Újfent egy bocsánatkéréssel kell kezdenem, amiért megint ennyit kellett várni hegyikerekes kalandjaim újabb epizódjára. Ráadásul éppen most kellett az “alkotói válságnak” is rám törnie, amikor – habár hivatalossá csak 25-ét követően válik majd – a UCI Marathon Series világranglistáján az előkelő második(!) helyről még feljebb léphettem!!! Ennek eléréséhez az olaszországi Val di Fassa Bike versenyen álltam rajthoz.
Ezt követte egy kis kiruccanás a Terepduatlon Országos Bajnokságra, a piliscsabai “szívem csücske” pályára.
Nem tudom, miért, de csakúgy, mint a lettországi utunk kezdetén, most is a balszerencse kísértett minket újabb autós probléma formájában. Mindez péntek délután. A víz majd’ kivert, hiszen még az utunk 1/8 részét is alig tettük meg… Az észak-olaszországi Moena városa most messzebbnek tűnt, mint a Hold… Azonban, mintegy lecke gyanánt, az utolsó pillanatban Balatonbogláron záróra magasságában még találtunk egy szakit, aki rápillantott, s így tovább tudtunk utazni. A nap szlogenje számomra így a “Sose add fel!” lett.
Az utat egyébként két részletben tettük meg, s szombat dél körül érkeztünk meg a rajt-célterületre. Viktor javaslatára a pálya utolsó szekcióját jártuk be, amit azért tartok különösen jónak, mert mire másnap ehhez a szakaszhoz érek, nehezebben fogok már tudni koncentrálni – az egynyomos szakaszokon pedig nagy szükség lesz rá!
A nevezés flottul ment, így sokat nem is időztünk, felkerestük a szervezők által biztosított szálláshelyünket. 3 km-re volt csupán, a szomszédos településen, ami szintén megkönnyítette az életünket.
Másnap reggel rajtam volt a szokásos dilibogyó-hangulat, be voltam gyulladva rendesen. Az időjárás-jelentés szerint esőre csak délután kellett számítani, így volt egy kis remény, hogy porszáraz pályán tekerhetünk végig.
A rajtnál aztán láthatott az ember technikai innovációt: 27,5-es bringák, Dugast szingók… az ellenfelekről nem is beszélve! Igazából nem is annyira a kolleginák, sokkal inkább a magaslat miatt aggódtam, ti. a nagyon magas tengerszint feletti versenyek valahogy nem mennek annyira… Szóval inkább azért volt bennem félsz, hogy vajon ki tudom-e majd magamból hozni a maximumot.
A rajtot egy kisebb fajta revolverrel lőtték el, a tömeg pedig hatalmas tapsviharral fogadott minket. A rajtot magát jól is kaptam el (hiszen végre a melegítés is megtörtént, s nem csak a melegítőkrém felvitelével!).
A teljesítendő 64km során 2760m szintet kellet abszolválnunk, ami tulajdonképpen 4 hegyet jelentett. Közülük az első volt a legkeményebb: 7,6km-en kapásból 1000m szintet megmászva 2200m-es tengerszinti magasságra jutottunk. Hát igen, a Kékesen erre már nem nagyon lehet precízen készülni…
A tavalyi versenyzésemhez képest sokkal jobban haladtam már az első emelkedőn is, azonban Jenny Fay-ékkel nem bírtam tartani a lépést. Ami persze nem jelenti azt, hogy pihengettem, hiszen az előttem és mögöttem lévőkkel is kemény harcokat kellett vívni a pozíciókért. Egy viszont biztos: az ilyen magasságokban rendezett versenyekhez nagyon de nagyon kellene az “akklimatizáció”.
Igazából ezen az első hegyen szedtem össze a győztes Fay-hez képest a hátrányom legjavát, a következő három kisebb hegyen minimális volt a részidőink közti különbség. Ezt persze csak abból tudom, hogy drága Szász Úr a frissítésem mellett még statisztikát is vezetett a kolleginákról.
A harmadik hegy a dh-szekciója végett vonulhat be a köztudatba: nagyon izgalmas, s igencsak meredek, sziklás-köves lejtőn kellett balettoznunk, hogy visszaérjünk Moena városába.
Ekkor megérkezett a beígért eső is. Hol máshol, mint a lejtmenetben. 
De sebaj, egyre jobb barátom az eső és sár is, a lényeg, hogy semmi hirtelen rárántás a fékre! Ekkor már kezdett erőt venni rajtam a sok hegymászás, így az agydurrantó izó + XX-Force kombinációt is bevetettem.
