fbpx

Fix áttétel, fék nélkül: a pályaversenyző szemszögéből

Nem is olyan rég Atom gyártott egy interjúsorozatot, mely fix áttétellel fék nélkül közlekedő alanyokat szólaltatott meg különféle szakágak- és felhasználási területek világából. Ennek keretein belül a pályaversenyző szemszögéből akkor Barkóczi Péter mondta el, hogy melyek is a műfaj sajátosságai. Ezt az interjút elevenítenénk fel most, abból az apropóból, hogy a 2011-es fixis trendekkel foglalkozó cikkünk olvasói más nézőpontból is képbe kerülhessenek a témával kapcsolatosan.

– Mennyi időt bicajoztál fék nélkül, pályán?

– Összesen 9 évet bicajoztam, ebből kettőt a kezdő és a haladó korosztályban nagyrészt országúton, a többit pályán, majd a legvégén az utolsó 4 évet szinte kizárólag pályán. Természetesen valamilyen szinten mindig volt párhuzam az országút és a pálya között, de a vége felé én inkább már csak a pályára koncentráltam.

– Milyen volt az első élményed a pályán? Hogyan élted meg az átállást?

– Eleinte furcsa volt arra figyelni, hogy hirtelen nem állíthatom meg a lábamat, mert az azonnali katapultáláshoz vezethetett volna. A második évad végére viszont már teljesen megszoktam mindkét gépet, azonnal át tudtam állni egyikről a másikra.

– A pályás időszakban városban is pályagéppel vagy fixivel közlekedtél?

– Nem, a pályáig országúti géppel mentem, és csak ott váltottam. Télen viszont volt olyan néha, hogy fixis bicajjal mentünk ki edzeni országútra.

Barkóczi Péter

Barkóczi Péter

– Fixis, pályagépes hajtástechnikát tanítottak-e nektek, amikor elkezdtétek a pályaversenyzést, vagy ennek a megszokását rátok bízták?

– Csak a hajtás hirtelen megállítására hívták fel a figyelmünket, de megszokni nekünk kellett a dolgokat.

– Milyen változást hozott a pályaversenyzés hajtástechnika tekintetében a korábbi országúti stílusodhoz képest?

– Hát először is megtanultam teljesen körkörösen hajtani, valamint sokkal jobban tudtam nyomni-húzni, mindezt körkörös hajtás és nagy hajtókarfordulat mellett is. Nekem a maximumom 204-es pedálcsapás-szám volt. Ezt tényleg csak akkor lehet megcsinálni, ha az ember nem „szögletesen” hajt, hanem szépen körkörösen.

– Csak országúton bicajozva a körkörös hajtást nehezebb megtanulni?

– Nem feltétlenül nehezebb, csak más. Ők képesek „szögletesen” hajtani, főleg ha már fáradtak vagy dekoncentráltak. Pályán, még ha nem is figyelsz rá, és esetleg ilyen történne veled, a hajtás akkor is körbeviszi a lábadat. Ezt egy idő után megszokja az ember, és onnantól kezdve ez lesz a természetes.

– A tökéletesen körkörös hajtástechnika befolyásolta valamilyen szinten az országúti eredményeidet?

– Én ezt annyira nem éreztem, mert miután megszoktam mindkettőt, nagyon gyorsan tudtam váltani a két stílus között. Volt olyan, hogy napi két edzésünk volt, egyik ilyen, másik olyan. Egy idő után ez már nem jelentett gondot.

– Pályán volt olyan helyzeted, amikor vészfékezésre, vagy erőteljes lassításra volt hirtelen szükség?

– Igen, de szerencsére ilyenkor ki lehet használni a pálya adottságait. Mivel meredek a pálya fala, ezért ha hirtelen lassítani kel, akkor érdemes felrántani a meredek rész felé. Itt van egy momentum, amire azonban figyelni kell, mert felfelé kanyarodni (felborítani) csak akkor lehet, amikor a jobb oldali hajtókar felfelé áll, mert különben könnyen leakadhat a pedál, aminek szinte garantált esés lesz a vége. Ilyen esés többnyire csak a kezdőkkel szokott előfordulni, én is csak egyszer jártam így. Néha vidéki versenyzőknél is becsúszik, akik csak keveset tudnak pályán edzeni.

