Úgy látszik, nagyon szerethetnek az égiek, ugyanis újfent eső nélkül, jó kis melegben versenyezhettem kedvenc szakágamban az írországi Ballyhourában, hiszen az elmúlt múlt vasárnap ott rendezték meg az MTB Maraton Európa-bajnokságot.
Mint bizonyára sokan értesültetek róla, van ok az örömre, hiszen újra (saját csúcsomat megdöntve!) top tízbe tudtam kerülni: ezúttal az előkelő 9. helyen haladva át a célvonalon! 
Az egy héttel korábbi XCO EB után bizakodó voltam erőállapotomat tekintve, azonban azt is tudtam, hogy az írországi pályára ez önmagában nem lesz elég. A hét egyébként is sűrű volt, hétfőn hazautazás az XCO Eb-ről, kedden pedig “közös edzés” és interjú az Index.hu munkatársaival, aminek eredményét láthattátok az Index főoldalán is:
Délután még pár angolóra, majd a pakolás következett.
Szerdán este érkeztünk meg Dublinba, ahol házigazdánk, Eoghan Carter várt ránk, hogy elvigyen limericki szállásunkra. A reptérről kilépve meglepő felirat fogadott az úttesten:
Ja persze, baloldali közlekedés van itt is, tehát jobbra sasolj, mielőtt a zebrára lépsz! Ami még fontos infó lehet: érdemes átalakítót vinni vagy venni a reptéren, ha használni is szeretnéd elekrtronikai eszközeidet. Szerencsére a hotelben akadt egy, így nem kellett a boltokban vadászni. A szállásunk a belvároshoz közel, a Shannon folyó partján volt, csendes helyen, csodás kilátással:
Csütörtök reggel a stucnim egyik csavarja megadta magát (hiába a nyomatékkulcs), így a délelőttöt a hiba orvoslásával töltöttük. Eoghan elvitt a környék legügyesebb kezű bringaszervizeséhez, aki kioperálta a csavart, így délután már hadra is foghattam a bringát, s bebarangoltuk a környéket.
Mint kiderült, Loch Gur kedvelt kirándulóhelye a környékbelieknek, talán nem véletlenül… 
Emellett minden településen síremlékekkel övezett gyönyörű kis templomok, némelyeknél még a harangtorony is kővel fedett. Ezen nagyon meglepődtem.
Ja igen. S virágok mindenhol… Eoghan szerint kivételesen csodás időnk volt, sajnos az év egyre nagyobb részében borongós, esős az idő. S ha már a természeti jellegnél tartunk, nem árt, ha készülünk rovarok elleni kencével, ugyanis a “midget” névvel illetett kis muslica szerű rovarok csípése nem kellemes (azaz viszket, mint a szúnyogcsípés). Egyébként nem veszélyes fenevadak.
A pénteki napot a pálya feltérképezésével töltöttük, ami igencsak hasznosnak bizonyult a verseny napjára. Talán említettem, hogy a pálya jobbára egy kerékpáros park területén volt kijelölve a ballyhoura-i hegyvidéken (kb. 800m lehetett a legmagasabb pontja), ami azt is jelentette, hogy jelentős része egynyomos, ún. single trail-eken vezetett. Eszméletlen jó volt! Néha olyan sötét erdőkön vezetett át az út, hogy cidrizett a hátam… Na itt nem szívesen tévednék el…
A nők számára kijelölt 75km-es pálya számomra legizgalmasabb része azonban mégsem ez, hanem a northshore-szekciúk voltak, ti. a tavalyi maraton VB-n tekertem effajta fapalánkokon végig. Igazából nem történhet semmi baj, ha végig a nyomot figyeled, nem padig azt, hogy 1 méterre alattad épp mocsár terül el, ki tudja miféle dolgokkal odalenn…
Persze rávághatjuk, hogy oké, két kanyar nem nagy dolog, de hogy több száz méter hosszú?!?! Hát nyeltem egy nagyot, igyekeztem nem arra gondolni, hogy bele is lehet esni, s hajrá!
A palánk egyébként esőben sem vészes, ugyanis le van kezelve valami rücskös anyaggal, szóval nem csúszik.
Azért nagy megkönnyebbülés volt mikor végigértem rajta.