Ennek köszönhetően az utolsó 1600-as hegyet újult erővel tudtam megmászni – jót meccselve egy francia (vagy annak vélt) sráccal, aki sajnos nem viselte túl jól, hogy “kóstolgatom”. 
A célvonalon így abszolút 10.-ként, az elit nők között 5-ként haladtam át, mintegy fél órát javítva tavalyi időeredményemen! Ennyit (is) tesz, ha nincs gyomorrontása az embernek… Az eredményemmel abszolúte elégedett vagyok, tavaly ezzel az idővel 5. lehettem volna… A mezőny keménységét talán az is jól példázza, hogy 5 percen belül öten jöttünk be lányok. Jenny Fay mögött a két olasz Elena, Gaddoni és Giacomuzzi követte.
A fiúknál Scott sikerrel zárult a nap: Ragnoli nyert Paez és Tony Longo előtt. Érdekesség, hogy a nálunk is ismeretes Periklis a 4., Genze pedig “csak” a 11. helyen zárt.
Az alapos kimosakodást és ebédet követően visszaugrottunk megtudni, a díjazásban vajon érintett vagyok-e. Mint kiderült, igen, azonban a fizetés kivitelezése volt inkább a meglepő, semmint a kis aprópénz, ami az 5. helyért illetett.
Minden díjazott a képen látható színes csekket kapta, amit a helyi bankban tudott beváltani. Nekem, mivel nincs olaszországi adószámom, még pár kérvényt is ki kellett töltenem, így most nem csak a 65 euró, hanem az olasz adószám boldog tulajdonosa is lehetek.
Igazából ez csupán azoknak okozhatott problémát, akik vasárnap este hazautaztak… Minket 2 napra láttak vendégül, így hétfőn reggel vettem búcsút a színes kis papirusztól.
Utunk azonban nem egyenesen haza vezetett, a hétfői napot túrázással töltöttük. Lehet, erre az 5 órás gyaloglásra tovább fogok emlékezni, mint az előző napi versenyre…
Részben a táj lélegzetállító szépsége miatt, részben pedig mert egy pillanatra lepergett előttem a majd’ 30 esztendőm… Az útvonalat a helyi hotel recepciósa ajánlotta, s tényleg nem csalódtunk benne – az I. világháborús olasz frontvonalhoz vezetett fel. Ez a drótköteles szakasz valójában nem képezte a túra részét, csupán a mi kíváncsiságunk vitt fel 2700m magasba. Gondoltuk, “kis” kerülővel, a hágón is eljuthatunk majd az emlékhelyre és a hüttébe. Hát tévedtünk.
Vagyis eljuthattunk VOLNA, ha lett volna nálunk kötél ill. egyéb célszerszám.
Habár elindultunk az ösvény folytatásán, rajtam teljesen eluralkodott a pánik, így gyorsan meggondoltuk magunkat, s szépen visszaereszkedtünk az útelágazásig azon a nyomon, amin felmásztunk. Nem vicc ez a hegymászósdi, most testközelből is megtapasztalhattam. És azt is, hogy nem az én világom. Túrázni oké, a drótkötél is izgalmas, de eddig és ne tovább.
A hüttébe kb. 1 órával később érkeztünk meg, közben fényképezővel próbálva megörökíteni az itt “őslakos” mormotákat. Hát nem sikerült. Azt viszont igen, hol is jártunk, illetve honnét is kellett volna leereszkednünk…
A “csúcs-kapucsínó” után pedig szépen megkezdtük a leereszkedést egy könnyedebb útvonalon – ami hatalmas lövészárkokkal s sziklákba vájt üregekkel volt tele. Mellettük pedig a táblák: itt táboroztak az olasz csapatok. A szögesdrótok és az öreg fagerendák látványától pedig futkosott a hideg a hátamon.
Fenn egyébként nem volt vészesen hideg, 2-3 réteg elegendő volt, de a szélálló ruházat nagyon jól jött. Lefelé ereszkedve ahogyan tünedeztek elő a legelők, majd lassan a cserjék és a hatalmas fák, úgy tért vissza a kellemesen meleg hőmérséklet is. Szerencsére a fakitermelés errefelé nem módi, így nem ritka az ehhez hasonló hatalmas fák csoportja sem.
