…vagy szakaszt nyert a „béketábor Tour de France-án”, avagy sárga trikós volt a Jugoszláv Körversenyen, az év kerékpáros sportolója 1964-ben és 65-ben, aki amatőrként többször hajtott egy mezőnyben minden idők legnagyobb versenyzőjével, Eddy Merckx-szel – és lehetne még halmozni a jelzőket…
Juszkó János kerékpáros karrierje két egykoron kiemelkedő fontosságú bringás fogalommal forrt össze: a Békeversennyel és a 100 kilométeres csapat időfutammal. Azóta sajnos már mindkettő a múlté, a BVSC egykori menőjétől ellenben megtudhatjuk, miről is szóltak ezek, illetve milyen volt a hatvanas-hetvenes évek hazai és nemzetközi kerékpársportja.
Rendhagyó módon nem a sportkarrier kezdetének taglalásával, hanem egy eredménylistával kezdünk. Az 1964-es Tokiói olimpia mezőnyversenyének végeredményei hevernek az asztalon. Meg egy idézet a BVSC évkönyvéből: „Ma már legendaszámba megy, hogy ő volt az egyetlen magyar, aki az országutak akkori királyát a belga Eddy Merckx-et is legyőzte”. A győzelem stimmel, a legyőzött ász azonban – mint kiderült – a nem kevésbé neves Felice Gimondi volt…
– Mi történt pontosan ezen a mezőnyversenyen, ahol ön a győztestől mindössze egytized másodperccel elmaradva, a bronzérmessel azonos idővel érkezett a 24. helyen?
– Komoly tempó volt, de szerencsére nem voltak erős emelkedők. Néhány világbajnokságon ennél sokkal nagyobb szintkülönbségű pályák is előfordultak akkoriban. Voltak sikertelen szökési kísérletek, de végül a célegyenesig a mezőny java együtt maradt. A befutó egy nagyon széles útszakaszon volt, 2-3 km hosszú egyenes után következett a célvonal. Amikor ráfordultunk a célegyenesre, történt egy bukás. A Megyerdi Tóni is belekeveredett, én szerencsére előbbre voltam a mezőnyben. Nem voltam jó sprinter, viszont a Tóni igen, ha ő akkor az én helyemen teker, akkor biztosan a tízben van. Hatalmas kavarodás volt a célegyenesben. Akkoriban Gimondi volt az olaszok legjobbja, Merckx-szel végig egymást figyelték, ezért gondoltam, hogy a belga is mögöttem végzett. Az eredménylista alapján azonban úgy tűnik Merckx előttem futott be, viszont Gimondi mögöttem. Furcsálltam amúgy, hogy a végén nem voltak sehol a demokratikus országok legjobbjai. Egyedül a lengyel Jan Kudra meg a cseh Daniel Garc végzett előttem, pedig komoly nagy csapatok voltak ott, például a szovjetektől. Ezzel szemben a magyar válogatott minden tagja végigment. Érdekesség, hogy ez volt az első alkalom az olimpiák történetében, amikor ezredmásodperces pontossággal mérték az időeredményeket.
– Milyen körülmények között laktak és készültek Tokióban?
– A központi tábor mellett helyezkedett el a legtöbb sportlétesítmény, a kerékpáros pályát innen 50 kilométerre építették fel. A velodromot kétszintes szállásépületek vették körül, itt laktunk mi, és ide érkeztek meg 10 nap különbséggel a magyar pályaversenyzők is. Mi ott magunkban elég mostoha életet éltünk, mert például míg a japán szakácsok mellé a németek, a franciák, a belgák hoztak sajátot maguknak, addig a magyaroké a központi táborban volt. Étkezésnél kipakolták a különböző ételeket, lehetett választani. Hát bizony sokszor nem találtunk megfelelőt a magyar gyomornak… Egyszer be is bicikliztünk a központi táborba, a Kurucz Toncsi volt akkor a magyar delegáció szakácsa, és mindenki mehetett oda enni. Más nemzeteknél is elég sok magyar volt, meg hozták a barátokat, úgyhogy amikor odaértünk, már csak a paprikás csirke szaftja jutott, a nagy üstből mártogattuk kenyérrel. Ennek ellenére örültünk, hogy végre valami jó magyar kaját is ehetünk.