– Mi van esésnél? A gyorsan forgó kerék esés közben is viszi tovább a lábadat?

– Szerencsére nem, ha már elemelkedett a kerék a talajtól, akkor gyorsan, 1-2 fordulaton belül megáll, és onnantól kezdve már csak csúszik az ember az oldalán. Nem is nagyon szabad kalimpálni. Lábbal úgysem tudsz, mivel az be van kötve a klipszbe vagy a pedálba, kézzel meg nem érdemes, mert az is gáz, ha belenyúl az ember a másik bicajába…

– Versenyhelyzetben van kapacitás a fékezésre, vagy inkább kikerülitek, ha necces helyzet adódik?

– Kicsit verseny közben is lehet lassítani, főleg alacsonyabb pedálcsapás-szám mellett, de ha gyorsan megyünk, akkor inkább a felborítás és a kikerülés a megoldás, mert ez hatékonyabban lassít.

Barkóczi Péter

Barkóczi Péter

– Mennyi távolság szükséges ahhoz, hogy nagy sebességű haladás után megállj a pályán? Vészhelyzetben kvázi mennyi a „féktávolságotok”?

– Ha konkrétan előttem történik az eset, akkor esélyem sincs megállni. Maximális sebességgel haladva is kell minimum egy teljes kanyarnyi távolság (A Millenárison ez kb. 100-150 m – a szerk.) mire nullára tudok lassulni.

– Amikor sokat pályáztál, foglalkoztatott az ötlet, hogy a városban is ilyen gépet használj?

– Néha mentünk fixivel a pályára, de nem igazán szerettem. Nekem a városban ez nem jött be. Egyébként is kerültem mindig a vészhelyzeteket, nem akartam még a városban is ilyenekre figyelni, vagy másokat veszélyeztetni. Esni is nagyon keveset estem, azt is többnyire csak edzésen. Nem vágytam rá egyáltalán, hogy városban fixivel valami necces szituációba keveredjek.

– Tetszett-e neked a pályagépekben az egyszerű kinézet, valamint az hogy az össztömegben még a fék sem jelenik meg?

– Nem ez fogott meg igazán benne, hanem maga a pálya, meg hogy folyamatosan jár a lába az embernek. Még csak áttételben sem volt igazán nagy különbség a bicajosok között, maximum elöl 1-2 fog, ezért nem maradt más, csak a puszta erő döntött.

– Az országúthoz képest milyen változásokat hozott az izomfelépítésedben a pályaversenyzés és ez a fajta megterhelés?

– A pályán inkább a gyorsaság a fontos. A pályaversenyzők robbanékonyabbak, izmosabbak, mint a normál országútisok. Itt más a fontos. Pályán, a sprinten van a hangsúly, a hosszú országúti versenyeket én nem is bírtam végig, ezt az edzőmmel inkább kardió edzésként használtuk, nem is volt cél hogy nyerjek. Persze pályán is voltak 3-3,5 órás edzések, de ezek nem egyben mentek, hanem inkább intervallum-jellegű edzések voltak. Egyhuzamban 40 percnél vagy 1 óránál hosszabb menetek nem voltak. Egyébként is rövidtáv-specialista voltam, nekem ez feküdt.

– Országútisoknak ajánlanád a pályaversenyzést? Ha igen miért?

– Mindenképpen, már csak a kipróbálás szintjén is. Aki kicsit jobban elmélyed benne, az megtanulhatja a körkörös hajtást, valamint jobban fog csapatban is menni. Ez utóbbit azért, mert pályán nagyon közel kell menni egymáshoz, és bár ez eleinte félelmetes, de azért meg lehet szokni. Arra is rászokik így az ember, hogy ha valami gikszer van, akkor nem kell feltétlenül egyből a fékhez nyúlni, hanem lehet, hogy elég csak kikerülni. Pályán fél méteren belüli távolságot kell tartani egymástól ahhoz, hogy ne szakadj le, és ezzel sok országútisnak gondja van. Én konkrétan itt a pályán tanultam meg mezőnyben közlekedni, és pár centire menni egymástól.

Megjelent a Bikemag 2008. augusztusi számában.

Szöveg: Ardó Tamás
Fotó: Somogyi Miklós, Vasvári Ferenc

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.