Van értelme egy papírért és egy plecsniért vállalni rengeteg strapát, szervezést és nem kevés költséget? Nyilvánvalóan nincs. Ám ha azt nézem, hogy mennyi szép élménnyel, nagyszerű bringázással, bajtársi kapcsolattal és komoly sportteljesítménnyel járt az Audax Club Parisien becses Super Randonneur címének, illetve a vele járó oklevélnek és plakettnek a megszerzése, már abszolút pozitív a mérleg!
Vaksötét éjszakában kaptatunk fel egy kis országút kétes minőségű aszfaltján a Rába völgyéből az Őrség dombvidékére. Elég húzós az emelkedő, és sejtelmünk sincs, milyen hosszú lehet. Mintha a világűr egyazon pontján lebegnénk a bringalámpák fénykörében. Megtettünk már háromszáz kilométert, és hátravan még ugyanennyi. Más dimenzió ez, mint egy szokásos bringázás a megszokott edzőkörön. Teljesítménytúra!
Teljesítménytúra, ahol mindenkinek le kell győzni magában a lusta disznót, a kicsinyhitűséget és bátortalanságot, hogy más emberként fejezze be, mint aki elkezdte. Olyanként, aki képes erre, és meg is tette. Egyéb élethelyzetekben azt mondhatja: ha helytálltam a BRM 600-on, ez sem foghat ki rajtam!
Ott és akkor
A résztvevők nyilván valamennyien amúgy is ügybuzgó bringások, akik minden szervezéstől függetlenül, önmaguk örömére és edzésére is szívesen vállalnak megmérettetéseket, bicikliznek egyhuzamban akkorákat, amilyenre az átlagember autóval sem sűrűn vállalkozik. Alighanem valamennyien nagy individualisták, nem kell kézen fogva vezetgetni őket, a saját terveiket szeretik megvalósítani. Egy túra a Balkánra, egy másik az Alpokba – van szebb, mint önállóan megtervezni és végrehajtani egy-egy ilyet?
Mégis nagy értéke van a hivatalos teljesítménytúrának. Amikor magam tervezgetek egy vállalkozást, kimazsolázom a legjobban tetsző útszakaszokat, és figyelem a meteorológiát: akkor indulok el, amikor jó a prognózis. Itt viszont mások jelölik ki a pályát, amely e pillanattól kezdve feladat, amely ott áll előttünk, és csupán két választásunk van: vállaljuk a kihívást, vagy sem, azaz megfutamodunk előle. Tán kimarad valami, viszont bejöhet olyan, ahová magamtól sosem mentem volna el, és utólag örülök neki.
Hasonló a helyzet az időjárással. Már év elején be lehet írni a naptárba a dátumokat, és nincs mese, azokon a napokon lesznek a futamok, ha esik, ha fúj. Része a próbának, hogy az éppen akkor fennálló viszonyokkal kell megbirkózni – jó eséllyel elhagyjuk a komfortzónát… Ez az igazi motiváló erő, nem az előre befizetett nevezési díj!
Gyalog és keréken
Anno, a nyolcvanas, kilencvenes években több teljesítménytúrán vettem részt: terepen, azaz turistautakon végigfutottam néhány pilisi 50 kilométerest, útvonal-csúcsot tartottam a Mátrabércen, jól szerepeltem egy-két Téli Mátrán, és évekig maradtam egyedül a 110 kilométeres BEAC Maxin, aki még a rajt napján célba ért. A Kinizsi 100-at lenyomtam futócipőben és montival is, érdekes módon szinte azonos időeredménnyel. Országúti versenybringával belevágtam két Radmarathonba Ausztriában: a Samsonmanról mentőautóval vittek el, hőguta miatt, a Schneeberg-Wechselt viszont sikerült szintidőn belül teljesíteni. Majdnem belepusztultam, hiszen hegyes-völgyes 202 kilométert hajtottam 10 óra 12 perc alatt, de elhoztam az emblémázott mezt!
Szóval voltak előzmények, de azóta sok víz lefolyt a Dunán. Azt hittem, hogy már sohasem fogok ilyesmire vállalkozni. Ám pár éve új lendületet adott a fekvőbringázás, és egyre nagyobb távlatok nyíltak meg előttem: nonstop jöttem haza Prágából Budapestre (616 km, 36 óra) és Mainzból Rajkára (1147 km, 61 óra), idehaza pedig kezdeményezője lettem a rekusoknak rendezett RAH (Race Across Hungary) túráknak, amelyek közül az első Szentgotthárdról vezetett Tiszabecsre (680 km, 40 óra). Természetes, hogy felcsillanó szemmel szereztem tudomást a BRM teljesítménytúrákról: ez kell nekem!
