Zéró karbon, teljes függetlenség és az úton a legautentikusabb arcát mutató környék – nekem megéri ezért a fizikai határaimat súroló megpróbáltatások sorát kiállni, azaz minden métert izomerőből kiizzadni. Bringával utazni több, mint turistáskodás: valódi élmények, valódi emberi találkozások és mély behatolás a tudatalatti legsötétebb bugyraiba, berögzült előítéleteim és félelmeim sorra dőlnek meg és foszlanak szerteszét.
Az otthon megtanult „ne állj szóba idegenekkel”, „jaj hagyjad már csak le akar lejmolni” „maradj csendben, itt a falnak is füle van”, „ne bízz meg senkiben”, „Örülsz? Akkor igyál! Nem örülsz? Akkor is igyál!” eceterá posztkommunista tanítások kinn a valóságban mind-mind a kukában végzik lassan. Az aktív testmozgás során felszabaduló endorfin-, dopamin- és szerotonin láva szintén segítségemre siet belső harcaim megvívásához. Immár három hét pedálozással, és több, mint 900 km-rel a hátam mögött, a marokkóiak lehengerlő kedvességétől és vendégszeretetétől körülölelve az emberiségbe vetett bizalmam szilárdabb, mint valaha. Soha életemben nem éreztem magam ennyire biztonságban, mint életem első útján Európán kívülre.
Temara – Casablanca, özönvíz és létszámredukció
A fővárosba, Rabatba vezető úton hömpölygő forgalom okozta légzési nehézségek végett úgy döntöttünk, kihagyjuk ezt a csemegét, és egy óceánparti kisvárost szemeltünk ki, Temarát. Ebben az is közrejátszott, hogy olyan viharos széllel és folyamatos esőzéssel hadakoztunk napok óta, ami erősen elkezdte előcibálni belőlünk a központi fűtéssel és forró zuhannyal kapcsolatos erotikus jellegű ábrándokat. No és egy kósza Warmshowers vendéglátó is pont Temarában, Rabat mellett lakott. Ujjongtunk örömünkben, mikor visszaigazolta kérésünket, a fiatal marokkói bringás srác ugyanis angolul és franciául is remekül beszélt, így végre kifaggathattunk egy velünk egykorú és egyérdeklődésű cimborát a marokkói mindennapok csínjáról-bínjáról. Két napig havereztünk új barátunknál, együtt főztünk, beszélgettünk, teáztunk, ellátott minket bringás tanácsokkal és finomságokkal tömött minket. Volt gyarmatosító kollégáim már tényleg elsüllyedtek szégyenükben ennyi vendégszeretet és önzetlenség láttán. (Én csak csendben próbáltam túlélni, nekem amúgy is veleszületett bűntudatom van.)
S ami a csúcs, a srácnak még mosógépe is volt. Igaz, hogy három ember kellett hozzá, hogy beindítsa, manuálisan kellett vízzel televödrözni és a program lejártával kézzel kicsavarni a ruhákat, de mindhármunk számára ez most maga volt a luxus, hosszú hónapos nomádkodás és a Sierra Nevada egy eldugott kis ökotanyáján töltött tél után. Amíg én a tiszta ruhákat teregettem és ebből fakadó eufóriától dalolva lelkendeztem, Paul barátunk azzal sokkolt minket, hogy úgy döntött, feladja az apokaliptikus szélvihar nyújtotta exkluzív élményeket, és vagy módosítjuk a terveinket, vagy elhagyja a triót. Azt tervezgette, hogy buszra száll, elmegy Marrakechig, onnan átteker az Atlas hegységen és a Szahara felé veszi az irányt, majd áthajózik Olaszországba és onnan hazapedálozik. Hosszas huzavona és ecpecckimehetsz után végül könnyes búcsút vettünk egymástól – a két srác Lyonból Franciaországon, Spanyolországon és Portugálián át több, mint 4600 km-t tett meg együtt, Marokkóban meg mintegy háromtagú családdá lényegültünk át – szóval én bőgtem, mint az Iguazú vízesés, ők megveregették egymás vállát, oszt’ agyő.
