Ahogy mondani szokás: minden csoda három napig tart, így – természetesen – a bajnoki címvédést követően folytatódtak a dolgos hétköznapok, a hétvégéken pedig két XCO-s erőpróba következett: a II. Decathlon-Ples Borsodnádasd XCO Magyar Kupa, illetve a szakág Országos Bajnoksága Sopronban.
Ez utóbbin csapatom, a Vitalitás SE, 5(!!!) bajnoki dobogós helyet hozott Balassagyarmatnak, ami több, mint bámulatos!
Mivel számomra a maraton szakágban való eredményesség az elsődleges, picit talán alább is hagyott a lelkesedésem az OB cím megvédése után. Igazából pszichésen eléggé megterhelő volt, kellett az agyamnak (is) egy kis lazítás – még akkor is, ha az XCO szakág bajnoksága vészesen közeledett.
Konkrét, célzott XCO-s edzést nem végzek, nem is rajongok az utóbbi időben divatossá vált dh-s látványelemekkel megtűzdelt pályákért. Ami korántsem jelenti azt, hogy ún. “libakergetőkön” versenyzek szívesen, ahol nulla technikai tudást igénylő pályán tekerünk, sokkal inkább a (számomra a montizással szorosan összefüggésben álló) természetesség, természetközeliség kezd kikopni. Az pedig egy általános tévhit, hogy a monti maratonok vonalvezetése könnyen abszolválható útvonalakon keresztül vezet. A legutóbbi lengyel kaland, illetve a most hétvégi horvátországi Ucka Maraton is több, mint brutális nyomvonalon halad. No, de ez messzire vinne, csupán annyit szerettem volna jelezni, hogy nagyon nem árt XCO-s képességeket is fejleszteni, ha az ember a nemzetközi maratonos mezőnyben is helyt szeretne állni.
Az OB előtti hétvégén a borsodnádasdi futamra esett végül Viktorral a választásunk. Mivel a futamaink csak délután kezdődtek, a reggeli pályajárásra nem siettünk, nagy bölcsen arra gondolva, hogy úgyis ismerjük már előző esztendőről. Odaérve persze gyorsan kiderült, feltételezésünk téves volt: igencsak sok módosítás történt. Szerencsére az amatőr és gyerek futamok között engedélyezték a pályajárást, így feltérképezhettem, mi fog ránk várni. Érzésre olyan volt, mintha 2/3 mászást, 1/3 lejtőzést kellett volna abszolválnunk körönként. De olykor olyan meredekséggel, amit bringával már nem lehetett abszolválni – legalábbis nekem. 
(Azért az elit fiúkat megnéztem volna, van-e aki mindenhol kiteker; az OB pályáét is überelte néha.)
Először fiataljaink mérettettek meg: Patrik, Vani, Panna, Dávid (5.) és Goni (7.), akik 2 ezüst- és egy bronzéremmel éremmel nyitották a sort. Majd mastereink, Ati és Viktor következtek (2. és 8.), 3-kor pedig ránk várt a teljesítendő 4 kör. Amiből számomra majdnem 0 lett, ugyanis kedvenc bírónőm, Bartók Kata megint a bolondját járatta velem: én hiszékeny, naiv kislány (avagy vénlány), elhittem, hogy egyszerűen törlik a női futamot, mivel csupán Babits Kriszti és jómagam vállaltuk be a Magyar Kupa 5. fordulóját. Amikor leesett a tantusz, azért kicsit megszorongattam a nyakát – remélem, nem túl szabályellenes módon.
A szervezők nagyon kitettek magukért, jó pár napnyi munkát végeztek a nyomvonal kialakításáért. Egy hangyányit túl is lőttek a célon, asszem.
A gyengére sikeredett rajtot követően (ti. nem bírtam beletalálni a bal pedálba), sereghajtóként vágtam neki az első emelkedőnek, majd egy nyúlcipős résznél kolleginám elé kerültem. Igazából nem aggódtam, az RQmaxtól jól forogtak a lábaim. Attól kezdve fokozatosan tudtam növelni az előnyömet, bár keményen megszenvedtem a kaptatókon, pláne a frissítőzóna előtt. Szükség is volt az izó mellett a fejem hűtésére is! A lejtmenetek nagyon tetszettek – mostanában újra kezdek megbarátkozni a meredekebb ereszkedésekkel. A kihívást most a jobbos “rádőlős” kanyarok jelentették – balra valahogy jobban hajlik még a nyakam is. Szerencsére a versenyhelyzet megtette jótékony hatását, így minden akadályt szépen vettem. Nálunk, lányoknál, így Kriszti és jómagam lett a sorrend, a fiúknál Fenyvesi Peti vitte a prímet, őt Kispál Máté és Reznik Sanyi követte.
