Egy évvel az USADA-határozatot követően Lance Armstrong úgy döntött, hogy elfogadja a CyclingNews által felajánlott interjúlehetőséget, és beszél az ügy olyan részleteiről is, amelyek még a megjelent könyvek és egyéb írások után is homályosak maradtak.
1993-ban kezdő profiként
Az utóbbi 12 hónap nehéz időszak volt az egykori hétszeres Tour-győztes számára: „életfogytiglani” versenysport-eltiltás alatt áll, szponzorai elpártoltak tőle, a saját maga által létrehozott Lance Armstrong Alapítvány (LAF) is megszakította a vele való üzleti kapcsolatot, azaz lényegében minden tekintélyét, szavahihetőségét és hatalmát elveszítette. Tucatnyi keresetet nyújtottak be vele szemben több tíz millió dollárt követelve a korábbi juttatások visszaigénylésére. A nemrég megjelent könyvnek (Wheelmen), illetve a készülő hollywoodi filmprodukciónak köszönhetően a figyelem továbbra is az amerikai kerékpárosra összpontosul, többrészes riportsorozatunkból több olyan részletre is fény derül, amelyre sem a megjelent írások, sem a Oprah show-interjú nem adtak választ.
CN: Kezdjük a 93-as évvel: milyen érzés volt az első szezon az európai kerékpáros mezőnyben?
L.A.: Valójában már 1992-ben elkezdődött az európai szereplésem, a csapat az olimpiai játékokat követően már egyes profi versenyeken elindított . A San Sebastian Classic-on csúnyán leszerepeltem, de a Benidormban megrendezett világbajnokságon nem vallottam szégyent: kezdtem ráérezni a profi élet ízére. Persze igaz, hogy az 1993-as szezon volt az első teljes versenyévem, egy fiatal texasi srácnak mindenképpen óriási váltás volt, de ettől függetlenül nem mondhatom, hogy sokként éltem meg. A 93-as Gent-Wevelgemen egész jól mentem, a Párizs-Nizzán és a Tour DuPont-on is ott voltam az élbolyban.
CN: Mennyire voltál tisztában a kerékpársport sajátos kultúrájával?
L.A.: Félig-meddig. Valamennyire minden versenyző és szakíró tudta, hogy mi folyik a versenysportban, ma mindenki úgy csinál, mintha semmit sem tudtak volna a történtekről, de valójában a profik és a média szoros kapcsolatban voltak egymással. Szerintem ez ugyanígy zajlott más sportokban, mint például a bokszban vagy a baseballban, legfeljebb se nem írtak, se nem beszéltek a színfalak mögött zajló dolgokról. A média azóta már nyitottabb, főleg a kerékpárversenyzésben, és ez magára a sportra is kétségtelenül visszahat.
A “csóró” amcsi csapat megpróbálja a lehetetlent: irány Európa!
CN: Később még foglalkozunk a média szerepével, mivel a CyclingNews is jelentős szerepet játszott ebben a folyamatban. Most kanyarodjunk vissza a kerékpárkultúrához: Te olyan nagy nevekkel hajtottál egy mezőnyben, mint Miguel Indurain, Laurent Jalabert vagy Tony Rominger. Az első versenyszezonban teljesen doppingmentesen vetted fel a versenyt azokkal, akikről tudjuk, hogy akkor már igen intenzíven használtak tiltott teljesítményfokozókat? Tudtál ezekről a dolgokról, esetleg ki is próbáltad az akkor használatos szereket?
L.A.: Zöldfülű profi kerekesként nem sokat tudtam arról, hogy mások mit szednek, de én és Motorola csapattársaim, a kiemelt versenyzők mint Andy Hampsten vagy Alvaro Mejiais, többé-kevésbé tisztán nyomtuk 1993-ban. Talán ők többet szedtek, mint én, ebben nem lehetek biztos.
Armstrong és a későbbi Sky csapatfőnök, Sean Yates
CN: Mit jelent a „többé-kevésbé”?
L.A.: Többé-kevésbé az többé-kevésbé. Nem tudom pontosan, hogy mások a csapatban pontosan mit csináltak, és ebbe nem is nagyon szeretnék belemenni, de mindenképpen volt egy folyamat, amelyben egyre hatékonyabb szerek kerültek elő. A Motorola is „alacsony oktánszámú” cuccokkal kezdte, majd az egyre erősebb doppingszerek kerültek előtérbe. A váltás az 1994-es szezonra tehető. Azt sem tudom, hogy a csapatban ki volt az első, aki a „magas oktánszámú” dolgokat először kipróbálta, de az biztos, hogy 93-ban én még nem szedtem ilyeneket. 1995-ben pedig már majdnem mindenki az utóbbit nyomta, ennek írásos nyoma is van.
CN: Mi tartozott az alacsony és mi a magas oktánszámhoz?
