Mi a kerékpár? Kínzószerszám vagy egy egészséges sport eszköze? Attól függ, mire és hogyan használod, milyet használsz. Megnyújthatja aktív életedet, hiszen nem a kor pusztít, hanem a lustaság!
Szorgosan nyomom a versenybringa pedálját, hogy megrohamozzam a Jaufenpass – Pennser Joch – Timmelsjoch hágóhármast, noha kissé nyomorúságos az állapotom: csuklyás izmomba mintha izzó konyhakést döftek volna, csuklóm mindjárt kitörik, tenyerem elnyűtt, derekam merev, ülőfertályom pedig olyan, mint a kiklopfolt marhahús. Hát igen, második hete vagyok úton, beállt a szokásos rend: állandósultak a kínok, reggelente merev lábakkal botorkálok ki a szállásról, fájdalmasan felszisszenve illesztem rá sajgó fenekemet a nyeregre, rögtön elindulás után a nyakamon érzem, hogy a fejem mily nehéz (szabadon Villon – Faludi után), így járom a kínok útját. Nem mazochizmusból, hanem mert szeretem a bringázás szabadságát, azt az érzést, hogy nagyokat lépek, át hegyeken és völgyeken, síkságokon és városokon, hogy nem állíthat meg semmi. És elfogadtam, hogy ennek ára van: a szenvedés.
Régen volt… Hét éve már, hogy a purgatóriumból kiszabadulva bejutottam a bringás mennyországba, amikor az országúti gépet és a mountin bike-ot felváltottam fekvőbringával, azaz rekuval. Azóta nemcsak, hogy nem álltam le az intenzív sportolással, ami így hetven-tájt megbocsátható lenne, hanem még fokozódnak is a teljesítményeim. Épp ezzel kapcsolatban tett fel néhány érdekes kérdést Tufi minap küldött levele:
Csúnya dolog a korra utalni, de én úgy látom két cikk alapján is, hogy nálad kitágította a határokat a fekvőbringa. Biztos mindenkinek megvan a véleménye róla, valaki kedvet kapna hozzá, valaki nem. Például engem nem vonz jelenleg, de érdekelnének az élettani hatásai. Például érdekes kérdés, hogyan hat a gerincre, törzsizomzatra. Neked például sima bringán voltak-e már problémáid a kor előrehaladtával ezzel? Voltál-e esetleg olyan fizikai állapotban, hogy már szinte csak a reku nyitotta meg az utat a hosszabb túrákhoz, vagy bírtad volna sima bringán is? És amikor már váltottál rekura, amellett, hogy most nyilván többet tudsz bringázni távban, a mindennapi életben nem érzel-e negatív hatást a komplett szervezetben, izomzatban, magyarul ugyanúgy (esetleg éppen hogy jobban) mozogsz-e lábon is, mint bringán?
Legyen hát szó ezekről, előrebocsátva, hogy nem vagyok a biomechanika és az élettan szakembere. Tapasztalatom viszont van bőven – megküzdöttem érte.
Bringás láb, futó láb
Amikor, negyvenes éveim elején, maratonikat kezdtem futni, és hozzájutottam életem első igazán nívós országúti versenybringájához, hamar rájöttem, hogy egészen más lábat csinál a kerékpározás és a futás. Mindkettő edz és erősít, de más izmokat és másképp, és eltérően is fáraszt. Nagy különbség, hogy bringán nem hordja a testet a láb, nem kap minden lépésnél a testsúlynál jóval nagyobb ütést, viszont még szűkebb, behatároltabb a mozgási tartomány, ami elősegíti az izmok lemerevedését, egészen a görcsölésig.
Azt, hogy más lábat csinál az ember természetes mozgásformájának számító futás és a mesterségesen gépies kerékpározás, hasznomra tudtam fordítani. Ha egyik nap nagyon leamortizáltam a „futó lábamat”, másnap a „bringás lábamat” vettem elő, egyik strapával pihenve ki a másikat. Volt, hogy hónapok teltek el egyetlen nap kihagyás nélkül. A maratonizás szétveri a lábfejet, de annak bringán nincs sok szerepe, a kerékpár nyergén pávián-popóvá vörösödött fargumók meg regenerálódhatnak egy kellemes erdei ügetés közben. Télen sízéssel, nyáron kajakozással, kenutúrázással egészítettem ki a szisztémát.
Az arányok érzékeltetéséül: 1988-ban, 45 évesen, 2501 km futás jött össze (benne 100 km-es szupermaratoni és Kinizsi 100, három maratoni, két 50-es teljesítménytúra), valamint 10.288 km országúti bringa (csúcspont a Budapest – Nizza Budapest 3903 km, 36.600 m szintemelkedés, 23 nap) és 102 km kajakozás, 211 edzésnapon.