A mi pechünk az volt, hogy a versenyszámunk az olimpia legvégére esett. Egy hónapja kinn voltunk már akkor, csak edzettünk, edzettünk, az ember bizony ebbe már egy kicsit belefásul. Kifogtunk ráadásul egy olyan időszakot, hogy trópusi eső esett 8-10 napon keresztül. A szervezők görgőket állítottak fel nekünk, csak beltérben lehetett edzeni, mert ha kiment az ember, egy pillanat alatt bőrig ázott. Ez az időszak egy kicsit megviselt minket, rányomta a bélyegét a teljesítményünkre. Pedig például a 100 kilométeres csapatversenyben akár kedvezőbben is alakulhattak volna a dolgok, mert jó pár hozzánk hasonló képességű csapat szerepelt elég rosszul. Ha egységesebbek vagyunk, akkor valószínű, hogy nem a 12. helyen, hanem akár sokkal előbbre is végezhettünk volna. A 100 kilométeres csapatszámban a részvételt egyébként annak köszönhettük, hogy egy évvel előtte a Belgiumban, Herantalsban rendezett világbajnokságon a Juszkó–Mahó–Stámusz–Török összeállításban elég jó eredményt értünk el. Ha jól emlékszem, 20 másodperccel maradtunk el a harmadiktól, nyolcadikak lettünk végül. Ezt úgy értékelte az Olimpiai Bizottság, hogy indulhatunk Tokióban is. Aztán kivették a Török Győzőt a csapatból, mondván, hogy túl idős és jobb lesz helyette a Mészáros Bandi, de valahogy felborult a csapategység ezáltal, és inkább rosszabbak lettünk. Győző nagyszerű bringás volt, sokat tanultam tőle. Amikor készültünk a világbajnokságra, ő irányított minket, módszereit tekintve nagyon sok mindenben előremutató volt. És ez meg is látszott az eredményeinken.
Elrajtol a 100 kilométeres időfutam csapat: (balról) Juhász Béla, Megyerdi Antal, takarásban Juszkó János és Mahó László
– Hogyan edzettek a 100 kilométeres csapatversenyre?
– Legjobban talán a tokiói olimpia előtti felkészülést tudom elmondani. Az 1-es úton Tata felé szoktunk edzeni. Ez a szakasz azért volt jó, mert Bicskénél meg még néhány helyen vannak benne jó kis húzódások, ott nagyon el kell találni ahhoz az áttételt, hogy a tempó, a sebesség megmaradjon és forogjon a láb. Nagyon jól begyakoroltuk, hogy ezeken a hosszú emelkedőkön jól tudjunk haladni. Utána a másik oldalon visszajöttünk, visszafelé pedig jól kipörgettük a lábat. Olyan is volt, hogy a valamikori főiskolai vb körpályáján edzettünk, amelyik Zugligettől ment fel majdnem a Normafáig, aztán vissza, majd fel megint. Itt 52/13-al, kellett menni jó néhány kört. Ez azt a célt szolgálta, hogy erősítsük a lábunkat. A végső cél az volt, hogy nagy áttétellel is forogjon az ember lába, és a 100 kilométeren végül a 44-46-os átlag meglegyen.
– Hogyan zajlott egy ilyen csapatverseny?
– Két-három percenként indultak a csapatok, kísérő kocsival, melyen a tartalékkerekek és a tartalékbiciklik voltak. Meg kellett választani jól a sebességet, mert az utolsó harmincasra is kellett, hogy erő maradjon. Nálunk a Stámusz Feri volt az, aki ezt jól eltalálta – érezte a 44-45-ös tempót. Aztán ki hogyan bírta erővel, rövidebb-hosszabb, 200-300 méteres vezetéssel haladtunk. Aki jobban bírta, az többet vezetett, de 400 méternél még a legerősebbek sem mentek többet a sor elején. Nagyon sok múlt azon, hogy hogyan válogatják össze a négy embert, hogy közel azonos eredményt tudjanak nyújtani. Bár a harmadik célba érkező ideje számított – tehát a csapat egyik tagja feladhatta –, de az volt a legjobb, ha mindenki ott marad a végéig, és egyforma erővel végig tudják dolgozni a távot.
Autogramgyűjtők gyűrűjében
– Kaptak instrukciókat a kocsiból?
