A Mont Ventoux-n friss vérrel minden klappolt, kivéve az emberismeretet…
Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyve a profi kerékpársportban folytatott szisztematikus doppingolás eseményeit dolgozza fel 1996-tól 2004-ig. Sorozatunk végigveszi a könyv fontosabb mozzanatait, lehetővé téve, hogy a jelenleg folyó doppingbotrányt, illetve a profi kerékpársport ebből következő átalakulását az olvasó jobban átlássa, megértse. Az előző részben a U.S. Postal az 1999-es Tour-győzelem eufórikus hangulatában óriási tőkeinjekciót kap, és ezzel felvértezve megkezdi a felkészülést a 2000-es franciaországi megmérettetésre. Az út ismét rögös, ráadásul belső konfliktust szül az, hogy június elején Hamilton túl jó formába lendül, és Armstrong előtt megnyeri a legnagyobb felkészülő versenyt, a Dauphine Liberét.
A kerékpársportban a siker egyik záloga a pókerarc. Nem véletlen, hogy itt honosodott meg először a sportszemüveg-használat még a 30-as évek derekán: fontos, hogy a vetélytárs ne tudja meg, hogy milyen az erőállapotod, és mikor készülsz támadásra. Miguel Indurain annyira jól tudta palástolni a szokásosnál gyengébb fizikai állapotát, hogy a legendás 1996-os Tour-on az élmezőny egyszer csak azt vette észre, hogy az ötszörös győztes nincs velük. Semmi jele nem volt, hogy gondban van, úgy hajtott, mint máskor.
Lance, mint nemzeti hős..
Lance-nek és Tylernek is kiváló pókerarca van, de állítólag az érzelmek tökéletes palástolásában a király a Postal szakvezetője, Johan Bruyneel.
“Rezzenéstelen arccal csak ennyit mondott: ‘Valenciába mész Lance-szel és Kevinnel, ott leveszik a vért, amit a Tour-on visszajuttatnak a szervezetbe.’ Hallottam már erről a módszerről, a híres olasz sportorvos, Conconi is alkalmazta, és persze a kelet-európai versenyzők is rendszeresen éltek vele. Rögtön kapcsoltam, hogy a stratégiaváltás az új EPO-teszt bejelentése miatt van, amit a 2000-es olimpián kívántak bevezetni, és ezt megelőzően a Tour de France lenne a főpróba. Tehát Johan és Lance fejében már meg volt az új módszer, amely kiváltja a “motorosügynököt”. Kedden felszálltunk Lance magángépére, amelyet a Nike bocsájtott rendelkezésére. Máskor az Oakley vagy a Bristol-Myers Squibb kis gépén repkedett: ezek a cégek szabályosan versenyeztek azért, hogy milyen luxustárgyakkal vagy szolgáltatásokkal járuljanak hozzá a következő Tour-sikerhez. Nemcsak a csapat kapott jóval nagyobb költségvetést 2000-re, hanem maga Lance is rendesen ki lett tömve: otthon 100.000 dollárért mondott egy-egy beszédet, könyve hatalmas siker lett, havonta több milliót zsebelt be ezekből a forrásokból.” (pp. 226-227)
Mindenhova magángépen
A Cote d’Azurra letekintve gondolkodhatott el Tyler azon, hogy ez a fordulat miként fogja megváltoztatni pozícióját, és miért nem vonták be a döntésbe. Valenciába megérkezve a reptéren a csapatorvos, del Moral várta őket, majd útjuk onnan a „titkos laboratóriumba” vezetett. “A kocsiban Johan elmagyarázta a teendőket, de csak Kevinnek meg nekem mondta, Lance ezek szerint már tisztába volt a módszerrel. Gondolom nem először csinálta, és látszólag Johan is ismerte a vértranszfúzió minden csínját-bínját. A labor valójában egy kis szállodában volt, Les Gavinesben, a turista-holtszezon kellős közepén a környék teljesen kihalt volt. A legfelső emelet állt a rendelkezésünkre, az egyik lakosztályban voltak a berendezések, a többi szobát pedig megkaptuk mi vendégek. […] Rögtön el is kezdődött a transzfúzió, mindhárman lefeküdtünk, a könyökhajlatot az asszisztens fertőtlenítette, majd egy jókora tűvel megszúrta. […] Ez egy nagy fecskendőbe vezetett, amely a másik oldalán is nyitott volt, és így egy csövön át a műanyag tasakba juttatta a levett vért. Láttam a vér útját, mind a félliternyit szemmel követtem. Rossz érzés volt, hogy valami életbevágóan fontosat elvesznek tőlem. Miután készen voltunk, del Moralék alvadásgátlót adagoltak a vérhez, majd speciális hűtőbe tették. Elmagyarázták, hogy a vörös vértestek így négy hétig életben tarthatóak. Kaptunk B-vitamint és vaskiegészítőt, továbbá étrendajánlatot a következő hétre. Az EPO ellenben tiltó listán volt, mivel megakadályozza a természetes vörösvértest-képződést.” (pp- 229-230)