Az efféle erdei szakaszokat széles, schotteres utakkal kötötték össze, ahol lehetett sebességrekordokat dönteni! Ezek azonban nem tartottak pár percnél tovább, így újra egy mesebeli erdőben találhattuk magunkat.
Pénteken (természetesen) már nem jártuk be a teljes szakaszt, csak az elejét és a végét, hiszen nekem is sok lett volna, illetve szombaton Marci elindult a nem elit mezőny számára rendezett betétfutamon (ahol ugyanazt a pályát teljesítették, mint mi, lányok, másnap). így legalább pontos infóm volt azokról a szakaszokról is, amit nem láttunk: úgy mint sziklás hegymászás hátadon a bringáddal, valamint többszöri patakátkelés.
Szombaton, míg Marci versenyzett, én inkább csak átmozgattam, illetve gyakoroltam egy kicsit a rajtolást. Este pedig nagy vacsorázás következett. Általában nem szoktam ismeretlen ételt enni verseny előtt, így bátyámat beszéltem rá, hogy rendeljen egy “nettel soup”-ot előétel gyanánt. Hiába kérdeztem a pincérnőt, miféle is az, nem bírta elmagyarázni, csak hogy zöld színű. Bakker, mondom, mindjárt visszaadom a diplomámat, nem igaz, hogy nem ismerem ezt a zöld színű zöldséget… Aztán halvány gyanúm támadt: csak nem elírták a nevét… Á, nem, csalánból nem csinálnak levest…. De bizony! És méghozzá milyen finomat! Sajna nem fotóztuk le, de kinézetre ízvilágra a sóskához áll közel. Ej, de finom volt az a pár kanál amit bevllaltam!
Este szépen mindent előkészítettünk, s habár nem kellett túl korán kelni a 11.45-ös rajtunkhoz, nehezen aludtam el, mert fél tízkor is még rendesen világos van…
Reggel kipihenve, a hazai zabomat felnyalábolva masíroztam reggelizni. Minden remekül ment (leszámítva, hogy alig bírtam enni a kezdődő izgulástól), másfél órával a rajt előtt már kinn voltunk a bringaparknál.
A melegítés után, fél órával a rajt előtt már a rajtterület kordonjainál kellett lennünk. A lehetőséget megragadva kértem is egy közös fotót Sally Bighamtől (többszörös Cape Epic, illetve egy- és többnapos maratonmenő), akinek nagy tisztelője vagyok. Hatalmas megtiszteltetés!
A fiúk pontban 11-kor rajtoltak, így az első kör teljesítése után láthattuk is őket: még nagyon együtt volt a mezőny: Sauserrel, Lakatával, s asszem Skarnitzl-lel az élen.
A mi rajtunkra aztán 5 perccel korábban került sor, ami igencsak késő derült ki számomra, de szerencsére nem okozott gondot a megindulásnál, olyannyira, hogy az ír bajnok Jenny Fay mögött másodikként tudtam kilőni, még a nagy Sally-t is magam mögött tudva! Ehhez persze az is kellett, hogy világranglista-vezetőként első helyen hívtak a rajtvonalhoz…
Hú, az első kör nagyon nem esett jól, kemény tempót diktáltak a lányok. Igazából az egynyomos ösvényeken veszítettem értékes másodperceket, a profik sokkal otthonosabban mozogtak az előttünk kígyózó ösvényeken.
A második kört a második bolyban kezdtem meg, az aszfalt emelkedőn és a kizárólag tolva-cipelve haladós szakaszokon pedig szépen előzgettem a többieket. Az élmezőny persze itt is más dimenzióban haladt…
Az első frissítőben, minden rendben zajlott: Marci adta a kulacsot, míg Eoghan a hátrányomról informált, azonban a mások pontnál nem értek el – az előző nap megnézett frissítőpont nem volt kijelölve, s ott szembesültek vele, hogy még bő egy kilit kell futniuk a kulaccsal, cserekerekekkel, hogy odaérjenek.
Ami engem illet, konstatálván, hogy nincsenek ott, nem estem pánikba, nem zsémbeltem, inkább szépen levezettem magamnak, hogy habár cirka 20 kili a következő pont, minden rendben van, izóm is van még, gél a zsebeimben, hidratált vagyok, s egyébként sem ezt tanultam a mentális tréningen Leventétől. Így nyomtam egy részidőt, s csapattam tovább.
