Rohan Dennis egy profin szervezett eseményen állította fel az egyórás kerékpározás világcsúcsát, a helyszínen volt olvasónk, Janota Zoltán triatlonedző, aki a kulisszák mögül számol be az eseményről.
A Velodróm, a szervezés, avagy a “körítés”:
Mint azt megszokhattuk, a svájciak eléggé odateszik magukat a szervezésben a sporteseményeken. Én az elsők közt voltam ott, 2 órával a kapunyitás előtt. Szándékosan, hogy “függöny mögé is belássak”. Tudatosak, óvatosak, pontosak és jól együttműködnek mindenféle médiával, ügyeltek a részletekre úgy a kiszolgáló személyzet, mind az egész rendezvény lebonyolításában. Mosolyogtak, türelmesek voltak és apró kedvességekkel tették élvezetesebbé az ottlétet. Érdemes tanulni tőlük, úszásban mi is többször bizonyítottunk, hogy képesek vagyunk világszínvonalon rendezni, nagyon bízom benne, hogy ennek majd tanúi leszünk az újjáépülő Millenárison. A sikert itt is legfőképp azt határozza meg, hogy a megfelelő embert a megfelelő helyen és csapatban alkalmazzuk.
A grencheni velodróm már nem először ad otthont 1 órás világcsúcs kísérletnek, Jens Voigt nemrég ugyanott döntötte meg az előző csúcsot. A siker vagy népszerűség titka, maga az ország berendezkedésében, sportkultúrájában rejlik. Tisztelik, szeretik a sportot és elvárják, hogy te saját magad tegyél érte, ehhez rengeteg lehetőséget biztosítanak. Jó példa erre, hogy lesz 70 éveseknek is bajnoksága a velodrómban. Hihetetlen, nem? De ez mellett rengeteg kerékpárút épül, vagy megújul. Egyenrangú félként kezelik őket és szorgalmazzák, hogy mindenhova gyorsan el tudj jutni kétkerekűvel. Nálunk sem ártana ez a hozzáállás a döntéshozók körében…
Technikai részletek, szakmai háttér:
A velodróm új, UCI szabvány szerint épült, tágas, sok kiszolgáló létesítménnyel, szükség van az elit szintű sportolók által gyorsan elérhető háttérintézményekre is. A létesítmény kihasználtságában és a kerékpársport egész életciklust átfogó!!! fejlesztésében szorosan együttműködnek az üzemeltetők és a csapatok a BMC-kerékpár gyártóval és partnereivel. Természetesen nem véletlenül választották ezt a pályát Rohan Dennis kísérletének helyszínéül. Ez egy nagyon jól felépített és szinte mértani pontossággal működő sportoló-tudományos háttér-“brand management”. Óriási önigazolás és ezzel együtt pénz és piac, ha valaki az adott kerékpárgyártó (és egyéb szponzor felszerelésével) gépével éri el a jó eredményt.
A BMC WorldTour-csapata, de általában véve az egész utánpótlás és minden szakág mögött kiváló szakemberek dolgoznak. A szerelőktől a dietetikusokig. A Shimano 5 szakembert küldött, csak erre a rendezvényre. Egy egész autónyi felszerelést hoztak, hátha kell… Végig rágták a körmüket mellettem, hogy minden jól sikerüljön. Dennis bringáját és az alkatrészeket több más versenyző is tesztelte más beállításokkal többféle külső körülményt, változó tényezőt mérve… Természetesen készült egy tartalékbringa is, amelyet a személyzet egy tagja a velodróm közepén állva készenlétben tartott.
Már jóval a csúcsdöntési kísérlet előtt többször tekert Rohan a pályán. Mérték a hőmérsékletet, páratartalmat, különböző üléspozíciókat, a pálya minőségét, magát a ruha légáteresztő tulajdonságát és nem utolsó sorban a leadott watt-teljesítményt. Kisajtoltak mindent abból a lábból és a bringából, rengeteg apró dolgon múlhat a jó eredmény, nem bízták a véletlenre.