L.A.: Kortizon és még egy két dolog volt az alapszer, azt mindenki szedte, mint a C-vitamint. 93-ban ezek még épphogy elégnek bizonyultak a vetélytársakkal szemben, de 94 után a dolgok gyökeresen megváltoztak.
Oslo 1993 október
CN: A Te esetedben pontosan hol volt ez az „oktánváltás”?
L.A.: 1995 előtt, de ez olyan részlet, amit nem pontosítanék…
CN: Mielőtt Európába jöttél?
L.A.: Nem, nem, de 93 után és 95 előtt.
CN: Előtte soha nem szedtél tesztoszteront?
L.A.: Soha, és még 1995-ben sem. Ha jól emlékszem az 1996-ben jött be. Nincs egy jól körülhatárolt pillanat, amikor a komoly doppingolás elkezdődött, nálam fokozatos volt az átállás, mivel már nem tudtam lépést tartani a többi profi versenyzővel. Persze nem igaz, hogy nem volt más választásom, mivel visszamehettem volna Amerikába, ott nem kellett volna ilyen módszerekhez folyamodni, hogy a versenyeken jól szerepeljek.
CN: A 20 évvel ezelőtti oslói világbajnoki győzelmed „tiszta” volt?
L.A.: Erről ismét nem beszélnék, legfeljebb annyit, hogy még az „alacsony oktánszámú” korszakban volt. Tudod, most olvasom Michael Rasmussen könyvét, és ahogy leírja a saját doppingolásának kezdetét, tökéletesen illik az akkori rendszerre. Őt Rolf Sørensen tanította be…
A világbajnoki győzelem hozta meg Armstrong számára az áttörést
CN: Tehát ez fokozatos átállás volt, úgymond egyesével megtanítottak az egyes módszerekre?
L.A.: Igen, akkor ez pontosan így működött.
CN: És amikor 1994-ben Flèche Wallonne-on és Liège-Bastogne-Liège-en az emelkedőkön faképnél hagyták a szivárványcsíkos mezben kerekező Armstrongot, akkor azonnal arra gondoltál, hogy valamit tenni kell?
L.A.: 1994-ben a csapat még nem nagyon lépett magasabb szintre, inkább csak szenvedtünk és szenvedtünk. 1995 pedig már úgy indult, hogy felvesszük a földről a az elénk hajított kesztyűt…
Armstron és Greg Lemond miről beszélget 1994 tavaszán? Talán arról, hogy az emelkedőkön faképnél hagyták a szivárványcsíkos mezben kerekezőt…
CN: Ki hozta meg a döntést?
L.A.: Nem fogok neveket mondani, ez nem az én stílusom. Mondjuk azt, hogy kollektív döntés volt. Lehet, hogy az idősebb, tapasztaltabb versenyzők többet tudtak a dolgokról, mint mi fiatal amerikaiak, lehet, hogy ők már egyszer-egyszer ki is próbálták a hatásosabb doppingszereket, de mindenképpen kellett egy orvos is, aki segít, ellenőrzi a dolgokat, mert a féktelen doppingolásnak súlyos következményei lehetnek. A akkori versenyzőknek és segítőknek még nem kellett szembe nézni tettük következményeivel…
CN: Gondoltál-e arra akkoriban, hogy egy napon megnyerheted a Tour de France-ot?
L.A.: Erről álmodoztam, ez volt mindig is a végső cél. Persze nem voltam biztos magamban és képességeimben, 21-22 évesen az ember még sok mindenben bizonytalan. Valójában nem is ragaszkodtam görcsösen ehhez az álomhoz, akkoriban nagyon jól mentek a tavaszi klasszikus, illetve a rövid körversenyek, így főleg azokra összpontosítottam, azokra hegyeztem ki a formámat. A csapat elégedett volt ezekkel a győzelmekkel, anyagilag jól jöttem ki belőlük, így biztos hátteret tudhattam magam mögött.
CN: Az 1998-as Vuelta-szereplés volt az első nagy körverseny, amin maradandót nyújtottál. Ez a siker hogyan illett bele a doppingrendszerbe, a betegségedből való felépülésbe?
L.A.: Érdekes időszak volt, a betegség után visszatértem, visszavonultam, majd ismét visszatértem. Sok minden megváltozott a gyógyulást követően: testsúlyom drasztikusan csökkent, a tömeghez viszonyított teljesítményem nagyot ugrott, úgy tudtam hosszabb emelkedőkre felhajtani, mint addig soha. Egyben fantasztikusan motivált is voltam, lévén szabályosan újraszülettem, kaptam egy új esélyt arra, hogy álmaimat megvalósítsam. Ellenben a csapat, a Postal Service sehol nem állt „orvosilag” a többi nagy csapathoz képest. A Vueltán nem volt szisztematikus doppingprogram, de még egy rendes csapat sem, amely támogathatott volna. Valójában szerencsém volt, hogy mindig benne voltam a legjobb elmenésekben, nem veszítettem időt a nagyokkal szemben. Fantasztikusan jó hegyi menők voltak azon a Vueltán, mint például José Maria Jimenez és Abraham Olano, mégis valahogy mindig sikerült az élen maradnom.
