Milyen emberi tényezők szükségesek ahhoz, hogy valakiből igazán jó kerékpáros- illetve versenyző váljék? Bizonyára kapásból sorolná mindenki: akaraterő, kitartás, küzdőszellem, és nem utolsósorban két erős láb és kéz. Ha a szellemi kritériumok közül egyik is hiányzik, már nem lehet teljes a siker, mondanák bizonyára sokan. A fizikai tényezők megléte viszont annyira kézenfekvőnek tűnik, hogy ezek valamelyikének hiánya fel sem vetődik. És ha mégis? A folytatásból kiderül, hogy a mentális hiányosságok sokkal inkább jelenthetnek akadályt…
Novák Ferenc nemrég kerékpár-szépségversenyt nyert versenygépével
Novák Ferenc nevével évekkel ezelőtt Kő András – alapmű jellegű – „Drótszamár”-című könyvében találkoztam. A gazdag képmelléklet egyik fotóján a világjáró postás – ahogy többnyire emlegetik – éppen Párizs és London felé kerekezik, miközben hátrafordul és mosolyog az olvasóra. Az extrém távok megtétele már önmagában sem csekély teljesítmény, így semmi különöset nem találtam abban, hogy valaki efféle vállalkozásával hazánk és a világ legnagyobb versenyzőivel kerül egy kötetbe. És ekkor jöttek a meglepetések. Feri bácsira egyik olvasónk hívta fel figyelmünket, az Ő felvezetéséből derült ki számomra, hogy a mostanáig már 1.500.000. kilométerén jócskán túl járó sportember egy gyermekkori baleset következtében elveszítette jobb karját. Leemelve a polcról a sokat emlegetett könyvet, ismét jól megnéztem a képet és nem is értem, hogyan nem vehettem észre ezt eddig. Talán a mosolya tévesztett meg, amelyben nyoma sincsen semmiféle keserűségnek. Aztán a meglepetések sora ezzel még korántsem ért véget, mert kiderült, hogy Feri bácsi több mint húsz évig versenyzett a hazai kerékpáros élmezőnyben, nem is eredménytelenül. Ha azt mondom, hogy számos háztömbkörüli versenyt nyert a korabeli fővárosi élversenyzők előtt, akkor már bizonyára mindenkinek leesik az álla. Hogy mindez hogyan lehetséges, arról a ma is aktívan bringázó, 75. születésnapját ünneplő Novák Ferenc nyugdíjas postással beszélgettem.
– Gondolom már rengetegszer megkérdezték Tőled, hogy pontosan hogyan vesztetted el a karodat…
– Igen, valóban. Nos, az előzményekhez hozzátartozik, hogy Budapesten születtem 1931-ben, majd ötéves koromban Debrecenbe kerültem nevelőszülőkhöz. Felcseperedvén 1945-ben egyszer csak úgy döntöttem, meglátogatom a szülői házat és felvonatoztam Budapestre. Pénzem nem volt, így jobb híján a vonat tetején utaztam. A hazaút során elaludtam, és beestem két kocsi közé. A vonat tőből vágta le a jobb kezemet.
Salakpályás selejtezőverseny a debreceni stadionban, a körelőnyt szerző bolyt Novák Ferenc vezeti
– Ilyen előzmények után nem igazán adja magát a dolog, hogy az ember éppen a kerékpársportot válassza, hogyhogy ez Nálad mégis így alakult?
– A bringázást már jóval a balesetem előtt megszerettem. Egyszer gyerekkoromban a barátaimmal négyesben elmentünk egészen a Hortobágyig, és bizony visszafelé ők már alig bírtak jönni. Nekem ellenben fáradtság nélkül ment a dolog, így arra gondoltam, hogy esetleg komolyabban is ki kéne próbálni a kerékpározást. Ebben az elhatározásomban az időközben bekövetkezett szerencsétlenség sem tántorított el.
– Bizonyára sokan voltak, akik nem értették, hogy miért is akarsz sportolni, azt meg végképp nem, hogy miért éppen a bringával bünteted magadat. Akadt-e olyan, aki esetleg megpróbált volna lebeszélni erről?