Majd következett várt XCO OB. Igazából nem vártam annyira, ugyanis nem lopta be a pálya magát a szívembe, a fent vázolt véleményem miatt. Persze az ügyesek és bátrak szíve biztos itt dobbant nagyot. Csütörtökön utaztam le, így volt időm memorizálni az odafigyelős részeket. A szíves vendéglátásért illetve a baráti légkörért hatalmas köszönet Briginek és Borinak – a túrós-mákos palacsintáért meg kiváltképp!
A pályára visszatérve: az emelkedőket egyenesen imádtam, ami persze nem jelenti azt, hogy nem fújtattam, mint a harci ló, csak egyszerűen öröm volt nézni, hogyan mászik fel a “falra” a kis össztelósom: nem kapar el a porban, nem állítja meg gyökér… persze azért kellett hozzá két combika is, ami meghajtja. A “szívem csücske” rész azonban mégsem a hegymenet volt, hanem a dh-pálya végén lévő gyökeres lejtő, majd mászás. Csak az a 180 fokos visszafordító ne lett volna… Na ez számomra a hegyikerékpározás! 
A dh-pályán, természetesen, nem vagánykodtam, így szépen letettem a bringát lelépéseken , az utolsónál pedig kerültem. Igazából kíváncsi voltam már a pályabejáráson is az ugratóra, de térd- és könyökvédő – na meg biztos tudás – nélkül kockázatosnak ítéltem meg. De most már elmondhatom, hogy dh-pályán is tekertem, még ha csak egy kis részén is. Egy biztos: jobb szeretek fél kerékkel a földön tekerni.
Vasárnap délelőtt kigurultam legfiatalabb csapattársaimat megszurkolni. Öröm volt látni a kis montis-kezdeményeket, azt pedig kiváltképp, milyen népes mezőnyben versenghettek. De jó lenne, ha majd felnőttként az elit futamban is ennyien lennének. Nem úgy mint mi, ahol az 5 fő már jónak számít, ahol jómagam maratonosként, Brigi pedig tereptriatlonistaként “vendégszerepelt”.
Mire rám került a sor, csapattársaim már mind leversenyeztek, jobban mondva épp Ibrányi Atit láthattam hatalmas sprintben ezüstérmet szerezni. Soha rosszabb motivációforrást! Ezzel már a negyedik bajnoki érem került a Vitalitáshoz. A rajtom újfent gyengére sikeredett, újfent pedálprobléma miatt. Ebbe az új pedálba valahogy nehezen találok bele, jobban csúszik rajta a lábam. Vagy nem ártana ezt is gyakorolni…
Barbi egyébként is azonnal átvette a vezetést, látszott rajta, hogy ma ő akarja legjobban azt a győzelmet. Ami engem illet, igazából két célom volt Sopronban: csiszolni az ügyességemen és bátorságomon, illetve nem “parázni” az ellenfelektől, a pályától, hanem kihozni a maximumot magamból. Az, hogy mi fog ebből kisülni, négy kör után kiderül. Persze csak akkor, ha a reggeli zabkásámba beleaprított alma a gyomromban marad. Ez nagy öngól volt. Hiába telt el 7 óra a reggeli után, az első combos emelkedőn a torkomban éreztem. Nem is értem, miért tettem bele, sosem szoktam… De ezután sem fogom, az holtbiztos!
A célom, úgy érzem, elértem, s a “száguldós” maratonos lejtőzős szakaszokon is bátran vállaltam a nagy sebességet. Igazából a dh-pályaelemeket tartalmazó szakasz okozta a legnagyobb fejtörést, illetve a szétfékezett poros-nyomvályús kanyarok abszolválása is lehetett volna magabiztosabb. Így a hegymenet előtt láttam már, hogy a csúszós kanyarokban felvett óvatos tempóm miatt nem fogom ma Barbit hajkurászni. Kockáztatni pedig nem fogok, az nem ez a verseny. Neki persze az ilyen terep nem okozott problémát, de hát ez így is van rendjén, hiszen ez a munkája, a szerelme, mi pedig itt csak “kotnyeleskedünk”.
A frissítésre azonban nagyon odafigyeltem, így az egész versenyzésem kontrollálni tudtam, nem éheztem el, ne száradtam ki, a lejtőkön pedig az ideális ívet kerestem. Szóval kihoztam azt, ami bennem volt, az ésszerűség határain belül. Kicsit meg is lepődtem, amikor Ádám a célban furcsállotta, milyen nagy vidámságban vagyok. Miért? Csak a győzelemnek lehet örülni? Dehogyis! Szerintem akkor lehet (és kell) igazán örülni, ha olyan célt tudtál elérni, amihez fejlődnöd kellett, akár erőnlétben, akár ügyességben, akár “fejben”.
Fotók: Czibulya Roland, Káldi Tomi, Nagy Vanessza, Németh Tamás
Most hétvégén újra maraton, nem is akármilyen! A horvátországi Lovranban megrendezésre kerülő Ucka Maraton idén is UCI Marathon Series állomás, amellyel a jövő évi VB-re lehet kvalifikálni. Nem mellesleg kemény, de gyönyörű pályán halad, elérhető közelségben, szóval kitűnő program a hétvégére!