A Postal Service már sokkal profibban működött, mint a Motorola hajdanán…
CN: Tehát azt mondod, hogy „többé-kevésbé” tisztán lépést tudtál tartani azokkal, akikről tudható, hogy tömve voltak szerekkel? Semmilyen doppingprogram nem működött a Postalon belül?
L.A.: Ebbe most nem mennék bele, lévén nem a WADA vagy a TRC kérdez, hanem a CyclingNews. Ha majd meglesz az időszak hivatalos vizsgálata, örömmel válaszolok erre a kérdésre is.
CN: Esetleg egy igen vagy nem válasz?
L.A.: Nem, és nincs is történet a dolog mögött, de a Postalon belüli doppingügyekről nem beszélhetek, még akkor sem, ha nem derül ki belőle semmi új. A karrierem 99%-a nem a doppingról szól…
CN: Akkor váltsunk témát: mikor jöttél rá, hogy az UCI nem érdekelt a doppingügyek leleplezésében?
L.A.: Azt még ma sem értem, hogy milyen játékok folytak a háttérben. Nem igazán vagyok valami nagy véleménnyel Pat McQuaidről vagy Hein Verbruggenről, nem akarom őket védeni, de tényleg keveset foglalkoztam ezzel a kérdéssel anno. De talán képzeld magad Hein helyébe! 1993-at vagy 94-et írunk, és nehogy már a sport legfelsőbb vezetői ne tudták volna, hogy mi megy a versenyzők köreiben… Tudtak arról is, hogy melyik csapatban pontosan mi megy, kik nyomják az alacsony oktánszámot, kik a magasat. Ha nem áll rendelkezésre megbízható tesztmódszer, mi alapján tehettek volna rendet ez ügyben? Csak egy dologban bízhattak, hogy valamelyik csapat valahogyan lebukik, mint ahogy az meg is történt egy vámellenőrzésen a belga-francia határon 1998-ban. Tehát szerintem ez nem az érdektelenség kérdése volt, hanem a tehetetlenségé. Az atlétikai szövetség (IAAF) elnöke ugyanúgy karba tett kézzel figyelte az eseményeket, 10 évvel ezelőtt ő sem tudott mit tenni doppingügyben. Most már megvannak az eszközök, ez egy teljesen más helyzet.
CN: Szerinted akkor nem a szándék hiányzott, hanem az eszköz?
L.A.: Ha belekezdtek volna egy tudományosan megkérdőjelezhető tesztelésbe, jogilag pillanatok alatt összeomlott volna lábuk alatt a talaj. Bár lehet, hogy tévedek, és a csapatok és a versenyzők konstruktívabbak lettek volna ez ügyben… Ma az EPO-teszt jogilag megtámadhatatlan, ez bizonyított. Meg lehet próbálni a lebukást megúszni, de ha valakit rajta kapnak, akkor már nincs mit tenni. […] Az 50%-os hematokrit nem volt megbízható mérésmódszer, de mindenképpen egy jó irányba tett lépés volt. De hiába lépték meg, senki sem dicsérte az UCI-t érte: jöttek a kritikák mind az orvosi szakma, mind a versenyzők és szakvezetők részéről. Sok sportban még ma is itt tartanak: nincs rendes, megbízható, elfogadható teszt, ülnek karba tett kézzel a vezetők, és mindenki csak nevet az egész doppingkérdésen…
CN: A kerékpársportban miért történtek másként a dolgok?
L.A.: A Tour de France nagyobb esemény, mint a New York City Maraton.
CN: De mégsem akkora dzsembori, mint a foci vb vagy a Super Bowl…
L.A.: A legnagyobb különbség a versenyzők szakszervezetében keresendő. Nekünk nincs szavunk, amíg az általad említett két sportban, vagy mondjuk a teniszben a versenyzők és a szakvezetők szava a meghatározó. Ők nem engednek változást, de a profi kerékpározás maga a vadnyugat, nincs erős irányítás, és a versenyzőknek nincsenek olyan jogaik, [mint Nadaléknak]. Az [Tour-szervező] ASO milliárdos hasznot húz, de a csapatok és a versenyzők ki vannak szolgáltatva mind neki, mind a szponzoroknak, illetve az egyéb érdekcsoportoknak. A csapat semmilyen joggal nem rendelkezik a kerékpárosok szerződésein kívül – legfeljebb egy csapatbuszt és két személyautót tudnak felmutatni. Ezzel nem lehet erőt demonstrálni – elcseszett üzleti modellel dolgozik az egész kerékpársport.
(folytatjuk…)