– A legelején nem, csak pár évvel később gyűlt meg egyszer a sportorvossal a bajom. Az aktív versenyzést 1946-ban kezdtem el a vasutasok bringás szakosztályában, a sportorvosi hálózat viszont csak rá két évre alakult meg. Innentől kezdve vizsgálták az egészségügyi alkalmasságot, és csak ennek megléte esetén lehetett az adott sportágban versenyezni. Elmentem hát a doktorhoz. Végigmért és megkérdezte, hogy mit sportolok. Mondtam, hogy kerékpár… „Kerékpár? Egy kézzel? Hát azt bizony nem lehet…” – mondta erre. Nem is adta meg az igazolást, beleütötte a tagsági könyvembe a bélyegzőt, hogy sportolhatok, de nem versenyezhetek. Erre én fogtam magamat, és másnap feltekertem Budapestre az Országos Sportorvosi Intézethez. Látván az elszántságomat ott végül megadták az engedélyt, és onnantól kezdve tovább versenyezhettem egy kézzel. Őszintén megvallva soha sehol a világon nem láttam még olyan egykezű versenyzőt, aki annyit hajtott volna és olyan komolysággal, mint én.
Háztömbkörüli verseny győzteseként Egerben, miközben a mezőny még javában kanyarog
– Hogyan folytatódott a sportolói karriered?
– Egy évvel később – 1949-ben – megalakult a Postás kerékpáros szakosztálya. Hívtak, én meg mentem és szépen ott is ragadtam náluk. Időközben végeztem a tanulmányaimmal, így az egyesületi tagsággal párhuzamosan állást is kaptam, mint kerékpáros kézbesítő. Szerettem a munkámat, ez látszott is, hiszen nálam mindig hamar házhoz került a levél. Eközben szép lassan én lettem a Postás bringás szakosztályának a legjobb versenyzője.
– Bizonyára kezdetben furcsán néztek rád a mezőnyben. Hogyan fogadták egy-egy verseny rajtjánál a versenyzőtársak, amikor fél kézzel beálltál közéjük?
– Voltak olykor megjegyzések, például előfordult, hogy egy miskolci háztömbkörüli verseny rajtja előtt hallottam amint a hátam mögött kérdezi a társától valaki: „Te, az a félkezű is el fog indulni?” Erre mondja neki a másik: „Ne menj közel hozzá, mert az első kanyarban elesik…” Aztán persze csak a hátamat nézhették, és végül megnyertem a versenyt…
– A kritériumversenyeken nagyon gyorsnak és robbanékonynak kell lenni, és bizonyos pályákon a villámgyors fokozatváltásnak is komoly szerep jut. Hogyan tudtad mindezt megoldani?
– Alsócsöves váltókarral versenyeztem, így minden egyes váltásnál el kellett engednem a kormányt. Az első átdobó váltókarját ellenben a baloldalra, a kormányvégre szereltük. Nem mondom hogy egyszerű volt, de hozzá lehetett szokni.
– Mindenhez hozzá lehet szokni, ez tény, de mi volt a helyzet a fékezéssel? Egy karra volt bekötve mindkét fék?
– Olyan is volt, de könnyebb, ha külön-külön van. Ha a kettőt egyre rákötöd, akkora lesz a rugóerő, hogy sokkal nehezebb lesz használni. Aztán meg úgyis csak a hátsóval fékeztem, így a hátsó fék a szokásossal ellentétben balra volt kötve, a jobb oldalra meg az első, de azt meg úgysem használtam. Ebben a sportágban amúgy sem fékezni, hanem menni kell…
Itt még második pozícióban, de már nem sokáig…
– Ezt mintha már hallottam volna valahol. (Cedric Gracia után szabadon) Gondolom a nyeregből való kiállás szóba sem jöhetett…
– Vázgeometria-függő a dolog. Volt valamikor egy bringám, amelyikkel szépen ki tudtam állni, de aztán megváltam tőle. Az utána következőkkel ez már sokkal nehezebben ment. Aztán az utóbbi időben már nem is nagyon hiányzik a kiállva hajtás.
– Térjünk vissza a versenyekhez! Ezek szerint a kritérium műfaja igencsak feküdt Neked. Milyen versenyformákat kedveltél még ezen kívül?
