Mitől ma az első számú magyar országúti maraton a MAPEI Tour de Zalakaros? Attól, hogy ez egy olyan két napos kerékpáros esemény, ahová a családot is elviheted, van termálfürdő, gyerekverseny, céges csapatidőfutam, kerékpáros kiállítók, igényes versenyközpont, jó kommunikáció, na meg az egyetlen magyar rózsaszín trikóssal, Valter Attilával is fotózkodhatsz és együtt bringázhatsz.
Idén ismét lehetőségem volt részt venni a Tour de Zalakaroson, a szervezők jóvoltából egy egész hétvégét tölthettünk barátnőmmel a verseny helyszínén, hogy megtapasztalhassuk, miért látogat el évről évre egyre több kerékpáros erre az eseményre. Számomra kicsit furcsa volt a helyzet, mert már két éve nem álltam rajthoz országúti versenyen, és amit mostanában művelek kerékpáros tevékenységet nem is nevezném edzésnek, így azért voltak bőven kétségeim, de eldöntöttem, teljesíteni megyek a távot, nem versenyezni, mint ahogy az indulók a többsége teszi.
Péntek délután érkeztünk Zalakarosra, egy hotelban kaptunk szállást (ez már a harmadik különböző hotel ezen a településen, ahol a verseny kapcsán voltam), és este még bementünk a versenyközpontba körülnézni, ahol már elkezdődött a program. Sokan nem voltak, de engem is meglepett, hogy másfél nappal a verseny előtt szerveznek programokat, nem kérdés, a cél az hogy minél hosszabb időre érkezzenek a kerékpárosok és ne csak a verseny idejére rohanjanak le Zalakarosra, aztán gyorsan haza.
Őszintén megmondom, engem a fürdő része nem igazán érdekel Zalakarosnak, nem az én világom, viszont szívesen elmentem szombaton megnézni, hogy milyen kiállítók vannak kint és milyen programok vannak. A Szabadics Ride céges csapatidőfutam már elkezdődött mire odaértem, rajtoltak egymás után a csapatok, volt hangulata és versenyzőként sem lehetett rossz legurulni a hatalmas színpadról (jövőre össze kéne rakni rá egy csapatot…). A kiállítóknál is eltöltöttem egy kis időt, volt egy-két érdekes bringa, amit eddig még élőben nem láttam. A gyerekverseny pályája is egész izgalmasra sikerült, nem csak unalmas parkolóban körözésre lehetett számítani, hanem volt benne kihívás. Aztán persze Valter Attila aláírt rózsaszín mezét is meg lehetett nézni a színpadon és később érkezett Ati is autogramot osztogatni és fotózkodni, de én azt már nem vártam meg, hanem elmentem bringázni a pályára, megnézni, hogy milyen lesz az első emelkedő, amin eddig még nem mentem. Gyorsan konstatáltam, hogy meredek lesz. 🙂
Amikor verseny előtt ott alszunk a helyszínen, mindig rá kell jönnöm, hogy ez mennyivel egyszerűbb, mint hajnalban kelni és autózni pár órát, elég felkelni a verseny előtt 3 órával, nyugodtan megreggelizni, aztán a szállásról átgurulni a versenyre. “Melegítettem” kb 15 percet, aztán odamentem a rajthoz. Éppen a rövidtávos túrázók indultak, amikor odaértem, a középtávosok meg már elrajtoltak előttük negyed órával. A 60 km-en indulók brutál sokan voltak, több mint 500-an álltak rajthoz azon a távon. Nálunk, a 135 km-es távon nem igazán úgy ment a rajtoltatás, mint amire számítottunk, mindenkit beengedtek egyszerre a rajtba, nem volt külön helye a licenceseknek, bár kezelhetetlenül sokan nem is volt a mezőny, mindenki előre tudott menni, aki akart, kicsivel 300 fő alatti bringással rajtolt el ez a táv. És persze ne felejtsük el, hogy Valter Attila is ott volt az első sorban. Természetesen ő nem versenyezni jött, csak a lassú rajt alatt bringázott velünk.