– Néha megközelített minket az autó, és esetleg annyit mondtak, hogy menjünk gyorsabban. Akkoriban a verseny közbeni kommunikáció nem volt annyira kidolgozott, mint azt mostanság látom a profiknál. Arra sem volt példa – pedig nagyon jó lett volna –, hogy tudja az ember, hogy a többiekhez képest hogyan áll. Abban az esetben például egy kicsit gyorsabb tempóval a végén megelőzhettünk volna még pár csapatot.
– Milyen kerékpárokkal mentek ezeken a csapat időfutamokon?
– Ugyanazokkal a kerékpárokkal mentünk, mint mezőnyben. Annyi volt a különbség, hogy könnyebb kerekekkel és más áttétellel szereltük fel őket. Hátul 13-21-es, egyesével emelkedő fogszámú, ötsebességes sorokat használtunk. Elöl két lánckerék volt fenn, a legideálisabbnak a 100 kilométeres számhoz az 54-es bizonyult.
– Gyakori volt ezeken az időfutamokon a géphiba?
– A defekt az, ami legtöbbször előfordulhatott, mert az igazság az, hogy a 100-as csapatra igyekeztünk minél vékonyabb gumikat, minél könnyebb kerekeket feltenni. Voltak speciális Scheren márkájú kerekek, ezeket használtuk, és általában 20-22 dekás szingókat tettünk fel rájuk. A 26-28 dekás volt az országúti átlag, időfutamra kipróbáltunk 18 dekásat is, de végül a 22-es vált be – ez még kellőképpen defektállónak bizonyult. Bár szerencsére a csapat időfutamot általában jó minőségű betonúton rendezték. Ha valaki defektet kapott, ott volt a tartalékkerék, vagy a tartalékkerékpár. Ez 10-20 másodpercet jelentett időben. Ha a negyedik ember lyukad ki a táv második felénél, akkor már nem várják meg, felesleges – hacsak nem a legerősebbről van szó. A könnyű kerekekről eszembe jut egy történet. A Békeversenyen is volt csapat időfutam. A német városokban akadt egy-két rázós kiskockaköves szakasz. A Horváth Feri betett magának hátra egy pehelykönnyű pályafelnivel fűzött Scheren kereket. Ahogy beértünk a városba, pont akkor váltott, és beállt utolsónak. Ahogy ráhajtottunk a kockakőre, szabályosan leült a hátulja a bringájának. Szerencsére hárman még maradtunk, beértünk, a csapat így nem szenvedett hátrányt. Ha elöl haladva történik vele ugyanez, átesünk rajta mindnyájan. Amikor behozták a biciklijét, láthattuk, hogy az alumínium felni anyaga olyan vastag, mintha fogpasztás tubusból lenne, a küllőanyáknál erősítették csak meg fabetétekkel.
Korabeli gyorshír a Képes Sportban
– Ha már szóba került a Békeverseny, térjünk is át erre a témakörre! A magyar versenyzők közül négyen nyertek szakaszt a szocialista blokk legjelentősebb többnapos versenyén – Megyerdi Antal, Takács András, Szlipcsevics István és ön. Hogyan jött össze ez az 1966-os szakaszgyőzelem?
– Elmenésben voltunk vagy nyolcan, a katowicei stadionhoz pedig egy hosszú egyenes szakasz vezetett. Kísért minket a televízió, az utolsó 50 kilométert közvetítette a tévé. Amikor a közvetítő autó befordult a célegyenesbe, volt egy kis kavarodás. Két srác elesett, számomra viszont ez a helyzet kedvezően alakult, mivel ott voltam az első sorban, és elsőnek fordultam a salakra. Bár jó erőben éreztem magamat, nem tudom, hogy mi lett volna, ha fej-fej mellett fordulunk a stadionba. Megőriztem a befordulásnál szerzett elsőségemet, így lettem végül szakaszgyőztes. A dologban az volt a nagyszerű, hogy Megyerdi Tóni harmadik lett, így két magyar állt a dobogón. Az már csak hab a tortán, hogy az előző napi szakaszt meg éppen a Tóni nyerte.
A Békeverseny magyar csapata 1961-ben: (balról) Megyerdi Antal, Juszkó János, Aranyi Lajos, Mezei József, Horváth Ferenc és Török Győző
– Mi volt a magyar csapat taktikája egy ilyen többnaposon?