Szóval ha valaki a Dolomitokban jár, a síelés mellett érdemes felfedezni a turistautakat is, egész sokáig akár bringával is el lehet jutni.
Csupán egyetlen dolog volt, amire nem számítottam: a “másnaposság”. Ilyen mértékű izomlázam az elmúlt pár esztendőben nem igazán volt. 2 napig igencsak nehezemre esett a járás is, pedig a futás sem áll távol tőlem. Viktor szerint nem kellett volna a lejtőn annyit kocogni… de akkor olyan jó érzés volt.
Így az elmúlt hét egy picit a regenerálódásról is szólt. Vasárnap pedig várt ránk az újabb kihívás, immár hazai szépséges terepen, Piliscsabán, ahol a Terepduatlon Országos Bajnoki cím megszerzése volt a tét.
A csapatból Viktor, Gombi és jómagam álltunk rajthoz az 5-25-7 km-es távon. Rossz szokásomhoz híven reggelre újfent eluralkodott rajtam a verseny előtti “jajj-mi-lesz-most-nincs-erőm”-érzés, illetve egy csütörtökön összeszedett, s ki nem takarított izomláz. Hisz Poór Brigivel fogok megmérkőzni, aki azért csak otthonosabban mozog a terep-multisportok terén, akárhogy is nézzük.
Habár otthonról nem volt hosszú az utunk Piliscsabáig, sikerült addigra rendbe raknom az agyam. Így habár fizikailag nem voltam abszolúte erre a számra hangolva, mentálisan készen álltam. A rajt előtt azonban villámcsapásként ért Brigi szava, miszerint nem áll rajthoz. Hüpp-hüpp-hüpp…
Ezzel újabb kihívás elé állított: hogyan tartsam fenn a motivációmat, illetve akkor milyen intenzitással is kellene teljesítenem a távot. Viktorhoz fordultam hét atyai tanácsért, majd beálltam a rajtvonalhoz. Hát jó, akkor egy erős de nem gyilkos tempót igyekszem menni, ami valószínűleg azt fogja jelenteni, hogy egy-egy kiszemelt kollégát kell majd hajkurásznom.
Így is történt. Az első futáson, illetve a bringa nagy részén Torma Gergellyel ment a fogócska, majd a bringa utolsó lejtőjén egy csenevész fának vallottam szerelmet egy gyors ölelés során (ti. a kormány már nem fért volna el, átesni meg nem szerettem volna a bringán). Ekkor Dezső Sanyi ért utol, aki elé a gyors depózásomnak köszönhetően tudtam kerülni. A “maradék” 7 km a folyamatos menekülésről szólt, amolyan “nehogy-már-utolérjen-bárki-is” makacs elhatározással a fejemben.
Maga a futás nem esett túl jól, s mivel csak egy aszfalt versenyfutócipőm van, kvázi nulla csillapítással, nagyon oda kellett figyelnem minden lépésemre a lejtőfutások alkalmával. Viszont a cipellő kék, ez számomra úgyis többet ér.
Pár gondolatot viszont mindenképp érdemel a futó- és bringapálya. Számomra az ország egyik legszebb, legizgalmasabb pályái közé tartozik, a sok csiki-csukival, kemény emelkedőkkel és technikás lejtőkkel. Igazi kihívás, ehhez nem fér kétség! A pályajelöléssel szintén nem volt gondom, csupán a nyomvonal lehetett volna jóval szélesebb, hiszen előzésre így kevés lehetőség adódott. Habár igazából ez akkor lehet/lesz probléma, ha az indulói létszám megnövekszik.
Nálunk, lányoknál végül jómagam-Cséri Szilvi-Matolcsi Zita lett a sorrend, míg a fiúknál Mester Bálint érkezett elsőként Sipiczki Csaba és Horváth Attila Vilmos előtt. Ami az eredményemet illeti, talán nem is olyan rossz, ha a fiúk között az abszolút 5. helyen célba tudtam érni.
Ami viszont ennél is nagyobb öröm volt: Gombi kollégámat látni célba érni, ami élete első Országos Bajnoki címét jelentette számára! Derekasan meg is küzdött érte, gratula! Viktor pedig okosan versenyezve, felső légúti megbetegedéssel is küzdve épen célba ért – ahhoz képest, hogy pénteken még lázas betegen feküdt, ez több mint szép teljesítmény.
A fotókért köszönet Viktornak, Szaszának (X2S) és Káldi Tominak.
Jövő héten folyt. köv.!
