A talán már túl sokat is idézett „Pedálkirály” című film óta sok mindent tudunk. Illetve ezeket a dolgokkal már jóval előtte is tisztában voltunk, csak ennyire egyértelműen semmikor nem hangzott el korábban. Megtudhattuk például, hogy a bringásoknak minden kínlódásnál nagyobb fájdalmat okoz a verseny feladásának szégyene. Ebben legutóbb éppen annak a versenynek a tavalyi megfelelőjén volt részem, ahova éppen most igyekszünk…
Az elmúlt szezonban az elviselhetetlen meleg miatt álltam ki, ami valljuk be eléggé szégyenteljes és gyenge indok. A mai napon ez nem szerepelhet a magyarázatok között, miután már induláskor lógott az esőnek mindenféle végtagja. Piliscsaba magasságában aztán zuhog is, és komolyan fontolóra vesszük, hogy talán nem kéne ezt a dolgot erőltetni.
A szélvédőn kopogó esőnek és a baljós gondolatoknak a világ talán legnyugisabb száma adja a hátteret, a sokak által az elmúlt évek hazai zenei mérföldkövének számító Quimby-féle Kilégzés album „Autó a szerpentinen” című nótája (figyelem, innen a cím is). Akkor még csak nem is sejtem, hogy ez a zeneszám mennyi mindenen fog átsegíteni az elkövetkező órákban.
A viadal névválasztásán (Kinok-kínja) már tavaly is jót derültünk, de aztán mindig rájövünk, hogy egyáltalán nem túlzó. Miután napirendre térünk azon, hogy amatőrként ismét szinte a teljes hazai élmezőnnyel kell megküzdenünk, elindulunk a rajtszámokért. Gyakorlatilag már ezen a párszáz méteres gyalogszerrel abszolvált szakaszon ronggyá ázunk…
A hőmérő higanyszála valahol 17 és 20 fok között tanyázik, ezért a passzív csapadék elleni védelem mellett döntök, ami ugye arról szól, hogy minél kevesebb vizes gönc van az emberen annál kevésbé fog szenvedni az egy idő után könyörtelenül átázó-áthűlő cuccoktól. Aztán a rajt is megvolt, és röpke háromnegyed óra múltán ismét ugyanott szakadok le, ahol tavaly. Az igazi küzdelem részemről valójában csak ekkor kezdődik. Stabilan zuhogó esőben kell további nyolcvan kilométert tekernem zömmel egyedül úgy, hogy a dobogónak még csak a közelébe sem érhetek már. Valljuk be ilyen helyzetben elég nehéz motivációt találni…
Ekkor azonban érdekes jelenséget figyelek meg magamon. Vicces, de úgy tűnik, hogy amennyiben az emberen intenzív esőzés közben szemüveg van, és kellőképpen képes elvonatkoztatni a körülményektől, akkor olyan érzése támadhat, mintha egy meleg, biztonságos zárt térben tartózkodna. Ha ezt sikerült elhinni, máris jobb a közérzet. Az illúziót tökéletessé a korábban említett Quimby dal felidézése teszi. Innentől kezdve ez pörög a fejemben és máris eljutok a „Most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart…” életérzésig.
Hosszú, monoton, reménytelen és magányos szakaszok következnek, miközben olykor szinte hömpölyög a sár az aszfalton. Bőrig ázott elcsigázott sporttársakat érek utol, vagy éppenséggel engem hagynak hátra hasonlóképpen viseltes kollégák. Embertelen, értelmetlen és hülye helyzet az egész, de valamiért mégsem gondolkozom azon, hogy miért vagyok itt, sőt egy idő után – amikor már minden egyes lábfordulatnál spriccel a víz a cipőmből – elkezdem kifejezetten élvezni a dolgot. Meggyőződésem, hogy halálosan lemaradtam az élbolytól és az égvilágon semmiféle eredményt sem fogok elérni, mégis vidám vagyok. Érthetetlen lelkesedésemet bizonyítván az utolsó hegyen még megvívom különbejáratú versenyemet a táv végén összeverbuválódott társasággal.
A célzónában ezúttal nem csak a zsíroskenyér mellé szervírozott hagyma, hanem az összes hullasápadt célba érkező szája is lila színben pompázik. Ebben a körülményben aztán hírtelen eggyé lesz mindenki: profi és amatőr, igazolt és hobbikerékpáros egyaránt. Bárcsak mindig, mindenben ennyire egységesek lennénk… A régi alaptézis – legalábbis egy verseny erejéig mindenképpen – megdőlt. Más sportágakkal ellentétben egy országúti verseny esetében a táv puszta teljesítése önmagában nem jelent kihívást. Az igazi kihívást a győzelem megszerzése jelenti, ebből következik, hogy a bajnokon kívül mindenki más vesztesnek számít. Ezen a napon azonban kivételesen mindenki győztes volt, aki végiggyűrte és nem adta fel a sokszor értelmetlennek tűnő küzdelmet. Utólagos kellemes meglepetésként aztán kiderül, hogy ezzel a vizes produkcióval még nekem is sikerült bajnoki pontokat gyűjtenem. Az ominózus szezonban mezőnyversenyen először és utoljára…
Hogy mi a fentiek valódi tanulsága, azt az olvasóra bízom, csak annyit tennék mindehhez hozzá, hogy versenyezzetek sokat 2007-ben is, mert jó. A szezon pedig éppen most kezdődik…
Eredeti cikk: BikeMag, 2007 március
Szöveg: HBalage
Fotó: evelyn