Nem is volt nagyon felesleges időm ilyesmiken gondolkodni, hiszem nyomomban svéd kolleginám, Asa, illetve egy ismeretlen, hatalmas vádlikkal és combokkal megáldott leányzó, akit nem lesz könnyű leakasztani… és hát itt van előttem lengyel márkatársam Michalina is, akit meg szeretnék szorongatni.
Asa-t szerencsére egész gyorsan utolértem, s magam mögé is utasítottam, a nagy vádlis leányzóval azonban nem bírtam – egyelőre!
Így a második körről visszaérkezve, amikor megláttuk Michalinát, szövetkeztünk, s váltott vezetéssel szépen közeledtünk hozzá.
Viszont amikor azt kezdtem látni, hogy a kollegina egyre fáradtabb az emelkedőn, taktikát váltottam, s egy kis pihenés után jobbra kiborítottam, s rettenetesbe kapcsolva mentem, mint a gőzmozdony.
Ez már túl sok volt neki, sőt Michalinának is, így sikeres volt a manőver. Igen ám, de Michalina tapadt rám, mint a pióca az utolsó single trailen, s – megjegyzem nagyon okosan – a frissítő zónában, míg én az agydurrantó XX.Force-os kulacsomra és az kólás gélre összpontosítottam, úgy megindult, mint a veszedelem: se gél, se izó. Ez bolond! – gondoltam. Ilyen kevés izóval kamikaze-akciót véghezvinni?!
De bejött neki, hogy a fene vigye el! Mondjuk ennek ellenére úgy érzem, helyesen tettem, hogy lassítottam a firssítőben, mert az utolsó kör így is halál volt! 3 óra loholás után már sok volt az agyamnak a sok csiki-csuki, amiket ha rosszul veszel be, nagyot bukhatsz. 2-szer hibáztam én is, de szerencsére még tudtam menteni, így “csak” sebességet vesztettem. Nagyon kellett a plusz koffein-adag!
A verseny slusszpoénját az utolsó két km tartogatta számomra, ugyanis felért rám egy üldözőm. Gebedj meg, gondoltam, ha végig nyélen s koncentrációs képességeim határát feszegetve kell is mennem, akkor sem fogsz megelőzni pont a végén!
Így minden ívet zártam, az kevésbé kacskaringós szakaszokon pedig már égtek a lábaim, annyira nyomtam. A célegyenesbe egy saras kis lejtő vezetett, amit szerencsére hiba nélkül megoldottam, majd bő 100m sprint – életre-halálra!
Erre két szusszanást követve mi derül ki? Férfiból volt az üldözőm! Áááá! Erre persze mindenki jót nevetett (én is), rég nem láttak ekkora spintet…
Ekkor az óra 3:48:24-et mutatott, ami a győztes Hurikovától 16 és fél perces hátrányt jelentett, s ezzel a 9. helyet tudhattam magaménak!
A lányoknál Hurikovát Bigham és Lovset követte. A fiúknál Cristoph Sauser, Jaroslav Kulhavy, Cristoph Soukup lett a végső sorrend.
Kis pihi után átöltözés és levezetés, ezúttal Carter Úrral, hisz ő sem árulhat zsákba-bringát!
Ez a remek írországi eredmény pedig nem jöhetett volna létre, ha nem áll mögém a Biking Kft., a Kross kerékpárok és kiegészítők hazai forgalmazója, a Magyar Kerékpársportok Szövetsége (MTB Szakági Szövetség), Eoghan Carter (Kross Ireland), valamint Szász Viktor és Balassa Levente felkészítő munkája, Dósa Marci és Szabó András (Szasza) technikai supportja! És persze a sok-sok bátorító komment és gondolat Tőletek! Köszönöm!
Fotók: Marci, Action Pictures Ireland, Adrian van der Lee és jómagam.
Szívem szerint most egy hétig csak aludnék, azonban nincs megállás, hiszen 2 hét múlva VB! Most hétvégén pedig hazai XCO: Csömör C2 szombaton, s ha bírom még, vasárnap Tereptriatlon OB Bánkon.
Full speed ahead!
.