Se szeri se száma a a világon sokfelé szervezett bringás távolsági túráknak, de a leghíresebb, a műfaj királynője kétségkívül a Párizs – Breszt – Párizs, közismert rövidítéssel a PBP. Neve egyben elárulja az útvonalat, távja 1200 km körüli. 1891-ben tartották az elsőt, 71 órával nyerte Charles Terront, a 207 indulóból 99-en értek célba. Utoljára 1951-ben rendezték meg, mint bringaversenyt, majd 1956-tól ötévente került sor rá, de már teljesítménytúraként. 1971 óta négyévente írják ki. A legközelebbi hamarosan, 2015-ben lesz.
Amatőrök vehetnek részt, akik önellátóként hajtják végig, a teljesítést az útvonallapra beszerzett pecsétekkel kell igazolni. Az ellenőrző állomások nyitva tartása alulról és felülről egyaránt behatárolja a menetsebességet, de úgy megállapítva, hogy azért lehet nagyon gyorsan menni. Ennek megfelelően komoly bringások vetélkednek az élen, a legjobb eredmények 44 óra körül vannak. A többség szeme előtt persze csupán az érvényes teljesítés lebeg, de azt meg is valósítják: a kiesők részaránya mindössze 15 százalék körüli.
A PBP óriási népszerűségre tett szert, negyven országból több mint ötezren indulnak, és csak azért nem többen, mert korlátozták a számukat: egy ideje már csak az nevezhet, aki ugyanabban az évben minősítette magát 200, 300, 400 és 600 kilométeren. Ezek az úgynevezett BRM (Brevet Randonneurs Mondiaux) túrák, amelyekből amúgy van 1000 és 1200 kilométeres, sőt még hosszabb is. A résztvevők központilag meghatározott szintidőket betartva, a kijelölt ellenőrző pontokat felkeresve mennek végig a kijelölt útvonalon, amelynek bejárását pecsételéssel igazolják.
Az egészet az Audax Club Parisien (ACP) szervezi, székhelye Párizs. Ám nekünk nem kell hozzájuk fordulnunk, mert 2011-ben, Jean-Marie Cador és Székely-Molnár Ákos kezdeményezésére és vezetésével, beindult a magyar Randonneurs Hongrie szervezet (http://www.grandrandonneurs.hu/index.php/hu/), amely eleinte csak a PBP minősítő túráit bonyolította le, de időközben már magabiztos önállósággal és hozzáértéssel valósít meg egy nagyszabású túrasorozatot, amely annyira sikeres, hogy külföldiek is részt vesznek rajta. Hab a tortán, hogy aki itt begyűjti a 200-tól 600 kilométerig terjedő túrákat, az éppúgy elnyeri az ACP „Super Randonneur” címét, mintha Franciaországban bringázott volna.
Célt ad, szárnyakat ad
Éppen ez a lehetőség indított be! Kerek hetvenedik születésnapomat szerettem volna néhány bringás eredménnyel emlékezetessé tenni, és mi lehetne szebb, mint begyűjteni a „szuper távolsági túrázó” oklevelét és plakettjét? Ehhez szükségeltetik némi edzettség (megvan, az előző évben 17 ezer kilométert mentem), egy jó kerékpár (nemigen tudok elképzelni komfortosabbat, hosszú távra hatékonyabbat a Carbonrecumbent fekvőbringámnál), és egy jó adag szerencse, hiszen ha csak egyszer is közbejön valami betegség, baleset vagy komolyabb malőr, ugrott a sorozat!
Külön örültem, hogy Ákos, akivel a jelek szerint osztjuk a vonzódásunkat a Dunántúl iránt, ott tűzte ki az útvonalakat, többek között gyerekkori városom, Pápa érintésével. Adottak voltak tehát a célok, és úgy éreztem magam, mint az öreg csataló (pardon: csatateve) a trombitaszó hallatán.
Nem akarom most egyenként elbeszélni a túrákat. Útvonaluk, időbeosztásuk az eredményekkel együtt látható a Randonneurs Hongrie honlapján. Végül is mindig ugyanaz a verkli megy: indulás jó korán (bár nekem sose elég korán, mert jobban szeretek az elején sötétben menni, mint a végén), napkelte menet közben, néha napnyugta is, pecsételések boltokban, benzinkútnál, kocsmáknál és vendéglőknél, szorgos hajtás, pihenő jellegű megállások nélkül, közben egy-egy holtpont majd feltámadás, végül pedig boldog célba érkezés.
