Egyszerre nagyszerű és lehangoló élmény kerékpárral bejárni a Vaskapu gyűjtőnéven ismert szoros-rendszert: csodálatos a környezet, amely viszont egy nagyarányú tájpusztítás eredménye. Bár felkészültem a túrára, meglepetésekben volt részem, ezért arra összpontosítok, ami nem derül ki az internetről.
Marina a déli partnál
Személyes viszony fűz a Dunához. Emlékszem, mikor még gőzhajók járták, és a kajakból kinyújtott kulacsot meg lehetett tölteni a vízével – iható volt. Emlékszem a Kossuth hídra és az Erzsébet híd meredező roncsára. Ó, ha vissza lehetne hozni azokat az időket, és másképp folytatni… Hiszen amikor 1983-ban, feleségemmel és kislányunkkal a forrástól Bécsig kenuztunk, már 54-szer kellett átemelni, átzsilipelni a folyót lépten-nyomon bilincsbe verő duzzasztókon. És állt már a Vaskapu-erőmű is, állóvízzé, békés tóvá változtatva a természet erőinek lenyűgöző megnyilvánulását. Vizák nem úsznak fel már felénk, viszont elborítja a partokat a műanyaghulladék. Megalázzuk a Dunát, puszta vízi utat, energiaforrást és a szennyet elszállító csatornát látunk benne, s már szinte tényleg csak annyi is, hiszen amivel több volt, azt elvettük tőle. Azt, ami az emberben a lélek. Mintha a lélekharangját hallottam volna elárasztott erődök tornyából szólni…
Ram partjához érkezik a komp
Ezért voltam némiképp lehangolt az al-dunai bringatúrán. Ugyanakkor, ha ki tudja kapcsolni az ilyen borongó gondolatokat az ember, lebilincseli a táj és a folyam nagyszerűsége, és az egész áttörési szakasz óriási léptéke. A számadatok alapján nem tudtam kellően elképzelni magamnak – kolosszális! A két parton oda-vissza bő háromszáz kilométer, ennyi a hosszú nappalok idején egy nap alatt is megtehető, végig világosságban. Persze az ördög sem akar rohanni, tehát legyen inkább két nap, sőt hogy fotózhassunk, nézegethessünk kedvünkre, inkább három. Az utolsón csak rövid etappal, majd hazaautózás. Hát – kevés volt! Beszippantott a völgy, mint valami porszemet. Többet kellett volna leülni, átadni magunkat a hangulatának, gyalog felkapaszkodni kilátópontokra, beazonosítani események helyszínét, megnézni ásatást, múzeumot, beszélgetni helyiekkel. A fotók jó részét menet közben kattintottam el, nem pepecseltem szép beállítások, fények keresgélésével. Még így is az idő szorításában hajtottunk néhol. Szokott módon végrehajtott kerékpártúránk utólag visszatekintve valahogy elégtelennek tűnik, pedig jól ment, bármilyen botladozás nélkül, remekül sikerült, minden rendben volt. Talán az hiányzott, hogy ne csak „végrehajtsuk”, azaz végig hajtsuk, pályának tekintve a part útjait, hanem jobban megadjuk a tiszteletet a Dunának?
Vasteve és Carbonrecumbent
Nem elválaszt – összeköt
A Dunának, amely odalent nem elválaszt, hanem összeköt. A román oldalon is élnek szerbek, vannak cirill-betűs feliratok, és valami természetes módon, békésen, vita nélkül érződik a magyar történelem jelenléte. Mint ahogy az is, hogy már sohasem lesz a miénk. Hacsak nem látogatunk oda többen, szívesen látott vendégként. Mert a fogadtatás mindenütt több volt barátságosnál! Első szálláshelyünkön, Vinci helység (Galambóc közelében) a fenyvesbe rejtett, varázslatos Bajka apartmanban mosolyogva pattant elénk az aranyos gazdasszony: – Cica vagyok! Csak szerbül beszél, de átütő kedvességével azonnal levesz a lábunkról, az üdvözlő pálinkáért és saját készítésű habos süteményért, meg az asztalon álló barackért nem számít fel semmit. Persze, otthagyhatjuk a kocsit, bár az utcán sem bántanák.