Kitalálták a tutit…
A vérlevétel nagyon rossz hatással volt az erőnlétre: sem Livingston, sem Hamilton nem volt képes normális edzésmunkát végezni. “Pár nappal azelőtt még én voltam a legerősebb bicajos a Mont Ventoux-n, most pedig a legkisebb emelkedő is borzalmasan rosszul esett. Bár Armstrongnak megengedték, hogy kihagyja a Tour előtti héten megrendezett négynapos Route du Sud versenyt, nekünk el kellett indulni. Továbbra is rosszul éreztem magam, majd olyat tettem, amit nem szeretek: a második nap után feladtam a küzdelmet. Rákérdeztem Johannál, hogy mi szükség volt erre a kudarcra, de érdemi választ nem kaptam. Kezdtem rájönni, hogy egy játszma részese vagyok, és mostantól nem szabad szolgamód teljesíteni minden csapatutasítást.” (p. 232)
A “Kalóz” racionálisnak nem mondható szökéseivel írta be magát a kerékpárversenyzés történetébe, és lopta be magát a romantikus hajlamú szurkolók szívébe…
A 2000-es Tour rendkívül szorosnak ígérkezett. Lance jól látta, hogy ha az 1999-ben nem történik tömegbukás a Passage du Gois-n, akkor mindössze 1:34 előnye lett volna Züllével szemben a Champs Elyséen, és ha a Sestriere-re vezető szenvedős menet néhány kilométerrel hosszabb, valószínűleg ez az előny is elveszett volna. Ráadásul az előző évvel ellentétben ott lesz a startvonalon Ullrich és Pantani, a 97-es, illetve a 98-as győztes is.
A hihetetlen lábizmok…
“Valamiért nagyon szerettem Ullrich-ot nézni, ahogy a kerékpáron ül. Hihetetlen testfelépítése volt, működés közben lehet megfigyelni az összes izmot, még a nadrág alatt is kirajzolódtak a combjában lévő erek. A kelet-német kerékpáros iskola hihetetlen versenyzőket nevelt ki! […] 1997-ben életem legnehezebb Tour-szakaszát nyerte meg a fiatal Ullrich, ott vette le Riis-ről a sárga trikót. ’Superman’ volt, de ennek ellenére nem robot: az egyik legközvetlenebb, legbarátságosabb figura az egész mezőnyben.” (p. 234)
“Pantani a a profi mezőny másik furcsa figurája volt, akit lelkileg nagyon megtört, hogy kirúgták az 1999-es Giróból. Teljesen kiszámíthatatlan, ésszerűtlen időben, helyen és helyzetben képes volt megszökni, egymaga pokollá téve a legjobban szervezett csapat versenystratégiáját. Tudni lehetett, hogy Johan tőle jobban tart, mint Ullrichtól: ha Lance-nek lesz egy rossz napja, akkor a kalóz nem ismer majd kegyelmet.” (p. 235)
Nem 2000 volt Ullrich legjobb éve, ennek ellenére Pantaninak köszönhetően közel állt Armstrong legyőzéséhez…
Lance is állandóan erről a két vetélytársról beszélt, rengeteg információt gyűjtött be róluk. Hamiltonnak néha úgy tűnt, mintha egy egész csapatnyi informátor dogozott a keze alá, akik nap mint nap hírekkel látták el a német és az olasz sajtóból, illetve a kerékpáros körökben közszájon forgó pletykákból. A 2000-es Tour nem Armstrongról és Ullrichről szólt, hanem ahogy Johan megjósolta: Pantani lépett elő első számú riválissá. Az Ullrichra mért csapást a következő sík szakaszokon lélektani hadviselés követte, amely a német izomkolosszust teljesen felőrölte. Az első nagyobb hegyi szakasz a spanyol síparadicsomba, a Hautacamba vezetett, ahol Ullrich végérvényesen megtört.