– Az igazság az, hogy különösebb taktikánk nem volt. Annyira szétszóródtunk és sodródtunk a mezőnyben, hogy nem nagyon jöhetett szóba a klasszikus csapattaktika. Arra, hogy összeálljunk mondjuk hárman, és elmenjünk a mezőnytől, vagy rámenjünk a sprintekre, arra nekünk erőnk nagyon nem volt. Magányos farkasokként küzdöttünk, kivéve, ha egy csapattárson segíteni kellett: elesett, eléhezett, elfogyott a kulacsából a víz, vagy ilyesmi. A mi időnkben még nem lehetett a kísérő kocsiból frissíteni, azt kellett beosztani, amit az ember magával vitt. Csak 160 kilométer feletti szakaszokon volt egy kijelölt frissítőállomás, ahová előrementek a kísérők, és oldalzsákban feladták azt, amit az ember összekészített magának.
Igazából a gyorsaság hiányzott a taktikázáshoz. Amikor tízen-tizenketten idehaza hóban-sárban edzettünk a téli és tavaszi időszakban, nem tudtunk elérni olyan tempót, mint ami a Békeversenyhez szükséges lett volna. Annak ellenére sem, hogy volt olyan év, amikor 8000 kilométert hajtottunk itthon novembertől májusig. Kondícióban, állóképességben tehát nagyjából ott voltunk, de nem volt meg a sebesség. Sokat számított volna, ha tavasszal mi is valami meleg helyen tudtunk volna edzeni. A németek ilyenkor lementek Bulgáriába, az oroszok meg a Kaukázusba, itt-ott versenyeken is indultak már, így edzettek a Békeversenyre, ahová amúgy minden európai ország a nemzete legjobbjait küldte el az amatőrök közül.
Volt egy dolog, amire éppen ezért nagyon büszke vagyok. Lila trikót viselt mindig a mezőny legaktívabb versenyzője. Pontozták, ha valaki olyan elmenésbe keveredett, ahol 2 és fél percnél nagyobb volt az előny, illetve volt naponta két-három részhajrá. Nem tudom, hogyan csináltam, de egyszer öt napig rajtam volt ez a lila trikó. Prágában volt a befutó. Megmondom őszintén, nem igazán reménykedtem, de az is lehet, hogy túl hamar feladtam. Nem túl erős csapattal voltunk akkor kinn, nem nagyon tudtak volna segíteni. Mögöttem második volt Manfred Dähne, a keletnémetek 1000 méteres világbajnoka, így nem engedhették meg maguknak, hogy a legvégén is második legyen. Összeállt tehát az utolsó szakaszon a német sor, és mint a gyorsvonat haladtak el a mezőny mellett, nem tudtam rájuk menni úgy, hogy ne ő nyerte volna mindegyik hajrát. Úgyhogy a végén pár ponttal lemaradva lettem második, de azért jó érzés volt, hogy öt napig rajtam lehetett a trikó.
A Békeverseny olykor egészen extrém kihívásokat is tartogatott…
– Egy-egy ilyen Békeversenyen 6 fős nemzeti válogatottak indultak. Hány fős kísérő személyzet segítette a versenyzőket?
– Volt a csapatvezető, volt egy szerelő és egy masszőr. Orvos csak egyszer-egyszer tartott velünk. A két legfontosabb ember a szerelő meg a masszőr volt. A masszőrök közül a legemlékezetesebb Koloncsák István, azaz Tutu bácsi. Mindig mondtam neki, hogy ha éjfélkor is kerül rám a sor, jöjjön be és keltsen fel. Úgy vártuk, mint a messiást…
– Gyúróra gondolom szükség is volt, ahogy elnéztem ezek kivétel nélkül 2000 kilométer feletti távval rendelkező többnapos versenyek voltak…
– Valóban kemény volt, négynaponként volt csupán egy-egy pihenőnapunk. Több olyan versenynap is előfordult, amikor délelőtt az egyenkéntire, délután meg a mezőnyversenyre került sor. A távolság mellett borzasztó sokat szenvedtünk az időjárás miatt. Tőlünk északabbra május elején még igencsak hűvös idők jártak. Ráadásul, ha ennek tetejébe még esett is az eső, az maga volt a gyötrelem. El lehet képzelni, milyen lehetett napokon át egy szem rövid kerékpáros nadrágban meg mezben hajtani. Olyan Békeversenyre is emlékszem, ahol szinte egyfolytában esett. A hatodik napon már megcsipkedtem magamat, nem hittem el, hogy mit ki nem bír az ember bőre, meddig bír ázni még…
– Persze ha jól tudom, nem a Békeverseny volt az egyetlen többnapos, ahol elindultak…
– Így van, mentünk a Mexikói Körversenyen is két alkalommal. Ott 1966-ban összesen 19 versenynap szerepelt a programban, egyetlen pihenőnappal. Mintegy 2900 kilométert hajtottunk, előfordult, hogy 3300 méterre is felmentünk. A csapatversenyt végül megnyertük. A győzelemben sok szerepe volt Szabó Lajosnak, aki nagyon jó edző volt. Mindent ő intézett nekünk, rendben tartotta a kerékpárokat, masszírozott és nagyszerűen irányított minket a saját versenyzői tapasztalatai alapján. Igyekezett minden szituációban segíteni rajtunk.