– A salakpályás versenyeket szerettem még nagyon, sok ilyet rendeztek annakidején Debrecenen kívül még Miskolcon és Salgótarjánban is. Minden május elsején selejtezőversenyek voltak a debreceni stadionban, huszonöt körös volt egy ilyen, közben többször sprinteltünk és ilyenkor az utolsó mindig kiesett. Tíz egymás utáni évben nyertem, ráadásul zsinórban. Nagyon szerettem a salakot. Sokan nem is tudják, hogy a nagyerdei vörös salakon milyen szép kerékpárversenyek voltak…
– Döntött kanyaros volt a pálya, vagy sima 400 méteres futópályáról volt szó?
– Közönséges atlétikai pályáról van szó, egyenes fordulókkal. A belső pálya vörös salakján mentek a futók meg a bringások, ekörül a fekete salakon meg a salakmotorosok. Vigyázni kellett nagyon, könnyen ki lehetett csúszni a kanyarban. Voltak is bukások szép számmal. Rendes váltós országúti bringákkal versenyeztünk amúgy, csak ilyenkor szélesebb szingókat tettünk fel.
Az első túra: Debrecentől a Fekete-tengerig
– Magyar bajnokságokon is indultál?
– Ritkán, mert én inkább az országos vidékbajnokságokon vettem részt, de ha jól emlékszem egyszer Pesten az Országos Terepbajnokságon negyedik voltam.
– Kemény lehetett, egy kézzel kapkodni a gépet, ráadásul a rosszabbik oldalon…
– Így van, de ebben segített az, hogy sokat kézbesítettem főleg külterületen, így volt némi tereprutinom. Most viszont már kevésbé szeretem a terepet, inkább sima úton megyek. Meg persze most már sem lefelé, sem felfelé nem kívánkozom. Amúgy meg már csak a túrákat szeretem, a versenyeket kevésbé. Az utolsó versenyem az 1969-es országos vidékbajnokság volt itt Debrecenben, ahol sikerült győzelemmel búcsúznom. Összességében úgy ötven éves koromig ment még igazán jól a bringa, utána csökkent a sebesség.
– Melyik győzelmedre vagy a legbüszkébb?
– Talán az egri háztömbkörülire, ahol a keskeny utcákon vezetett technikás pályán sikerült körelőnnyel nyernem. Szép emlék persze az is, hogy háromszor sikerült győzni a 200 kilométeres megyebajnokságon. Kemény játék volt olyan sokáig egy kézzel fogni a kormányt…
– Ez kétségtelen. Minden bizonnyal ez speciális felkészülést is igényelt. Hogyan edzettél, illetve edzel mostanában?
– Mindig is volt súlyzóm, azzal szoktam a bal karomat megdolgozni. Most már inkább csak a nyakamba veszem a 10 kilós súlyt, aztán 45 a csúcs, amit guggolok vele. Kézbesítő koromban 35 kilométeres volt a körzetem, ezt teljesítettem minden egyes nap, emellett pedig 100 kilométeres edzéseink voltak, a hétvégeken meg szombaton és vasárnap egyaránt verseny. Így általában összejött 600 kilométer hetente. Amúgy meg mindig is biciklivel jártam mindenhová. Közben 1980-tól a bringa mellé bejött a futás is. Bár mostanában már csak 1500-3000 méter közötti távokat szoktam bevállalni, de kezdetben akár 20 kilométereket is futottam.
A Békeverseny előfutáraként Berlinben
– Szoktál görgőzni?
– Nem nagyon. Folyik az emberről olyankor a víz rendesen, így nem igazán szeretem, inkább összerakok magamnak egy téli kerékpárt. Azt szoktam mondani, hogy én Január 1-től december 31-ig biciklizek, és ez így is van. Mióta nyugdíjas vagyok, délelőtt és délután egyaránt elmegyek egy körre, így 25000 km körüli edzésmennyiséggel zárul egy-egy év.
– Ennyit mennek a profik is… Tényleg, a térdeid hogyan bírják?