Már ártatlan a Babakáj szikla
Túloldalt Berzascában foglaltunk előre szobát a vadonatúj Ecaterina szállóban. Feszített víztükrű kis medencéje összeolvadni látszik a Duna mélyen alatta csillogó tükrével. Míg hűtőzik benne a kimelegedett vándor, odahozzák a hűtött fehérbort. Ja, korábban indulnánk, mint ahogy náluk reggelit adnak? Hát majd felkel a kedvünkért egy bájos szőkeség, hogy hat órakor átadja szendvicseinket, és kávét főzzön. Csak utóbb jutott eszünkbe, hogy Romániában egy órával korábbi időzóna van, szegény lány alighanem várt ránk ugyanennyit, de egy szót sem szólt. Sztereotípiák alapján valahogy másképp képzelném el a Balkánt…
Luxuspihenő Berzascánál
Harmadik éjszaka, Donji Milanovácban. Már estefelé érkezünk a címre, sötétek az ablakok. Telefon, hamarosan jön a mosolygós, jó kedélyű gazda. Mint kiderült, nem ott lakik, az egész ház a miénk lesz, két külön hálószobával. Ha kell, a garázs is, de bátran bevihetjük a bringákat az előszobába. Mindjárt fizethetünk, reggel hagyjuk csak a kulcsot a villanyóránál. A boltok hatkor nyitnak (a mi óránk szerint is, ez már megint Szerbia), jó éjszakát!
Munkába fogják a szelet is
Ugyanazok a szerbek lennének ezek, akik a Délvidéken a puszta magyarságukért gyilkoltak bestiálisan magyarokat, ugyanazok a románok, akik között annyira kellemetlen mondjuk kolozsvári magyarnak lenni? Nem, ezek másikak, máshol, máskor. Nem lepődtünk volna meg közömbös, vagy akár fagyos fogadtatáson, de akivel csak találkoztunk, a szívét kitette értünk. Már csak ezért a tapasztalatért megérte elmenni!
Sok a horgász, ritka a fogás
Sivatag és oázis
Előzetesen úgy képzeltem, hogy mivel ebben a hegyvidékben a vízpartra szorul le lakott település és országút, forgalom és turizmus, még hétvégén sem lesz gond az ellátással. Annál nagyobbat néztünk, hogy mekkora sivatagi szakaszt kell néhol megtenni két oázis között. Ramnál, ahol a két óránként járó kompra vár az ember, még kocsma sincs. Viszont a hálójukat rendezgető halászok megkínáltak kávéval. A cukrot szurtos befőttesüvegből adták hozzá, a kávé török típusú, zaccos volt, de a kedvesség, amellyel adták, átütő.
Holnap majd odaát megyünk
A román oldalon söröztünk egyet Fehértemplomban (Bela Crkva), és ez helyes döntésnek bizonyult, mert ahogy a kellemesen hullámzó úton visszafelé igyekszünk a Dunához, egyik faluban sem találunk semmit. Se bolt, se kocsma. Valami persze bizonyára van, de kirakat, cégér hiányában nem ismertük fel. Hosszú-hosszú út után kaptunk egy jó sört Baziasban, ahol viszont, némi meglepetésünkre, csak úgy pörgött angolul a felszolgáló srác nyelve.
Ritka a vízvételi lehetőség
Később, a berzascai szállás után, 40 kilométert kellett menni az első vendéglátóhelyig, ahol viszont mindjárt harapnivalót adtak a sörital mellé. Kiszomjaztattak a szerbek is, míg egy kellemes vízparti büféhez értünk, ahol fürdésre alkalmas a part. Tanulság, hogy enni-innivalóból rendes készletet vigyen magával a biciklis vándor, és tankoljon fel, ahol csak módja van rá. Mi így is tettünk – a második napon fejenként nyolc sör gurult le a torkunkon, és így is a kiszáradás szélén voltunk.
Susan és Chuck Amerikából
Majdnem magány
Meglepett, hogy ezen a csodás, jól kerekezhető útvonalon milyen kevés a biciklis turista. Csak egy-egy jött szembe, ők is a déli parton. Az északin viszont, Dubovánál találkoztunk egy belevaló párral. A 69 éves Chuck és felesége Susan Amerikából valók, háromkerekű fekvőbringával járják Európát, Isztambulból kiindulva. Két évet szánnak rá, télire levonulnak Egyiptomba. Humoros, közvetlen népek, egykettőre megegyeztünk, hogy nincs unalmasabb a normális embernél! Annál sincs természetesebb, mint hogy meghívtuk őket Budapestre. Chuck boldog ember, nincs mobiltelefonja, de e-mailek útján tud kapcsolatot tartani.