Tehetséges Paul barátunk videóját búcsúzóul itt nézhetitek meg: https://vimeo.com/269685771
Maradt a belga Sam és én. Meg a rettenthetetlen szembeszél. Meg az áztatós eső, egész héten. De minket nem szorított semmilyen határidő, kalandvágyunk végtelen, Casablanca meg nincs messze, olyan 85 km-re, megyünk oda, ahol süt a nap. Napi 15-20 kilométereket sikerült is megtenni, csavargattuk a vizet a ruhánkból egész nap. Kis robbantottegér útitársam rendíthetetlenül tekert az esőben, de mikor már tényleg egy métert nem lehetett megtenni a szembeszélben, végül ő is bedobta a törülközőt. Bekopogtunk egy magányos házikóba a semmi közepén, hátha meghúzhatjuk magunkat és paripáinkat egy darabig, míg alább nem hagy a gombanövesztő égi áldás.
Na abban a viskóban úgy megmelengettek minket a villanyrezsón, hogy a gyémánt is megolvadt volna, nemhogy a műszálas esődzseki, a gyerekmedence méretű kuszkuszra meg már egyszerűen nincsenek szavaim. Sikerült egy imám házába bekopogni, aki addig nem engedett el minket, amíg a felesége asztalra nem penderítette a fél éléskamrát és ropogósra nem sütötte a zokniainkat. A bácsi csak arabul beszélt, de a fia fordított, főleg arra volt kíváncsi, hogy mi a nádirigó vérvörös micsodáját csinálunk mi ilyenkor kinn, és az én emancipált kalandornő szerepemet kifejezetten kacagtatónak találta a történetben. Eszméletlen aranyosak voltak, gurguláztak a nevetéstől, aztán össze-vissza puszilgattak minket. Amikor kicsit alábbhagyott az eső, megköszöntük a jótettet, szedtük a sátorfánkat és haladtunk tovább Casablanca felé.
A főként az óceánparton kanyargó huszadrangú utakon biztos csuda szórakoztató lehet napsütésben kerékpározni, de csuromvizesen vacogva állni a széllökéseket miközben az esőt próbálom a szememből törölgetni, hát volt már jobb élményem is. „Az isten verje meg az egészet!” – sziszegem a csuromvizes kendőmbe. „Psssszt”– sziszegi a hátsó kerekem huszonöt kilométerre Casablancától. Késő estére sikerült a városba csapzott meztelencsiga módjára bekúsznunk. Casablanca modern nagyváros, ennyi látszik belőle a sötétben, mi egyből Couchsurfinges vendéglátónk otthona felé vánszorogtunk. Ha láttátok a filmet, nos el tudjátok képzelni, milyen élményben volt részünk: pont ugyanolyanban. Éjszakai mulatókban dorbézolás, összeesküvés, ármány és szerelem, élőzene, berber felkelők, rock’n’roll… volt ott minden. Másnap gyors városnézés, és vissza a vadonba, irány Marrakesh, ott már csak jó idő lesz, annyira délen van.
Marrakech, Atlas, színpompás táj, Couchsurfing vs. Warmshowers
Ahogy haladtunk dél felé, úgy tisztult az ég, melegedett a levegő, a táj elképesztő színekben pompázott és a marokkóiak továbbra is töretlen lelkesedéssel osztogatták a narancsot és a cukros édességeket a kerékpározóknak. Ennek a kerékpározók felettébb örültek, és hálájukat arab szókincsük bővítésével – kicsit kínos volt már, hogy csak a „nem, köszi”, „ ha Allah is úgy akarja” és az erőspaprika szavakat ismételgettem kedvesen mosolyogva – és saját készítésű kézműves termékek bőkezű osztogatásával fejezték ki. Még Chefchauenben beszereztem három gombolyag fonalat, abból csomóztuk a díszes karkötőket ajándékba, elég happyflower hippi megoldás tudom, de útközben kosarat fonni, csipkét verni vagy tűzzománcot égetni nem igen volt módom, és így mégis ki tudtam fejezni valahogy végtelen hálám vendéglátóinknak. Ugyanis pár eset kivételével, amikor a neten találtunk szállást (a Couchsurfingen vagy a Warmshoversen) szinte mindig az út során megismert helyiek spontán meghívásai által leltünk fekhelyre, ilyen megelőlegezett bizalommal eddig csak Andalúziában és egyszer a Balaton parton találkoztam csapatos kerékpártúra folyamán. Városokban viszont biztosabb a hostel vagy a kanapészörfölés, amúgy sokan csak ily módon tudnak külföldiekkel barátkozni, az átlag turista egyszerűen keresztülnéz a barátkozni próbáló marokkóiakon.