– Hál’ Istennek semmi baja nincs a térdeimnek, még mindig bírják, és egyáltalán nem fájnak. Meg amúgy semmim sem. Lehet, hogy mindez azért van, mert az ember állandóan kinn van a friss levegőn. Meg persze adottság is kell hozzá. Gyógyszereket nem szedek, a kerékpár, az a gyógyszer nekem. Nem is szoktam beteg lenni, negyvenkét éves szolgálat alatt egyszer sem voltam táppénzen. Kellett is a szabadság, a túráimhoz gyűjtögettem a szabadnapokat, nem mentem el egy évig, így a következő évben dupla szabadságom volt.
– Ezennel elérkeztünk életed azon szakaszához, amely igazán meghozta számodra az országos ismertséget. Egyáltalán nem mindennapos, hogy egy versenyző visszavonulása után a hosszútávú túrázás felé fordul. Nálad hogyhogy mégis így alakult?
– Valóban, inkább az a gyakoribb, hogy elege lesz a versenyzőnek, és teljesen elfordul a kerékpársporttól. Pedig nem szabad abbahagyni. Aki egyszer hátat fordít a kerékpározásnak és beül az autóba, annak utána már nem nagyon akaródzik az újrakezdés. Rájön, hogy milyen kényelmes a gépkocsi, és egyből úgy dönt, hogy elég a bicikliből. Nekem viszont nem volt elég, és még most sem elég. Ezért kerestem annak idején új kihívásokat és kezdtem el túrázni.
Érkezés 1995-ben Marokkóból egyenesen a virágkarneválra
– Melyik volt az első ilyen túrád?
– Konstancába indultam 1970-ben az egyik barátommal. Ez volt az első és egyben az utolsó olyan alkalom, amikor nem egyedül mentem. A cimborám Kolozsvárnál elfáradt, aztán hazajött vonattal, én meg úgy döntöttem, hogy az ilyen esetek elkerülése végett a jövőben egyedül fogok túrázni. Kolozsvártól még három napig tekertem, hogy elérjem a Fekete-tengert. Aztán ezt a kalandot számos további követte. Például 1972-ben végigtekertem a Békeverseny teljes távját. Úgy találtuk ki a dolgot, hogy éppen annyival haladtam a mezőny előtt, hogy az aktuális szakasz befutójánál köszönteni tudjam a magyar csapatot. Berlinben autógrammokat osztogattam a hotel előtt, szép emlék ez is.
– Hogyan készültél egy-egy ilyen többezer kilométeres kiruccanásra? Hogyan nézett ki a felszerelésed?
– Hát a felkészülés legkomplikáltabb része mindig a vízum beszerzése volt, ezt jó előre el kellett intézni. A bringa menetkész tömege általában negyven kiló körül mozgott, sátorral, kajával, főzőcuccal, szerszámokkal, mindennek együtt. Tartalékgumikat, küllőket, alapvető szerszámokat vittem magammal, de előfordult, hogy pótkerék is volt a hátsó táskára kötözve. Erős, könnyű kerekeket vittem ilyenkor, mert napközben sokszor egyszerűbb volt az út szélén kereket cserélni, mint foltozgatni a melegben. Megcsinálok én amúgy mindent, kézzel-lábbal. Ha egy-két küllő kiszakad, az sem probléma, kicserélem, aztán mint az óra úgy megy újra a kerék. Ellestem én minden tudományt a műszerészektől…
– Előfordult valaha menet közben olyan műszaki probléma, amit nem tudtál magad megoldani?
– Volt olyan is bizony. Egyszer valahol a Dunántúlon kerekezvén eltörött a támvillám. Reggel nyolckor történt az eset, de nem estem kétségbe, gondoltam valahogy csak sikerül orvosolni a problémát. A megoldás nem is váratott magára sokáig, találtam egy autószerelőt, aki készségesen segített, és gyönyörűen meghegesztette. Tíz órakor már újra úton voltam Párizs felé.
Fogadtatás az amerikai túra után
– Segítőkész emberekből ezek szerint nem volt hiány. Tényleg, a rendszerváltás előtti időszakban hogyan nézett ki az efféle vállalkozások szponzorálása? Voltak egyáltalán támogatóid?