Ide kívánkozik, hogy 1993-tól bejött mountain bike, amely az újdonság-hatáson és a táji szépségeken, izgalmas útvonalakon túlmenően is jobbnak bizonyult a tovább folytatott országútizásnál, mert változatosabb a testtartás és az erőkifejtés, néha van benne némi tolás és bringacipelés is, messze nem olyan egyoldalú. Nagyszerű túrákat tettünk az Alpokban.
Tapasztalatom szerint ezek a sportágak nagyon jól kiegészítették egymást, jó általános kondícióhoz és egészséghez segítettek. Testsúlyom, 182 centihez, 72 kiló volt.
Lassítsd a hanyatlást!
Sajnos az évek múlásával romlanak az ember jellemző adatai és képességei. Étrendre és edzésre fittyet hányva, genetikailag beprogramozva könyörtelenül nő a testzsír-százalék, és ha jórészt meg is marad az izomtömeg, csökken az erő és a kitartás. Elkerülhetetlen a hanyatlás – de lassítható, és erre lehet, sőt kell is törekedni!
A New York-i maraton eredményeit elemezve kiderült: tizenkilenc éves koruktól egyre gyorsulnak az emberek, hogy huszonhét évesen érjék el legjobbjukat, majd romlani kezdenek. Úgy képzelhetnénk, hogy ugyanannyi idő alatt esnek vissza a kezdő szintre, amennyi a formájuk kibontakoztatásához kellett. De nem! Kapaszkodjatok meg: hatvannegyedik évükben futják ugyanolyan gyorsan a 42 kilométert, mint az elején. Ez azért nagyon biztató!
Kerékpározásra nincs ilyen adatom, de úgy képzelem, hogy hasonló lehetne (ha valakinek van az olvasók közül, tegye közzé a megjegyzéseknél, mint ahogy saját esetleírását, megfigyeléseit, az enyémekkel egyező vagy akár ellentétes tapasztalatait is). Fiatal korban gyors a teljesítményszint emelkedése, de utóbb lassan megy lefelé. És aki kitartó, nagyon hosszú ideig lelhet örömöt a sportban, mint például Kovács Jenő bácsi, aki hetvenes éveiben külön engedéllyel vitorlázó-repült, megcsinálta az Olimpiai Ötpróbát (gyalogtúra, futás, bringa, úszás, kajak), és mikor erdei futás közben találkoztam vele, ezt mondta: – A budapesti maratonira készülök, hogy legyen legalább egy 80 fölötti magyar résztvevő!
Jómagam nagyjából az ezredfordulóig keményen tartottam a nívót – ha eredményekben nem is, de igyekvésben igen. Akkor viszont jött egy kis „baleset”: finnországi kenutúrára készülve muszáj volt GPS-t vennem és kitanulni a használatát (a célba vett tóvidéken ugyanis mi sem könnyebb, mint eltévedni a 18 ezer sziget között), ezért belekóstoltam a Geocaching játékba. Országunk sok-sok gyöngyszemét ismertem meg általa, de a rengeteg autós csavargás persze az intenzív sport rovására ment. Voltak azért szó szerint magasba törő vagy messzehordó montis és oútis túrák az Alpokba és Spanyolországba, meg hébe-korba idehaza is futás, kerékpározás, de különösebb teljesítménykényszer nélkül, lecsengőben. Az utolsó maratonimat 2000-ben futottam, belenyugodva, hogy ez az élet rendje. Pedig csak áltattam, becsaptam magam…
Hanyatt estem
Hét éve, 1997-ben Magyarországra is behatolt a fekvőbringa, a „reku”, amelyre azóta vágytam, hogy valaha fényképen megláttam. Kipróbáltam néhányat, beleszerettem a műfajba, szert is tettem egy Challenge Hurricane SL-re.
Nem, nem egyszerűen egy új bicikli volt a sorban. Szó szerint hanyatt estem – tőle és rá. Felfedezés, reveláció, heuréka! Fájdalom nélkül is lehet bringázni? Hát ez óriási! Egy új világ tárult fel előttem. Pár nap alatt végighajtani a Duna-mentén a forrástól Budapestig, merő gyönyörélvezet! Prága-Budapest nonstop? Csak éjjel láttam csillagokat, de akkor sem a fájdalomtól.