Felvezető események világklasszisokkal:
Elég csak a mountain bike világbajnok, Julian Absolon, vagy a 7x Ironman Zürich győztes Ronnie Schildknecht nevét említenem. Minden BMC kerékpáros szakágnak ez volt az úgynevezett “team presentation”. Ráadásul jelen volt a BMC nemrég búcsúzó klasszisa, Cadel Evans, korábbi Tour győztes is, akinek a rajtjelére indult a csúcskísérlet. Az ausztrál ikon is szerves része volt a “show-“-nak, megvolt a maga helye, nem játszotta a nagymenőt, nem róla szólt az a nap és nem ezt nem is hiányolta. Profi pályafutását befejezte és ezentúl a BMC nagykövete lesz a világban. Szerintem a siker előre borítékolható…
Volt szerencsém többször is találkozni vele a nap folyamán és csak azt mondhatom, hogy végtelenül szimpatikus, feltűnést kerülő, laza és közvetlen ember. Sürgött-forgott, gyerekekkel pacsizott, nyilatkozott, ha kellett, élőben kommentálta a közvetítést, segítette a rendezvényt. A Tour Down Under-en használt bringáját is volt alkalmam közelről megszemlélni, több más csúcsgép mellett…
Az a bizonyos egy óra:
Önmagában egy ilyen csúcsdöntési kísérlet nem biztos, hogy túl látványos az átlag közönségnek, de Svájcban, ahol az emberek több mint 80%-a életvitel szerűen használja a bringát, rengeteg a kerékpáros klub és szakág, azoknak ez is fontos része az életnek. Volt rajtam kívül még néhány külföldi vendég, főleg ausztrálok, de a többség svájci. Ahogyan korábban írtam, minden pontos tervek szerint zajlott (esetleges vészforgatókönyvvel együtt). Dennis-t végig két segítője kísérte mindenhova az előre meghatározott sorrend és időrend szerint. A körpálya mellett már a versenyruhában végezte görgőn a közel 40perces bemelegítést és hogy ne hevüljön, egy speciális jéggel töltött mellényt is viselt, amit bizonyára már korábbi Tour közvetítésen is láttak az olvasók.
Érezhető volt a feszültség, ahogy a rajtgépből elindulva felvette az utazósebességet az ausztrál kerekes. Minden köridőt a felkészülését segítő dietetikus és edző, amerikai Neal Henderson mutatta neki. Átlagban 16,8-17,1-es köröket futott 95-98-as pedálfordulattal. Fejbólintással jelezték neki, hogy „jó”, „nem jó”, „stabil”. Ennek is meg van a maga pszichológiája, senki ne higgye, hogy ez csak egy mellékes részlet. Ha túlságosan nagy buzdítást kap, nem tud koncentrálni, kiesik a ritmusból, emelkedik a leadott watt-érték és ezzel együtt a tejsav, ami végén nagyon megbosszulja magát.
A rajt utáni első két percet éreztem egy kicsit feszültebbnek, míg Dennis felvette az utazó tempót és minden idegszála és izma bejáratódott a határterheléshez. A kanyarokban egy kicsit bizonytalanabbnak tűnt a mozgása, de a végeredményt nézve, vidáman mondhatjuk már utólag, hogy „ez is belefért”. A mellettem ülő angol sportdietetikus szurkolóval beszélgettem közben és mondtam neki, hogy az egyórás világcsúcs nagyon hasonlít egy Ironman verseny teljesítményprofiljához. Mindenki vigéckedhet néhány órán át, de az igazi verseny a végén, a maratoni futás utolsó 10km-nél kezdődik. Azt mondtam, hogy 40 p-ig mindenki nagyon tud menni, összeszedhet akár félpercnyi előnyt is, de ha „ellőtte a puskaporát”, akkor a végé nagyon fájdalmas és egyre lassuló lesz, pont ott ahol igazán szükség lenne a megújulásra. Ezt az ausztrál kerekes és csapata is így gondolta, nagyon egyenletesen tekert, ahogy egy igazi „erőgéphez” illik.
Amiért emlékezni fogok erre az egy órára:
Nekem, mint nézőnek, mint triatlonosnak és edzőnek is nagy élmény volt, rengeteg tapasztalatot szereztem, amit természetesen beépítek a saját munkámba. A létesítmény vezetője meghívott a márciusi kétnapos nemzeti bajnokságra, biztos vagyok benne, hogy ott is lesz mit nézni. Ha azt kérdezzük a fentiek után, hogy hogyan lehetünk mi magyarok is ilyen sikeresek, akkor nem kell újra feltalálni semmit, a válasz, a világon mindenhol jól működő recept már régen megvan:
Rengeteg biztonságos és az egész országot lefedő hálózatos, kellő szélességű kerékpárút, jól ellenőrzött klubok, olcsón elérhető tömegkerékpárok, sok-sok verseny összekötve más rendezvényekkel, államilag támogatott sportlabor, külföldön is elismert magas szintű, egységes edzői tudás. Mindez szorosan, egyszerű és világosan kell, hogy egymásra épüljön, valamint tudomány, tudomány és tudomány…
Írta: Janota Zoltán triatlonedző; Fotók: Janota Zoltán, BMC Racing Team