Dósa Eszter egy kimerítő XCM világbajnokság, majd egy átmozgató triatlon verseny után a Duna Maratonon megvédte maraton bajnoki címét, erről ír legújabb blogbejegyzésében:
Az elmúlt hétvégén megtörtént az, amiről álmodni sem mertem: megszereztem monti maratonos pályafutásom “zsinórban” 5. elit MTB maraton bajnoki címét, méghozzá úgy, hogy az elmúlt heti világbajnokság 8.(!) helyezettjét tudtam magam mögé utasítani! Hát… ezt sem gondoltam volna idestova 7 esztendővel ezelőtt, amikor először vettem részt “montis” eseményen…
De a távoli múltba révedezés helyett inkább pár gondolat a versenyt megelőző napról, ugyanis az sem feltétlenül tűnhet érdektelennek (vagy inkább normálisnak?) sportolói berkekben. Ugyanis szombatra is jutott egy verseny: a 27.(!) Palóc Triatlon sprint távú triatlon verseny. 
Miért? Hát… húzott a szívem, bármilyen furán hangozhat is. Pláne annak lehet ez fura, aki tudja, nem vagyok egy úszó fenomén (bár szépen fejlődök)… Ráadásul Balassagyarmaton, kinn a Nyírjesben rendezik, szóval itt van helyben. Nem mellékesen pedig gyakran előfordul az, hogy a versenyt megelőző napon kapok egy intenzív edzést, afféle ráhangolódásként a másnapra.
Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy Viktornak voltak fenntartásai, többször is rákérdezett, TÉNYLEG el akarok-e indulni. De hát tényleg el akartam. Úgy voltam vele, hogy ha “ésszel”, a pulzusomat figyelve teljesítem a 750-20-5-ös távot, nem lesz itt másnap semmi baj. Ha túlhajtom magam, akkor másnap én leszek a legnagyobb barom (már bocs a kifejezésért), s nagyon haragudni fogok magamra.
Közhely vagy sem, a sportoláshoz önfegyelem is kell, ha ez most megvan bennem, nem lehet baj. Ennek tudatában csobbantam Tóth Katával negyed 10 magasságában a vízbe. A rajt több volt, mint szokatlan, volt egy kis adok-kapok, amíg szét nem rázódott a mezőny. A víz kellemes volt, viszont sokat nem lehetett látni benne. Hát igen, ez nem az uszoda… Remélem, az új Polar RCX5-ös órám is bírja majd a tavi kiképzést – az első útján egyből bele a mély vízbe -szó szerint! 
Kiérvén a vízből irány a depó, 5 perc bénázás, úgyhogy most már fel kell pörgetni az eseményeket!
Kis kékségem suhant a dimbes-dombos aszfalton, egyéni időfutamot menve csak úgy “daráltam be” az embereket. A pulzusra, pedálfordulatra és persze a sebességre is figyelve a bringán azért jobban el is ereszthettem magam, a futáson kellett csak visszavennem. A második depózást már elfogadhatóan végeztem, a nyúlcipőt felvéve pedig még négy helyet tudtam javítani – amivel, nagy meglepetésre, korosztályos második helyezett lettem.
Közben pedig végig vigyorogtam az egész futamot. Fizikálisan nem fárasztott igazán le, lelkileg viszont teljesen felüdített. De jó lenne, gondoltam, ha másnap is ilyen jó hangulatban tudnék rajthoz állni, versenyezni!
Mindent azért nem lehet, így maradt vasárnapra a nagy izgulás: ki lesz itt, hogy fogok menni, vajon sikerül-e megvédeni a címem… Ekkor már mindenkitől tartottam, olyan voltam, mint a mérgezett egér – egészen addig, míg Viktor nem hozta a “nyugtatómat” (becsületes nevén RQmax), ami kitűnően hat rám. Vittem is most magammal még egyet, hogy megadja a szükséges löketet a verseny második felében is.
A rajt nem volt túlságosan kemény, azonban a macskaköves emelkedőn nem volt baj, ha jól helyezkedtél.
Lengyel kolleginám, Michalina Ziolkowska, keményebb tempót kezdett diktálni, amint megkezdtük az emelkedőt, így szépen el is távolodott. Ami engem illet, igyekeztem látótávolságon belül maradni, ameddig csak lehet, arra gondolva, hogy ha nem is tudom őt megfogni (miért is tudnám, mikor egyértelműnek látszott az ereje az előző heti VB-n), de legalább előnyre tehetek szert Anitáék előtt.
Csupán az lepett meg, hogy az élen álló leányzó előnye egyszer csak nemhogy nem nőtt, hanem határozottan csökkenni kezdett. Nocsak….
Ekkor indultak be a fejemben a képzeletbeli fogaskerekek, s kezdtem el gyűjtögetni a pozitív gondolatokat. Viktor előző napi “atyai” fejtágítása jutott először eszembe, amikor arra emlékeztetett, hogy Malajziában Szilárd hogyan állt oda a nagy Burry Stander, Karl Platt és a többiek mellé: egyenrangú félként, akiktől egy adott helyzetben akár gyorsabb is lehet… nem lehetetlen. De nem ragozom a dolgot, a lényeg, hogy el kellett hitetnem magammal, hogy VB helyezés ide vagy oda, ez az én napom, az én pályám, az én időjárásom, itt ma minden nekem fog kedvezni!