Egy-két pillanatot azért felidézek. Szakad éjszaka az eső, és Tát környékén egy agilis rendőrjárőr ragaszkodik hozzá, hogy lemenjünk a szinte láthatatlan kerékpárútra. Szét is szóródott a triónk, egyedül folytattam a nagy sötétségben. Mígnem Visegrád előtt első defektet kapok egy kátyútól. Hipp-hopp gumicsere, de közben utol is ér Csaba és Péter, együtt gurulunk be az aquincumi célig. Így szép ez!
A 600-as túra közben Jákon álltunk meg egy vendéglőnél, de már zárva volt. Bezörgettünk azért a világos ablakon, előjött az ember, és adott egy-egy sört, isten áldja érte! Aludtunk is valamennyit a ház előtti padokon, újjászületve indultunk tovább. Hajnalban megint ránk tört az álmosság. Hol lelhetünk nyugalomra? Hát Csesztreg temetőjében, hiszen az mindig csendes, van kényelmes pad, egy félórás szunyókálásra nem is kell jobb.
Mindenki bajtárs
Az egészben a legnagyobb hatást a bajtársiasság tette rám. Persze van egy egészséges vetélkedés, és végső soron mindenki a sikeres teljesítésért indul neki, de nem ez a legfontosabb, hanem a törődés a többiekkel. Úgyis kialakulnak párok, kisebb csoportok, amelyek összerázódnak a hasonló tempó okán, de vadidegenek is segítenek egymásnak. Nem annak örül valaki, hogy az előtte haladó utat tévesztett éjszaka egy városban, és így ő maga előnyhöz jut, hanem azonnal utánakiált, figyelmezteti. Biciklit javít egy sporttárs? Mindenki lelassít megkérdezni, boldogul-e.
Amikor esőben nagyot buktam egy lejtőn a 400-as elején, ahol még nem nagyon rázódott szét a mezőny, egy egész kis csapat fékezett le mellettem. Egyesek vizsgáltak, mi bajom, mások összeszedték a szétszóródott lámpámat, kulacsomat, pillanatok alatt ellátták horzsolásaimat, és felkészítettek a folytatásra. Csaba és Péter, két társam nem vette észre a balesetet, ők odább vártak meg, majd türelmesen asszisztáltak, míg mindent rendbe hozok, és kitartottak mellettem a célig. Igaz, a bukástól már csak 370 kilométer volt hátra, annyit pedig kissé megzúzottan is ki kell bírni! Amit persze megkönnyített, hogy Joe két alkalommal adott fájdalomcsillapítót. Azóta mindig viszek magammal, hogy sose kelljen… A 600-ason Csaba szinte megható gonddal pátyolgatta a horvát Ivánt, aki vadonatúj, hiper-szuper karbon fekvőbringával jött, de még nem szokott össze vele, és esett-kelt, amíg aztán fel nem adta.
Hajlamos vagyok mérgelődni, ha valami nem megy simán. Mennyire más párban! Péter defektet kap a Kab-hegy alatt, mire sokkal nyugodtabban segítek neki, mintha engem ért volna a baj, figyelek, hogy semmit sem felejtsen ott, és kettesben hamar megvagyunk. Egy másik túrán az én gumimat szúrta ki a Bakonyban a krampusz, ugyanaz játszódik le, csak fordított szereposztással.
Külön eset Attila, aki külföldön, egy puskaporos övezetben dolgozik. Ritka hazalátogatásait úgy szervezi, hogy részt vehessen egy-egy BRM túrán. Családja akceptálja szenvedélyét, felesége angyalian segíti, ő maga pedig fülig érő szájjal karikázik velünk. Erre fente a fogát hónapok óta, ez tartja benne a lelket ott a messzi idegenben. Bajtársak vagyunk, de szerencsére nem bajban, hanem sportban, ami azért nem egészen mindegy.
Születésnapi ajándék
És igen, sikerült! Június 16.-án, egy nappal a születésnapom előtt, begurultunk a 600-as túra Ajkai céljába, teljes lett a sorozat. Ildikó, Attila felesége tortát hozott, volt koccintgatás is. Volt mire: miként az utólag megküldött oklevél tanúsítja, összesen 1500 kilométert bringáztam a négy túrán, 85 óra 57 perc alatt. Eszerint életképes vagyok még.
Feladat kipipálva, céltalan bolyongássá lett a kerékpározás? Na, ilyen veszély amúgy sem fenyegetne, de már köpködjük a markunkat a 2014-es túrákra, amelyeket részben új, nagyon attraktív vonalon tűzött ki Ákos. Lesz köztük 1400 kilométeres is. Fogadalom nincs, de ki tudja? Jövőre veletek ugyanitt!
Karlovitz „Pupu” Kristóf
Fotók Bajnóczi Gábor, Balázs Péter és Tagai Csaba kedvességéből. Köszönet nekik!