Monomániás rekuzásom már azelőtt is a teljességre törekvő testedzés rovására ment, hogy bejött egy térdsérülés, amely kizárta a futást, de nem zavarta a biciklizést. Nem nagyon bántam, hogy egy-egy bátortalan futási próba lesújtó eredménnyel végződött, mivel közben évi 15 ezer kilométer fölött mentem a rekuval, azzal éltem ki magam, attól kaptam sikerélményt, az ébresztett fel a Csipkerózsika-álomból!
Azt mondják, hogy a rekus olyan, mint a T-rex dinó: satnya a felsőteste, de van két izmos lába, és egy hatalmas farka, amellyel egyensúlyoz. Talán az utóbbit leszámítva én is kezdtem így látni magam… A kényelmes heverés közben pedálozva csak a láb és a far izmai dolgoznak, a többi lazsál. Azon vettem észre magam, hogy abszolúte nem futok, szinte egyáltalán nem járok gyalog, és elhagytam az autózást, mozgásom szinte kizárólag fekvőbringázás – ami egyáltalán nem biztos, hogy jó. Lássuk tehát a hatásokat!
Előre vagy hátra dőlsz?
Standard kerékpáron (oúti, monti, trekking, városi- és tanyabringa) előredől a gerinc a függőlegeshez képest, rekun pedig hátra. Ebből rögtön adódik néhány döntő különbség. Az előredőlt felsőtestet karból kell megtámasztani, ami kifacsarja ízületeket (egyik kerékpártípus kormányfogása sem igazán ergonomikus), és statikus igénybevételt okoz. Kétlem, hogy az ilyen pozíció edzene, egészségjavító lenne – aki erősödni akar, az fekvőtámaszozik, nem pedig statikus támaszban tartja magát. Azt hiszem, hogy a szokott kerékpáros testhelyzet, még ha megszokható, elviselhető is, nem tesz deltássá senkit. Kivéve persze, amikor a pedálba kiálló bringás felfelé húzza a kormányt, hogy annál nagyobb erőt fejthessen ki, és ilyenkor dolgoznak a törzs izmai is, de ez csak kis hányada a menetidőnek.
Megjegyzem, újabb kori ismereteim szerint nagyon függ a standard bringa kényelme vagy kényelmetlensége attól, hogy precízen van-e beállítva a testalkathoz. Ma már van ilyen szolgáltatás (Body Fit), de én anno nem találkoztam vele, így lehet, hogy többet szenvedtem az elkerülhetetlennél.
Úgy gondolom tehát, hogy a standard bringa kis mértékben megdolgoztatja a felső testet is, míg a reku csak akkor, ha úgynevezett „lengőorrúról” van szó, amely fronthajtású, az első kerékkel és a kormánnyal együtt elforduló hajtóművel. Ilyenen (a magyarországi rekuk mintegy fele) karból kell ellentartani a hajtási kormányhatásnak. Talán nem tévedek nagyot azzal, hogy a kar és a törzs izomzatának edzése szempontjából 0:0-ás döntetlen a standard/reku meccs első menete. Ha a csajoknak imponáló izomzatra vágysz, ne a bringától várd, hanem menj le gyúrni egy konditerembe.
Van viszont egy nagyon fontos szempont: standard bringán mindig azon vettem észre magam, hogy a hát- és nyakizmok fáradása és gyötrő fájdalma miatt már megint lóg a fejem, az első kereket és az alattam szaladó aszfaltot bámulom, fel-felpillantva, hogy neki ne menjek valaminek. Ez rossz, veszélyes és csüggesztő. Milyen más rekuról, természetes fejtartással előre nézni, tekintetemmel befogni a tájat, az utat és a forgalmat, látni, hogy merre tartok! Lelkileg is összehasonlíthatatlanul jobb. Amikor idegenek kérdezgetnek, hogy mi az előnye a fura biciklimnek, azt szoktam felelni: nézzen meg egy filmet négykézláb állva, majd egy másikat a fotelből, és rögtön rájön! 1:0 a reku javára.
Rögtön megemlítem a reku hátrányát is. Mivel a nagyjából vízszintes helyzetű lábakból hiányzik a statikus vérnyomás, hosszabb idő alatt égő érzés, zsibbadás jelentkezhet az erre érzékenyek talpában, lábujjaiban. Ez annál erősebb lehet, minél magasabban van a hajtómű az üléshez képest. Aki hajlamos rá, válasszon alacsony hajtóművű típust. Szóval egyelőre nagyjából döntetlenre áll a mérkőzés.
Mit puhít a nyereg?
A legnagyobb élettani különbség a nemi szerveknél mutatkozik. Az ember lába közét egyszerűen nem arra alkotta a természet, hogy egy keskeny bringanyergen senyvedjen. Férfiaknak zsibbadó érzést okoz az erek elnyomása, idővel prosztata-problémák alakulhatnak ki (eléggé súlyosak is), és nagyon sokat bringázók gyakran panaszkodnak merevedési panaszra, illetve a nemzőképesség csökkenésére. Gondoskodj utódokról, mielőtt elindulsz a Touron!
