni, értelmetlen manőverekkel, majd visszaszakadásokkal. Ilyenkor a mezőnyben magas pulzusnál nyilván nem “légy oly szíves” és hasonló kifejezésekkel adják tudtára a bénázóknak, hogy ne bénázzon, hanem durvábban, sőt, akadnak, akik még durvábban (most direkt nem írom annak a nevét se, aki a legharsányabban zavarta hátra a srácot).
Ezért senkinek – se fiatal kezdőnek, se érettebb korú, egyébként köztiszteletre méltó úriembernek nem kell megsértődni, mezőnyben az ilyen durvább kommunikációt el kell fogadni (nem kell egyetérteni vele, de mint oly sok más dolgot, ezt is lehet tolerálni, aki ilyenkor “kurvanyázik” abban nincs semmi személyes, maximum minősíti magát is, de nem érdemes rugózni rajta).
Személyes példaként emlékszem magam is, amikor még az elmúlt évezred vége felé részt vettem első felnőtt versenyeimen, egyértelműen az utolsó harmadot erősítettem, és bénáztam. Ilyen esetben, amikor kiélezett szituációban a tapasztalt versenyzők látták, hogy “veszélyesen mozgok”, nos, akadtak közülük olyan sokszoros bajnokok (megint csak név nélkül), akik szabályosan erővel kirántottak a sorból, mint a macskát sz@ni, és örültem, ha utána elkapom a sor végét. Persze volt olyan – szintén sokszoros bajnok – bringás akkor is, aki nyugodtan elmondta, mit csinálok rosszul, és mit csináljak másképp. Ennek ellenére tiszteltem azt is, aki kivágott a mezőnyből, mert igaza volt és hozzájárult ahhoz, hogy megtanuljuk, 50-60-nál nem babra megy a játék, itt nem arról van szó, mintha nem tanultam volna meg normálisan fogni a pingpongütőt.
A konkrét példa tehát a konkrét versenyre, az ob-ra vonatkozik, és arra, hogy itt talán fontosabb a kerékpársport tisztelete, mint az ego, nem pedig arra, hogy ki hol induljon, vagy ne induljon. Ok, induljon el az ob-n aki szeretne, mert láthatja hogyan bringáznak a tapasztaltabbak, megtapasztalhatja, hogyan működik egy olyan kerékpárverseny, ami eggyel magasabb szintű koreográfia szerint zajlik, mint mondjuk a Mátra Kör (és nem az a legjellemzőbb mezőnymozgás, hogy két percenként féket kiált valaki, a többiek meg lesnek, hogy megússzák-e a csattanást). Ha viszont valakiről messziről lerí, hogy fel sem méri a saját korlátait, és nem látszik rajta az alázat, csak az, hogy virgonckodni akar, az ne sértődjön meg azon, ha ezt szóvá teszik neki. Voltak többen – szerényebb képességűek – a mezőnyben, akik érdekes módon tudták hol a helyük, derekasan küzdöttek a saját korlátaikon belül, és ha előbb utóbb leszakadtak, hát leszakadtak, de gazdagabbak lettek némi tapasztalattal.
Visszatérve az eredeti üzenethez, messze nem arról van szó, hogy ez vagy az ne induljon itt vagy ott, sem a kerékpáros “versenysportunknak”, sem a “tömegsportunknak” nem jó, ha kizárjuk ezt vagy azt, hiszen a legfontosabb az lenne, hogy a fiatalok minél többet tanulhassanak, a munka mellett bringázók meg minél jobban érezhessék magukat, akár ők is tanulhassanak és sportélményekkel lehessenek gazdagabbak. Egyszerűen csak arról van szó, hogy adott mezőnyben mindig próbáljuk meg érezni, hol a helyünk, csodák nincsenek, hiába próbál egy csekély képességű bringás a verseny adott szakaszában átgázolni mindenkin (vagy konkrétan balesetet okozni), nem fog versenyt nyerni, ahhoz tanulni, fejlődni kell, és adott pillanatban megfogadni a tapasztaltabbak meglátásait, még akkor is, ha sértőnek érzi valaki, ha hátraküldik, mert veszélyes, ahogy mozog.
Végigolvasva újra a fentieket, biztosan ez is ki fog váltani újabb indulatokat, pedig még egyszer mondom, egyáltalán nem ez a cél, vonatkoztassunk el mindenféle személyeskedéstől. Az írás célja mindössze annyi lenne, hogy próbáljuk kicsit a saját egónkon túl tisztelni a kerékpárversenyzést, és akkor talán egyre normálisabb mezőnyökben egyre jobban érezhetnénk magunk…