A csapi emelkedő (ez a számomra új, meredek, folytonos aszfaltfelületet csak nyomokban tartalmazó emelkedő) szétszedte a mezőnyt, csak pár másodperces szakadások keletkeztek, de bőven elég volt arra, hogy már soha ne zárjanak össze a bolyok. Én is próbáltam felérni az előttem lévő csoportra (ennyit arról, hogy csak teljesítem a távot…), de aztán esélytelennek tűnt és innentől kényelmesebb üzemmódba kapcsoltam. Meglepő volt, hogy mennyire haladtunk, nem vagyok ehhez hozzászokva a magyar amatőr versenyeken, képesek voltak a többiek is egyenletes tempó mellett váltott vezetéssel bringázni, úgy látszik történt fejlődés az elmúlt időszakban, és olyan jól ment, hogy felértünk a második bolyra, és velük együtt kezdtük meg a legendás Gelsét. Így edzetlenül és kövéren annyira nem élveztem, de azért sikerült felrugdosni a bringát rajta, nem úgy mint az egyik mellettem tekerő srácnak, aki eldőlt. Egyébként a 2018-as pályához képest sokkal jobb volt így, hogy nem tömegben érkeztünk erre az emelkedőre, mert akkor tényleg nehéz volt feltekerni a sok összeakadás, leszállás, eldőlés miatt. A tetőn a szervezők nyújtották a vizet, de két tele kulacs mellett nem kértem semmit.
A lejtőn viszont beütött a balszerencse, nem tudom hogyan történt, de a hátsó gumimba kaptam egy szöget úgy, hogy csak a futófelületet szúrta át ferdén, így nem eresztett le, de minden egyes fordulatnál beleért a fék a szögbe. Meg kellett állnom kihúzni. Ezzel elment a bolyom, mögöttem meg senkit nem láttam, ennél rosszabb nincs is egy országúti versenyen. Ezért úgy voltam vele, hogy megpróbálok visszazárkózni, a síkon megyek tempót, Börzöncénél meg mindent beleadok, aztán talán felérek másokra. Hát nem így történt, ehhez erősnek kellett volna lenni 🙂 . Börzönce egyébként jó élmény a beöltözött szurkolókkal, bár én ilyenkor teljesen befordulok, maximum egy előttem menő kerék az ami jobban tud motiválni, de szerintem a többség imádta őket. A hegy után feladtam az üldözést, és megfordult a fejemben, hogy felhívom a barátnőmet, hogy jöjjön értem, mert én biztos, hogy nem fogok még majdnem 2 órát egyedül bringázni ezeken a rázós utakon. De aztán pár percen belül jött a megmentő boly hátulról, ahová be tudtam állni. Mindenben tökéletes volt, haladtunk rendesen, nem rángatták szét az emelkedőket, szóval jó helyre kerültem.
Az idő múlásával azért egyre jobban éreztem a fájó derekamat, a rossz útminőséget nem igazán szeretem, itt meg ebből volt többségében. Szerencsére a kisebb emelkedőkön ki lehetett állni átmozgatni egy kicsit. Lassan elfogyott mindkét kulacsomból az innivaló, de tudtam, hogy lesz még egy frissítőpont, bár arra is emlékeztem, hogy síkon lesz, ami bonyolítani fogja az ásványvizes üveg felvételét. Sikerült megoldani, de azért nagyot kellett mennem, hogy visszaérjek a bolyra. Az addigi nyugodt közös bringázás az utolsó 20 km-re megszűnt, elkezdődött a verseny, sajnos én sem bírtam ki, hogy ne szálljak bele (ha a hülyeség fájna… 🙂 ), így jól elfáradtam a végére, viszont a cél előtt felértünk az előttünk lévő bolyra.
A célban frissítő fogadott minket, meg is ittam pár kulacs vizet, aztán átöltözés és az eredményhirdetésig/tomboláig nem maradt más mint egy kis beszélgetés arról, hogy kinek hogyan ment a verseny, amire szintén jó hely volt a versenyközpont a rengeteg paddal és büfével, és persze Alaphilippe VB győzelmét is éppen meg tudtuk nézni a tombola előtt. 🙂
Egyértelműen megállapítható számomra, hogy nem véletlenül nőtt ekkorára ez a kerékpáros esemény, még a járvány idején is hihetetlen mennyiségű kerékpárost vonzott. A Tour de Zalakaros jóval több mint egy országúti verseny, ez egy családi program, rövid nyaralás, hétvége a barátokkal, csapatépítés és még sorolhatnám, hogy kinek mi. Végezetül azt megjegyezném, hogy jót tenne a versenynek, ha a Közút beszállna a támogatók közé, mert jelenleg az útburkolat minősége a leggyengébb pontja a versenynek.
Eredmények: https://tourdezalakaros.hu/eredmenyek/
Fotók: https://tourdezalakaros.hu/galeria/