Ami pedig a hölgyeket illeti, ahogy Ádám, úgy Éva sem biciklire termett. A mese szerint őseink nyereg alatt puhították a húst, ami persze butaság, hiszen azt a lóverejtékkel átitatott cafatot ők sem ették volna meg, hanem valószínűleg néhány nyers hússzeletet használtak nyereg-alátétnek. Témánk szempontjából annyi érdekes, hogy a nyereg fölött puhított hús sem valami csábító, hogy finoman fejezzem ki magam. Arról nem is beszélve, hogy rövid ideig lehet izgatóan csiklandó, ha becsípődnek a legérzékenyebb részek a ritmikusan mozgó szeméremcsont és a nyeregcsőr közé, de később már nem olyan kellemes – legalábbis ha jól fejtettem meg lányok arckifejezését egy-egy bringatúrán. Rekun ilyen probléma nincs. Ha romantikus biciklizésre vinnéd ki a zöldbe szíved választottját, fekvőbringával menjetek! Ezzel előnybe kerül a reku.
Mielőtt elfogultsággal vádolna meg valaki (amiben persze igaza lenne): ez a cikk csak az élettani hatásokkal foglalkozik, a praktikum szempontjaival nem. Egyenlít, sőt elhúz a standard bringa, ha UCI-versenyeken indulás jogáról, terepjárásról és sok egyébről van szó.
Ultrabringázás
Hosszú távra viszont (lásd Zita és Árpi nászútja, Kobra blogja, teljesítménytúrázás, ultrabringázás) verhetetlen a reku. Maria Parker egy Cruzbike Vendettával nyerte a 2104-es Race Across America női értékelését, és az ultrabringások aránylag nagy százaléka hajt fekve. De mekkora táv számít hosszúnak? Egyéni, és egyénileg is időben változó. Bohó ifjúkoromban simán bevállaltam egy Budapest – Balaton-kerülés – Budapest menetet országúti bringával, de ma már, hogy elszoktam tőle, nemhogy 400 kilométernek, de 40-nek sem indulnék már neki, mert mindenem egykettőre megfájdul rajta.
Az igazán nagy különbség tehát abban áll, hogy míg rekun örömmel hajtok sokat, akár 600 kilométeres nonstop meneteket is, úgyhogy az utóbbi három év alatt 50 ezer kilométer jött össze, és legalább egyetlen sportágban, a kerékpáros teljesítménytúrázásban eredményes lehetek, fekvőbringa nélkül már csak biciklizgető öregúr lennék. Ha úgy vesszük, a reku visszafiatalított húsz-harminc évvel. A standard bringa a mazochisták sporteszköze, a reku meg a hedonistáké. Régen az előbbi csoportba tartoztam, ma már az utóbbiba. Erőfeszítés igen, szenvedés nem!
Vissza a futáshoz!
Ám kezdtem nagyon egyoldalúvá válni, és egyre jobban megfájdult a szívem, ha futót láttam. November végén megráztam magam, és felmentem a Hármashatárhegy sétaútjára. Már odafelé az autóban eszelősen vigyorogtam a boldogságtól! Óvatos három kilométerrel kezdtem, de avatatlan szemlélő talán azt sem futásnak vélte, hanem egy elaggott teve végvonaglásának. Át kellett gyúrni az „elbringásodott”, vagy ha úgy tetszik, „elrekusodott” izmokat futásra, és berzenkedtek ám!
Azóta két hónap telt el. Megint simán, rutinszerűen futok tíz kilométereket, és rémítő 88-ról indulva máris leadtam három kilót. Hozz csak haza a boltból hat darab félkilós zsírt – éppen annyit! Közben egyáltalán nem hanyagolom el a testrészemmé vált rekut, januárban 800 km-t ment, és alig várom a nagy hajtásokat. Jó volna tartósan kiegészíteni a kerekezést a futással. Nem fogadkozom, nincsenek nagy elhatározások, de ebből még akármi is lehet. Feleségem mindenesetre biztat, hogy fussam le a huszadik maratonimat is.
„Az ember nem hagyja abba a futást azért, mert megöregszik. Az ember megöregszik, mert abbahagyja a futást” – tartja a mondás. Így igaz. Kiegészítem: addig kell újrakezdeni egy sportágat, amíg fiatal az ember. De meddig fiatal? Amíg újrakezd egy sportágat!
Karlovitz „Pupu” Kristóf