Második alkalommal, amikor kinn voltunk, a Balaskó Gyuri bukott és jelentős időhátrányba került, így lettünk negyedikek, az oroszok löktek le minket a dobogóról. Ez egy nagyon jó orosz csapat volt, akikhez mi fel sem nőttünk a Békeversenyeken tavasszal. De amikor nyáron már jól ment a bringa, akkor – nem nagyképűségből mondom – már bárkivel felvehettük a versenyt. Nagyon jó kis csapatunk jött össze akkoriban: Balaskó, Juhász, Megyerdi, Polaneczky, Takács… Mindig próbáltuk összehasonlítani magunkat a kintiekkel, a profikkal, érdekelt, hogy hogyan tudnánk velük lépést tartani. Biztos vagyok benne, hogy jó eredményeket tudtunk volna magasabb szinten is elérni. A Jugoszláv körversenyen például 1969-ben a Takács Bandi második lett Joop Zoetemelk mögött, aki a következő évben második lett a Touron.
A magyar válogatott az 1966-os Mexikói Körversenyen – elöl Juhász Béla, a sorban negyedik Juszkó János
– Ha már a profiknál tartunk… A szocializmusban eléggé relatív volt, hogy ki a profi, meg ki nem. Az önök esetében ez hogyan nézett ki?
– Próbálták kendőzni a demokratikus országok részéről ezt a kérdést. Nekem például rengeteg kikérőm volt, versenyekre mentünk, edzőtáborba. Egyszer-egyszer kellett csak bemennünk a munkahelyünkre. A személyi fizetésem, amit a MÁV-nál megállapítottak nekem, az egy jó szakmunkás fizetésének felelt meg. Akkoriban már voltak tárgy-, meg később pénzdíjazások az amatőr versenyeken, ez jelentett a családnak egy kis előrelépést anyagilag. Kaptunk kalóriapénzt is, de a sportágak között a legalacsonyabbnak a kerékpárosoké számított.
– Ugorjunk vissza egy nagyot az időben! Mikor és hol kezdett el versenyezni, és milyen klubokban folytatta?
– A szegedi Honvédban kezdtem 13 éves koromban, azaz 1953-ban. Amikor megszüntették a Honvédot, átmentem a szegedi Vasutasba. Szerencsém volt, mert éppen akkoriban gyűjtöttek össze egy fiatal válogatott keretet. Thoma Józsi bácsi volt akkor a Tipográfia edzője, így ő is lejárt a vidéki versenyeinkre. Látta, hogyan hajtok serdülőként meg ifiként, ő figyelt fel rám, így 1958-ban már a válogatott keret tagja voltam, 1959-ben pedig bekerültem a Békeverseny csapatba is. A budapesti Vasas hozott fel pestre, erre szükség is volt, mert nagyon sok vidéki, aki bekerült a válogatottba és nem költözött fel, hamar ki is esett. Aztán persze nagyon nehéz volt itt a pestiek között a becsületet kivívni. Komoly edzésmunka folyt, sokkal komolyabb, mint vidéken. A 200 kilométeres területi bajnokságot például fél órás előnnyel nyertem, annyira nem voltak otthon ellenfeleim. Ellenben amikor a fővárosba kerültem, a válogatott első pár edzésén csak úgy kapkodtam a lábamat, alig tudtam velük lépést tartani.
Aztán a Vasasnál nem tudtak rendesen munkahelyet szerezni, családom volt, a népligeti Vasas pályán laktunk egy öltözőben. Vasútforgalmi technikumban érettségiztem, és úgy gondoltam, hogy jó dolog lenne, ha visszatérnék a szakmámhoz. A BVSC-be igazoltam tehát, az átigazolás miatt ki kellett várnom a 6 hónapot, a Békeverseny is kimaradt ebben az évben, de végül sikerült. Pataki József (Patyi bácsi) lett az edzőm.