– Akadtak szerencsére. Egyrészt a munkahelyemtől – a Postától – megkaptam a lehetőséget, hogy kétévente vegyem ki a szabadnapjaimat, így egyszerre 70-80 napot tudtam távol lenni. Aztán összeszedtem, hogy mire lesz szükségem, és végigjártam a helyi vállalatokat. Mindenki ismert már, így nem kellett sokat beszélnem, egyből segítettek. Az egyik legkomolyabb tétel például az élelmiszer beszerzése volt. Anyagiakkal ugyebár nem voltunk akkor sem eleresztve, így még leghosszabb utak során is hozott anyagból étkeztem. A legfontosabb élelmiszer a téliszalámi volt, ugyanis ez az egyetlen olyan kolbászfajta, amelyik nem romlik meg a legnagyobb melegben sem. Olykor nyolc kiló szalámit is vittem magammal, ha szépen beosztottam, még a hazaútra is jutott. Egy-egy túra előtt mindig szóltam a vágóhíd vezetőjének, aztán behívtak, és adtak egy 8-10 kilós csomagot.
– A családtagjaid hogyan viselték, hogy nem elég, hogy ritkán mész szabadságra, akkor is eltűnsz két-három hónapra?
– Mind a feleségem, mind a négy gyerek jól tolerálta, nem volt belőle sohasem gond. A szenvedélyem csak az idősebbik fiamra ragadt át, őbelőle is versenyző lett, a BVSC színeiben hajtott. Aztán 48 évesen kerékpárbalesetben halt meg sajnos. Mostani társam Julika is nagyon szereti a sportot, sőt a feleségem halála után – amikor abba akartam hagyni a bringázást – az Ő unszolására folytattam. Azt mondta: „Amíg erővel bírod, csinálnod kell!” Így is lett.
– Persze nem ez volt az utolsó alkalom amikor Julikára hallgattál. Hogy is volt az amerikai túrádnál?
– Hát az úgy történt, hogy eredetileg Indiába készültem. Annakidején 1997-ben nem volt teljesen biztonságos arrafelé, így Julika nem igazán örült a dolognak. Aztán végül azt mondta: „Menjél inkább Amerikába, az a valódi kunszt!” Aludtam rá egyet, aztán pár nap múlva már terveztem is az új útvonalat. Szereztem tizenhárom szponzort és azzal a kerékpárral mentem, amit a Magyar Kerékpáros Szövetségtől kaptam és személyesen Sipos János adta át nekem az előző évben.
– Hogyan is nézett ki pontosan ez az útvonal?
– Miamiból indultam, aztán haladtam New York felé, és minden érdekesebb várost körbejártam, nézelődtem közben. A végcél Kanada volt. Mindjárt az elején szerencsésen indult a dolog, mert Ferihegyen megismerkedtem egy Miamiba utazó ottani magyarral, így az első napi szállásom már meg is volt. Az emberek segítőkészsége és kedvessége végigkísért egész utamon. Ha ottani magyarokkal találkoztam, biztos lehettem benne, hogy megvendégelnek, nem egyszer aludtam családoknál útközben. Ez persze igaz volt az amerikaiakra is, előfordult, hogy egy bringaboltos a viseltes kerekeimet gyönyörű újra cserélte. A rendőrök is mindig készségesen segítettek, sőt volt olyan, hogy megállt mellettem a rendőrautó, és mondták, hogy várjak, mindjárt jönnek. Nemsokára visszatértek és átnyújtottak egy hatalmas gyorsétkezdés menüt. A közlekedési morál is teljesen más, nagyon vigyáznak a biciklisekre arrafelé. Kanadában meg olyan szélesek a kerékpárutak, mint nálunk a 4-es főút. Csodálatos helyeken jártam, Toronto, Montreal, Niagara vízesés, egyebek. Ez volt a legszebb utam, nem is bánom, hogy végül nem Indiába mentem.
Éremfogas - ideális megoldás bajnokoknak
– Az amerikai volt ezek szerint a legszebb utad, de a legegzotikusabbnak mégiscsak Marokkó mondható. Honnan jött az ötlet?