Kevin Livingston dolgozott sokat a Armstrongnak, róla manapság nem sok szó esik…
„Pantani [viszont] még sok borsot tört a U.S. Postal orra alá. Johan a 12., azaz a Mont Ventoux-ra vezető szakaszt nézte ki a döntő támadáshoz. A 11. szakasz végén a festői Saint-Paul-Trois-Châteaux-ba érkezett a mezőny, ahol a csapat a Hotel l’Esplanba szállt meg. Az aprócska szálloda pont jól jött, mivel ott más rajtunk kívül nem tartózkodott, illetve a szobákat lakosztályokká lehetett összenyitni. Kevin és jómagam egy ilyet kaptunk, szemben pedig Lance egyedül egy másik hasonlót. Délután megérkezett del Moral és segédje, a nagyméretű dupla szobákban bőven volt hely a kis labor berendezésére. […] Felakasztották a vörös műanyag tasakokat, amit az utolsó pillanatig jégen tartottak. Néztem, ahogy a vér lassan visszafolyik az ereimbe. Félelmetes látvány, de arra gondoltam, hogy más csapatok is minden bizonnyal pontosan ugyanezt teszik. Miután végeztünk, hidegrázást kaptam […] Amíg mindenki rövidnadrágban, pólóban ücsörgött, Kevinnel ketten ugyanekkor melegítőben dideregtünk.” (p. 236-237)
Már csak ketten a Ventoux kopár felső részén…
Estére már visszatért a jó hangulat, és Hamilton erősebbnek érezte magát, mint az előző napokban: „A Tour felénél érzi igazán a fáradtságot a versenyző, tompán csak egy pontra mered, mint egy zombi. Ezzel szemben aznap este izmaim ismét rugalmasak voltak, egészségesnek éreztem magam. A tükörbe nézve láttam, hogy visszatért ajkam eredeti színe. Másnap pihenőnap volt a Tour-on, átmozgató edzéseket végeztünk a vízválasztó Ventoux szakasz előtt.” (p. 239)
Armstrong nem vizsgázott jól emberismeretből: “szakaszajándéka” Pantaninak visszájára fordult…
A Ventoux holdbéli táj, nem kerékpározásra való hely. Emberéletet is követelt a népszerű angol világbajnok profi kerékpáros Tom Simpson személyében, de sokan véreztek el átvitt értelemben a kegyetlen, perzselő vagy a kellemetlenül szeles kősivatagában. Nem sok kerékpárosnak esik jó a küzdelem a közel 2000 méter magas csúcsra: Hamiltonnak a kivételes alkalom megadatott a tavaszi felkészülő versenyen, a Dauphine Liberén. Ott Armstrong csúnyán megrogyott, de a 11. szakasz utáni „vérfrissítés” most csodát művelt: Lance nemcsak tartani tudta a lépést a romantikus hegyi specialistával, Marco Pantanival, de az utolsó kilométereken látszólag frissebben hajtott. A texasi viszont szarvas hibát követett el azzal, hogy a győzelmet a béke jeléül átadta a „Kalóznak”, ezzel vérig sértve annak törékeny önérzetét.
Kis híján fordított sorrendben álltak fel a dobogóra….
Pantani a Tour második felében nemhogy megjuhászodott, hanem egyenesen életveszélyes, kamikáze támadásokat indított, amellyel rendre szétzúzta a Postal csapat egységét és erejét. A 16. szakaszon majdnem sikerült Armstrongot megfosztani az összetett győzelemtől: bár az eszeveszett tempó miatt maga Pantani is megtört, majd feladta a versenyt, az őt üldöző amerikai is rendesen megrogyott, így kis híján a nevető harmadik, Ullrich lett a 2000-es francia kör győztese.
A 16. szakaszon Ullrich otthagyta a Pantani által megrogyasztott Armstrongot, akinek fogcsikorgatva azért sikerült kontrollálni a veszteséget…
A szoros végeredmény tanulsága mindenképpen az volt, hogy a U.S. Postalnak kiváló hegyi specialistákra is szüksége lesz, akik minden győzelmet veszélyeztető attakra lépni tudnak. Bruyneel már ki is nézte magának a Kelmés sztárt, Roberto Herast, csapattársát Chechu Rubierát, illetve a kolumbiai Victor Hugo Peñát, a később elhíresült „Spanyol Amadát”.
Folytatjuk, az első rész itt olvasható, a második rész, a harmadik rész, a negyedik rész, az ötödik rész, a hatodik rész…
Forrás: Tyler Hamilton, Daniel Coyle – The Secret Race, Ebook edition, Mobi-formátum
Képanyag: archív