Rajthoz készülődik a magyar válogatott Bécs belvárosában a Bécs–Budapest verseny alkalmából (balról a harmadik Juszkó)
– Érdekes, hogy bár ön volt a korszak nemzetközi szinten egyik legeredményesebb magyar országúti versenyzője, a bajnoki címek tekintetében nem áll túl jól…
– Hát valóban nem volt túl sok, ez valahogy kimaradt az életemből. A magyar bajnokságokon sajnos sosem tudtam úgy szerepelni, hogy valaki ne vert volna meg. Úgy nyertem az egyéni összetett futamú ob-t 1968-ban, hogy pontozták a jelentősebb országúti versenyek eredményeit, és azt összeadva én lettem első. Emellett egy terepbajnoki címet szereztem.
– A győzelmei közül melyik a legkedvesebb?
– A Békeverseny szakaszgyőzelem. Csodájára járt mindenki. Nagy élmény volt még az olimpiai szereplés – bár arra utólag sokan mondták, hogy lehetett volna jobb is. Aztán ott volt még, amikor sokáig vezettem az összetettet a Jugoszláv Körversenyen, vagy amikor a Mexikói Körversenyen a csapatversenyt nyertük. Világbajnokságon voltam 21. meg 22., nem nagy eredmények ezek, de a mi felkészülésünkkel mégis jónak mondható.
Edzőként (jobbra, sárgában) a Millenárison
– Miért és mikor hagyta abba?
– Egész pontosan 1973-ban. Részben idős voltam már akkor, meg már inkább a család, a kereset volt a fontosabb. Szépen kigyógyultam hát sportból, és a későbbi munkám sem engedte meg, hogy eddzek, vagy a sportban tevékenykedjek mellette. Versenyzőként az utolsó három évben a frissen alakult sportiskolában voltam edző. Karaki Zoli bácsi volt a kerékpáros szakosztály vezetője, akkor végeztem el az oktatói tanfolyamot, és engem választott. Szerveztünk Zuglóban egy tehetségkutató versenyt, ahová akkor, a hetvenes években hétszáz gyerek jelentkezett. A népstadion körüli pályán voltak a válogató versenyek. Ebből a hétszázból hatvanat-hetvenet vettünk fel, Zoli bácsi volt a mesterük, ebből a keretből került ki a későbbi válogatott krémje. Ami engem illet, úgy gondolom, most is ezt kéne csinálni: a jól szervezett utánpótlás-nevelésben látom a sportág jövőjét.
A Békeversenyek történetének legszebb magyar vonatkozású pillanata: 1966-ban a 6. szakasz győztese Juszkó János, harmadik Megyerdi Antal
Juszkó János fontosabb eredményei:
Magyar bajnoki győzelmei:
– 1965 – terepbajnok (BVSC)
– 1968 – egyéni összetett országúti bajnok (BVSC)
Olimpiai részvétel:
– Tokió, 1964 – mezőnyversenyben 24. (194,832 km; 4:39’51,74”; 132 résztvevő)
– Tokió, 1964 – országúti csapat időfutamban 12. (109,893 km; 2:32’19,96”; 33 csapat, a magyar csapat tagjai: Juszkó János; Mahó László; Mészáros András; Stámusz Ferenc)
Világbajnokság, eredmények:
– 1963, Herantals – 100 km-es csapatversenyben 8. (Juszkó–Mahó–Stámusz–Török)
– 1964, Albertville – 100 km-es csapatverseny 10. (Juszkó–Mahó–Stámusz–Mészáros)
8 Békeversenyeken vett részt (1959, 1960, 1961, 1962, 1964, 1966, 1967, 1969):
– 1966 – szakaszgyőzelem: 6. szakasz Gottwaldov–Katowice 209 km (5:12’12”, 40,19 km/h)
– négy alkalommal szakasz második, egy alkalommal összetett 8.
Mexikói körverseny, 1966:
– a csapatversenyt megnyerő magyar csapat tagja
Az év országúti kerékpáros sportolója 1964-ben és 1965-ben
Szöveg: HBalage
Fotó: HBalage, Juszkó János archívuma