Akárcsak egy fjord: a Kazán szoros
Üres vízi út
A Duna felduzzasztásának csak egyik szempontja volt az erőmű építése – kell az áram a plazmatévéknek, klímaberendezéseknek, mélyhűtőknek, meg a modern jólét megannyi velejárójának. Ezt még értem, noha mindig felötlik bennem a kérdés, hogy miért csak a növekvő energiaigény kielégítéséről van szó, miért nem a pazarlás csökkentése a téma? A másik indok a hajózás megkönnyítése volt. Anno Széchenyi István kezdeményezte és Vásárhelyi Pál tervezte az első műveleteket, majd magyar költségvetésből készült el Orsovánál a hajózó csatorna és a teherhajókat vontató kábeldobos gőzös, illetve vasúti pálya, de a Vaskapu vízének erős sodrása, sok veszélyes sziklazátonya továbbra is mumusnak számított. Az 1964-ben elkészült betonmonstrum 33 méter magasra duzzaszt fel kétmilliárd köbméternyi vizet, a Kazán-szorosban állítólag 160 méternyi a mélység, akár tengeralattjárók úszkálhatnának benne.
Itt a legkeskenyebb és legmélyebb
Ehhez képest feltűnően kevés a hajó. Persze láttunk egy-egy önjárót, hatalmas tolószerelvényt és luxus-üdülőhajtót, de hosszú órák teltek el, hogy egyet sem. Na, ezért aztán kár volt a giga-beruházásért és Ada Kaleh varázslatos szigetének, Orsova városának és három szomszédos falunak az elárasztásáért, nem is beszélve arról, hogy ödémás pangássá tettek egy hatalmas, eleven vadvizet. Hány kisebb végvár és egyéb emlék süllyedt hullámsírba! Galambóc vára viszont fenségesen emelkedik mindmáig, noha alsó része annak is víz alatt van. Ez is egyike a meglepetéseknek: a fotók alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen lenyűgözően hatalmas. Persze ezt is csak az országút szintjéről néztük meg, pedig izgalmas lenne felkapaszkodni a felsőbb szintekre.
Ortodox kolostor a szurdokban
Nem kétszer, ezerszer kell meggondolni, hogy mennyire szabad beavatkozni a természetbe – legyen ez tanulság Visegrádnál is!
A sziklából Decebál figyel
Gurulj fekve!
És ha már bringatúra, essen szó a kerekezésről is. Tudjuk, mi a jó, így mindketten fekvőbringával mentünk, mégpedig magyar gyártmányúval. Társam, Jóska „botvázú”, hátsókerék-hajtású, szénszálas vázú Carbonrecumbent gépet hajtott, én Lompi-féle acélvázú, fronthajtású típust. Hajtani ezeket is izomerővel kell, mint a többi bringát, tehát megvan a testedzés, viszont nagyon kényelmesek, szenvedés helyett élvezet hosszú utakat tenni velük.
A duzzasztó zsilipje Orsova alatt
Az út legalább közepes, de hosszú szakaszokon jó vagy kiváló minőségű aszfalt, egyedül a román részen áll két rövid darab építés alatt. Ezeken is aránylag sima, döngölt, murvás, földes a talaj, normálisan biciklizhető, tolni sehol sem kellett. Az Orsova és az erőmű közötti 10 kilométeres részt leszámítva, ahol egymást érik a kamionok, nagyon gyér a forgalom, és az autósok vezetési stílusa kimondottan barátságos. Kanyargós helyeken kivárnak az előzéssel, és ha dudálnak, akkor csak udvarias köszönésképp, integetéssel kombinálva, ami vélhetően jórészt a különleges bicikliknek szólt.
Úszóház egy csendes öbölben
Hiába folyóvölgyi az út, helyenként kikerül sziklaalakzatokat, és felkapaszkodik az oldalba, vagy hátul megkerül egy-egy hegyet. Van tehát szintkülönbség rendesen, de az emelkedők nem meredekek, a lejtőkön viszont néhol 60 km/óra fölé gyorsult a kis légellenállású fekvőbringa. Az egész Vaskapu bejárása jó kondíciót kíván, és gyakorlott kerékpáros túrázót tételez fel. A szerb oldalon sok az alagút, némelyik elég hosszú és kanyaros, úgyhogy belül töksötét. Jó első és hátsó világítás nélkül szerintem simán életveszélyes.
Az egyik alagútban a sok közül
Nem gondoltam volna, hogy ennyi érzelmet kelt a Vaskapu. Nagyon sok pozitív hatás ért, mégis maradt hiányérzetem. Vissza kell még menni, jobban meg kell csodálni. És be kell dobni egy szál virágot az egykor zabolátlan erővel zúgó, de ma már holtágként csendes vízbe.
Galambóc romjaiban is lenyűgöző
Szöveg és kép: Karlovitz „Pupu” Kristóf
Videó: https://www.youtube.com/watch?v=3WBPtmca2Yk
.