– Hát talán onnan, hogy jó messze van Debrecentől… Egészen Agadirig mentem, ez oda-vissza 100 napig tartott úgy, hogy délelőtt 120, míg délután 80 km volt a napi adag. Emlékezetes út volt. Olykor kígyókat kerülgettem az úton, máskor egy falka gyerek dobált meg kővel, egy alkalommal pedig egy helyi erő akart kirabolni, szerencsére sikertelenül. Aludtam szénakazalban, narancsligetben, meg ötcsillagos szállóban is. Az utóbbi úgy történt, hogy összeakadtam Casablancában egy emberrel, akiről kiderült, hogy szintén túrázik, sőt, valami budapesti ismeretsége is van. Kérdezte, hogy van-e szállásom, a nemleges válaszra pedig egy luxusszállodára mutatott. Mutattam neki, hogy az nem lesz jó, mert nincsen nekem arra pénzem, de mondta, hogy ő majd elintézi. Nagyot nézett először a portás, amikor a hallba betoltam a szutykos kerékpáromat, de aztán kiderült, hogy újdonsült ismerősöm nem más, mint a szálloda főszakácsa. Odaadta a szobáját, két napig aludtam nála, közben megnéztem mindent a városban.
– A túrázás során begyűjtött élményekhez hasonlóképpen emlékezetes lehetett a hazaérkezés is egy-egy ilyen hosszú út után…
– Hát nem tagadom, szép emlékek voltak azok is. A hetvenes évek közepén, amikor Angliában meg Svédországban jártam, hazaérkezvén 5000 ember várt az Arany Bika Szálló előtt. Merem állítani, Kádárt nem várták annyian a Bika előtt… Aztán olyan is volt, hogy én nyitottam meg a Virágkarnevált. Marokkóból hazafelé direkt úgy ütemeztem be, hogy Augusztus 20-ra érkezzek a debreceni nagyállomáshoz, onnan indult ugyanis a menet a Stadionba. Én haladtam az élen, 100.000 ember ünnepelt a karnevál útvonalán. Dugig volt a stadion, felállva üdvözöltek, miközben a város címerével díszített Hollóházi vázát kaptam emlékbe. Ilyen azonban már nem lesz többször. Miután minden olyan helyen jártam már, ahol szerettem volna, így egy ideje visszavonultam az extrémtávú túrázás világából. Már csak tömegsportrendezvényeken indulok, meg itt a környéken edzek. Szándékom szerint addig fogok bringázni, amíg csak erővel bírom.
Shimano Total Integration
– Ehhez kívánnék további jó egészséget a magazin teljes stábja nevében, valamint kívánom, hogy sikerüljön a kétmilliomodik kilométer begyűjtése. Meg kell még említeni, hogy sok más mellett talán abban is rekorder vagy, hogy kevés sportolóról írtak ennyit a napi- és hetilapok, valamint különféle magazinok oldalain. Végezetül arra lennék kíváncsi, hogy ezek közül melyikre vagy a legbüszkébb?
– Egyszer a Szabad Föld címlapfotóján szerepeltem, az alattam lévő képen meg Fa Nándor hajózott. Mégis talán még ennél is emlékezetesebb, amikor a nyugdíjba vonulásomkor a Postás Újság vezércikkben írt rólam, pedig kézbesítőkről nem nagyon szoktak cikkezni. Az igazgató úr emellé még búcsúzóul azt mondta: „Ferikém, száz postás nem szerzett annyi dicsőséget a Postának, mint Te egyedül…”
Novák Ferencről számokban:
60 éve kerékpározik,
jelenleg a 7. versenykerékpárját hajtja,
200-nál több kerékpárversenyt nyert,
a mai napig 1500000-nél is több kilométert tett meg,
ezzel a teljesítményével 3-szor került be a Guinness Rekordok Könyvébe,
13 egyenként 70-80 napos kerékpártúrát teljesített,
ezek közül a leghosszabb 12000 kilométeres volt,
miközben kerékpárjával bejárta Európa 50 országát,
ezen belül csak Párizsban 5 alkalommal járt,
emellett 42 év alatt kézbesítőként 500000 kilométert tekert,
mely során 14 postai kerékpárt használt el,
8-szor teljesítette a Bécs-Budapest Szupermaraton távját kerékpárral,
10 korcsoportos magyar bajnokságot nyert 1,5 és 20 km közötti futótávokon.
Szöveg: HBalage
Fotó: HBalage, Novák Ferenc gyűjteménye
Megjelent a Bikemag 2007 január-februári számában.