A Couchsurfinges megállapodásnak része, hogy az utazó a vendéglátásért cserébe bemutat saját kultúrájából is valamit, egy otthon készített vacsora, egy dal, egy szuvenír formájában, de mióta Paul elhagyott minket a gitárjával együtt, maradt a főzés és a karkötő gyártás. Néha a capella népdaléneklés. Zárójelben itt megjegyezném, hogy a Couchsurfing közösség indulásakor egy nagyon jó, megbízható kezdeményezés volt, rengeteg barátot szereztem így, utazóként és vendéglátóként is, de ahogy az évek során hígult, úgy alakult át alkalmi szexpartner kereső felületté. Ezért javaslom, mindig tisztázzátok ki miért utazik és mire kell neki az a kanapé. Én is és több barátom is futottunk már bele olyan szituációba, hogy majdnem sírás lett a vége, de akadt olyan kanapé tulajdonos is, aki már előre leszögezte, hogy nagyon szívesen vendégül lát minket, erotik show-ért cserébe, (ami egy korrekt, őszinte, egyenes ajánlat, ki vagyok én, hogy ítélkezzek.) Hát nem tudom ti hogy vagytok vele, de egy egész napos pedálozás és ezerkétszáz méteres szintkülönbség áthidalása után én olyan erotikus vagyok, mint a nyolcvankét éves Mari néni krumplikapálás közben. Meg amúgy sincs időm kivárni, hogy az illető fél éves udvarlása gyümölcsöző lesz-e, és beadom-e a derekam végül, úgyhogy meginterjúvoltam belga kollégámat, vállalja-e ő az erotik showt, de ő sem volt lelkes, nem is értem miért. Szerencsére azért a többség olyan CS vendéglátó, akinek szexuális frusztrációja nem kavar be a kultúrák közötti jó kapcsolat kialakításába, az esetleges ilyen jellegű ügyeit a megfelelő platformokon intézi el. A Warmshovers-szel meg most kezdtem ismerkedni, egy kifejezetten bringásokból álló közösség, eddig még nem csalódtam benne, összetartó, szolidáris, maximálisan korrekt társaság.
Settat és Ben Guerir városában is szuper CS vendéglátónk volt, új barátságok köttettek, a telefonunk pedálozás közben folyton csörgött, érdeklődtek, hogy vagyunk, merre vagyunk, szükségünk van-e valamire. Egyre hosszabb távokat tudtunk naponta megtenni, s végre alkalmunk nyílt az esős napok után újra a kempingtűzhelyünkön főzögetni, fűben sziesztázni, szinte kivétel nélkül mindig marokkói fickók vidám társaságában. Ez a folyamatos kedves érdeklődés igen szívet melengető, különösen, mikor biológiai szükségleteid végzése közben is felbukkan egy fej a bokor mögül és kiáradó szeretettel üdvözöl: „Bonjour, welcome!”
A jó idő, a csodálatos táj, a fantasztikus ételek és a befogadó közeg újra visszahozták életkedvünket, hát még a pillanat, mikor felbukkantak az Atlasz hegység hófödte csúcsai, majd a híres vörös város, Marrakesh.
Elképesztő egy hely. Nem vagyok városrajongó, sőt, általában messzire elkerülöm a forgalmas, zajos, büdös, rohanó elidegenedett tömeget, de Marrakecht tényleg érdemes megnézni. Lélegzetelállító eklektika, illatos kavalkád, csinnadratta, kígyóbűvölő világtalálkozó, nyúzott kecskefej kiállítás, körhinta, bazári forgatag, azt se tudtam hirtelen hányfelé szakadjak. Természetesen a velejáró pop-up hiénákkal, szerelmes lánykérőkkel, erőszakos önjelölt idegenvezetőkkel, ahogy mindenhol, ahol a tömegturizmus felüti a fejét. Egy youth hostel tetőteraszán szálltunk meg éjszakára a medinában, felejthetetlen élmény volt. A bringákra is ráfért némi pofozás, a hátsó külsőm már cafatokban lógott és öt méterenként produkáltam a defekteket, Marrakeshben ezt is pikk-pakk megoldottuk. Ám két nap városi dekadencia után ismét feltört bennünk a kalandvágy, úgyhogy még délebbre, és ismét ki nyugatra, az óceánpartra terveztük a következő szakaszt, Essaouira híres művészvárosa irányába. A következő részben elmesélem a vukik földjét, meg hogy miért olyan a férfi, mint a pálmafa, addig is pár praktikus információ:
Szállás Marokkóban
Mint ahogy azt már az útleírásban részletezem, szűk büdzsénknek de annál szélesebb látókörünknek hála, mi mindig igyekeztünk a szállásunkat a lehető legminimálisabb költséggel megoldani, ennek pedig legjobb módjai a következők:
- Vadkemping – Jó, ha az ember előre tájékozódik, hogy az adott országban engedélyezett-e az önkényes sátorverés, mert vannak olyan országok, ahol ez kifejezetten illegális. Marokkóban viszont annyira természetes, hogy az ember a szabad levegőn azt csinál, amit akar, hogy nemhogy a vadkempingezés, de a tűzrakás is engedélyezett, hiszen az átlag lakosok is napközben bárhol összedobnak egy tajint vagy alágyújtanak egy teának, ha megpihennének nyájterelgetés vagy egyéb mindennapos elfoglaltságuk közben.