Ez persze nem ment varázsütésre, sőt, talán sokkal nehezebb feladat volt, mint abszolválni egy-egy technikás szakaszt, azonban a nyomatosabb szakaszokon az agyam “hangolására” is mozgósítottam energiákat. Majd egyszer csak, úgy az első emelkedő 2/3-ánál talán, betámadtam lengyel kolleginámat. Közben pedig arra gondoltam, ha a múlt heti hideg és magaslati levegő kedvezett neki, ez a meleg talán annyira nem fog. És egyébként is, BIZTOSAN nagyon fáradt még a múlt hét után…
Néha azért én is ki-kizökkentem a koncentrálásból, s vétettem pár bakit, azonban, mint Viktorral való második kulacscserém alkalmával kiderült, már cirka 1 perces előnyre tettem szert az első frissítőnél. Csak nem szabad lassulnom – hibáznom meg pláne!
Éppen ezért a köves-trükkös lejtmenetekben óvatosabb voltam (bocs fiúk!), viszont a tavalyi esztendőhöz képest sokkal bátrabb – érdemes volt a Mátrában gyakorlatozni kicsit.
Ami a frissítést illeti, váltva iszogattam a “sima” és az agydurrantó XX-Force izót, mellé pedig először a “kofolás” gélek, majd a második szakaszban kizárólag XX-Force gél ment, a frissítőkben pedig a hideg víz a fejemre. Jajj, de jól esett! Ezzel nem csak én voltam így: Anitát sem kellett sokat győzködni, hogy jó lesz az a víz a fejre!
A kormányra ragasztott szintrajz illetve Viktor és a Bringabanda segítségével így jól tudtam tervezni az evés-ivást, csak a végén, az utolsó 7-8 km-en vicceltem meg magam egy bakival. Történt ugyanis, hogy reggel nem találtam a celluxot, így szikszalaggal ragasztottam fel a szintrajzot. Igen ám, de a két végén 4-5mm-t eltakart a szalag… 3:10 óra versenyidőnél kezdtem azon gondolkodni, miért is nem következik már lassan a lejtőzős szekció… Nem értettem. Máshol lesz a befutó? Nem rémlik, hogy olvastam/hallottam volna ilyesmit… Majd az utolsó csúcsra érve lesett a tantusz! Bakker, Eszti, de süsü vagy! Hát leragasztottad a pálya “végét”…
Míg ezt gyorsban megbeszéltem magammal, egy srác szépen eldöngetett mellettem, így utolsó feladatként megpróbáltam felvenni a tempóját – ha gyorsan lejutok, ha utol is ér Michalina, a síkon már nem tud megfogni, arra mérget vehet!
Biztos, ami biztos, párszor azért hátranéztem a Duna-parton, de nem volt veszély. Ekkor, úgy igazán csak ekkor kezdett bizonyossággá válni a halovány remény, hogy igen, ezen a Duna Maratonon sem tudott még külföldi kollegina sem megverni. Ez aztán a hab a tortán!
Mint kiderült, az előnyömet fokozatosan tudtam növelni, ami 8 percre növekedett a célban. Őt Orosz Anita követte, aki Babits Krisztivel csatázott nagyot a bajnoki dobogó 2. és 3. fokáért.
A fiúknál az abszolút sorrend Juhász Zsolti, Radoslaw Rekawek, Szatmáry Andris lett; a bajnoki dobogóra Vigh Zoli állhatott még fel.
Csapatunk is remek eredményekkel tért haza: Gombolai Dávid és a 8 éves Patrik is teljesítette élete első rövidtávú maratonját, míg Patrik nővére, Vanessza és Panna is szerzett rgy-egy bronzérmet. Béla Dávid 8., Goni 17., Wágner Jani pedig technikai bibi után a 21. helyen ért célba a rövidtávon. Középtávon Ibrányi Ati 11. lett, s hosszútávosaink: Gombi (18.) és Marci (57.) is legyűrték a távot.
A fotókért Tirszin Janit, Kenyeres Zsoltit, Fenyvesi Tomit és Szász Viktort illeti köszönet!
A versenyt követően Michalina is beszédesebbé vált, ha minden jól megy, a horvátországi Ucka Maratonon újra találkozunk!
Visszatérve ehhez a győzelemhez, mint említettem, nagyon sok dolognak együtt kellett állnia, éppen ezért hatalmas köszönet illet Mindenkit, aki hozzájárult ahhoz, hogy ötödször is felhúzhattam az MTB maraton bajnoki trikót: Viktornak és a Bringabandának a frissítésért, a szurkolóknak, az előzékeny bringás kollégáknak, hogy végig lendületben maradhattam, de egyesületemnek, a Vitalitás SE-nek, illetve támogatóimnak : a Biker Kft-nek (Scott bringák, a Sram, Bell és Sidi termékek), a Nutrixxionnak, a FitExport Kft-nek és a Squirt-nek, csakúgy mint családomnak, barátaimnak, csapattársaimnak, hiszen csak úgy állhatott össze ez a kép, hogy mindenki nagylelkűen beletette a maga mozaik-részét. Köszönöm!