- Szállásadó-kereső netes közösségek – Az Európában már régóta nagyszerűen működő Couchsurfing és Warmshowers Marokkóban is kezd beindulni, ha szeretnétek új barátok társaságában elmerülni a helyi kultúrában és egy pénzforgalom-mentes, de korrekt adok-kapok tranzakcióban résztvenni, adott a lehetőség bárki számára. Airbnb is van bőven, nyugati árakon.
- Hostelek, panziók, szállodák – Ha utad során fáradságos munkával megkeresett vagyonodat a fenntartható turizmus fejlesztésébe invesztálnád, javaslom, érdeklődj a helyieknél a helyszínen, melyik szálláshelyet érdemes felkeresned. Elképesztően alacsony áron (5-10€/éj ) vannak igen csinos szobácskák, családias hangulatú hostelek, és a helyi gazdaságot is támogathatod. Viszont ha a nemzetközi szállodaláncok luxusát élveznéd inkább, a nagyvárosokban azt is megteheted, de hogy abból nem sok marokkói család fog ételt tenni az asztalára, az tuti.
- Önkéntesség – Napi pár óra érdekes munka fejében szállásod és étkezésed tudod biztosítani, ha több ideig maradnál egy helyen, teljesen ingyen meg tudod oldani a vakációdat és még tanulhatsz is egy rakás új dolgot. Egy másik bringatúrám során például így oldottam meg egy heti pihenést a hegyekben.
Étel – ital
Most részletezhetném, hogy a tajin meg a kuszkusz, ami tényleg isteni és minden étlapon megtalálható, de azért lássuk be, egy kerékpártúra alkalmával többször fogyasztunk az útszéli kisboltban vásárolt élelmiszerekből, mint az éttermek kínálatából.
Nyitva az ABC. Ha az ajtóban keresztbe fektetve egy partvis, akkor zárva.
- Vásárlás – A nagyobb városokban találkozni bizonyos nemzetközi szupermarket-láncok bizalomgerjesztő egyedeivel, de én inkább javaslom a helyi kisboltokat – ellentétben az otthon megszokottal, ezek olcsóbban kínálják a portékát és helyi termesztésű -készítésű, házias termékekhez juthatunk hozzá. Mondjuk az árakat soha sehol nem írják ki, abszolút pofára árazás megy. Arab- vagy franciatudás, alkudozási tapasztalat, kedves mosoly előny.
- Ivóvíz – Bár a nyugati turistákat műanyag palackos vízzel a kezükben láttam járni-kelni, én ha nem muszáj, nem szívesen szemetelem tele a helyet, ahova utazom, ha a helyieknek jó a csapvíz, (nyugi, informálódtam előtte, tényleg jó) akkor nekem is megfelel.
- Különlegességek – A marokkóiak, mivel alkoholt nem isznak, alkoholmentes italaik tárháza végtelen, a frissen készített gyümölcskoktéloktól a teakülönlegességeken át az üdítőkig minden kapható, személyes kedvencem a mandulás – avokádós ivójoghurt. Ha nagyon nem bírod ki egy doboz sör nélkül, persze a városokban minden van, az is. Ezen kívül imádják az édességeket. Mindegyiket. 1-2 dirhamért (10-20 eurocent) be lehet tárazni az útra szénhidrát utánpótlásból, az utcai árusok saját készítésű amlou (darált mandulapaszta mézzel és argánolajjal) kréme marokkói kenyérrel meg maga a mennyország. A nyúzott birkafejek és hasonló ínyencségek mondjuk engem nem fogtak meg, de biztos van pár honfitársam, aki szívesen belekóstolna a piacok húspultjainak kínálatába is.
Jó étvágyat, jó pedálozást, a következő fejezetben folytatjuk!
[message_box title= color=”blue”]A sorozat 1. részét itt olvashatjátok, a folytatásért pedig kattints ide.[/message_box]
