Vasárnap az Adventure-páros kategóriákban a Merida párosa számára végre a szakaszsiker is összejött, aminek különlegessége, hogy az időfutam Az sajátságai következtében a magyar srácok érhettek fel elsőként a célba. Az ausztriai AlpenTour Trophy-n több szálon, egyéniben, UCI-pontszerző elit kategóriában, valamint amatőröknek, párosban is zajlik a küzdelem, a szokásos maratonoknál nehezebb, technikásabb pályákon, június 11. és 14. között. Bibi jelent a 4. napról is:
Planai időfutam, 14 km, 1100 m
Az utolsó napon szép reggel virradt ránk! Nyugodt, csendes volt az időjárás, a fiúk pihenten ébredtek. Mivel ma egy órával korábban kezdődött a műszak, így ennek fényében kezdtük a készülődést. Időfutamról lévén szó, egyesével (csapatokat kettesével) indították a versenyzőket, 15 másodpercenként, fordított sorrendben. Tehát, kategórián belül a leggyengébb időeredménnyel rendelkező indult előszőr és így tovább. A srácok rajtideje 9:08:30-ra esett, aminek több okból is kifejezetten örültünk. Így minél hamarabb letudódik a dolog, marad idő a lefürdésre, ki tudunk jelentkezni a szállásról, délutánra esőt jósoltak. Ami aztán meg is jött, de szerencsére csak a verseny lezárása után. Mivel a rajtidőt előző este már tudtuk, így megszületett egy elképzelés, miszerint az lenne a nagy királyság, ha minden versenyző előtt, elsőnek érnének fel a célba! Józsi amúgy is megálmondta ezt. És összejött!!! Akkorát mentek a srácok, hogy hihetetlen! Nagyon jó taktikát választottak, ami be is jött! (a beszámolójukban hátha elárulják a kulissza titkokat) Nem úgy az enyém… Zergével megvártuk Baluék rajtját is, majd felvonóval mentünk fel a célhoz. Természetesen bringával voltunk, hogy lefelé megrakjuk ismét a downhill pályát! Mivel volt elég időnk az első emberek feléréséig, így fotózgatunk, bringázgattunk fent, majd lejjebb gurultunk a mai szakasz nyomvonalát követve. Egy-két kanyar után találtunk egy részt, ahol látszott, honnan fognak érkezni a versenyzők. Itt letáborozva néztük az előttünk elterülő tájat, diskuráltunk az élet nagy dolgairól, figyeltük az alattunk 350-400 méter szintkülönbséggel tekerő versenyzőket, latolgattuk, hogy kb. mikorra érhet ide az eleje, mikor a hátunk mögött a semmiből megjelent a felvezető motoros és mögötte Peti, Józsi és egy harmadik ember! Azta leborult szivarvégit! Hirtelen azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok! Gyorsan felpattantam a bringámra, hogy valameddig feljebb jussak, mert azt tudtam, hogy nekik még van egy kis kerülő, de csak annyit értem el, hogy az utolsó 200 m-t jelző tábláig jutottam. Ott még egy nagy buzdítást tudtam kipréselni magamból, Ők meg robogtak tovább a célig! Gondolom ebből kiderült, hogy jól lemaradtam róluk… Szerencsére nem vették zokon, hogy percekkel a célba érkezésük után, zihálva, prüszkölve értem csak oda. Az örömükön ez mit sem változtatott!!! Jó volt megint így látni őket!
Ezt követően már én is nyugodtabban kezdtem el lefelé gurulgatni. Kérdeztem bajnokaimat, velem tartanak-e, de inkább a kabinos lejutás mellett döntöttek. Az első kanyar után látom Zergét, hogy nagyon szurkol valaki(k)nek. Megérkeztek Baluék! Nekik is az a 200 m volt hátra, de rakták neki piszkosul! Azt hiszem ma negyediknek, vagy ötödiknek értek be kategóriájukban, de ez náluk sem változtatott az összetett eredményen, Ők is a harmadikok lettek, mint a Peti-Jocó páros! Úgy gondolom, hogy le a kalappal mindenki előtt!! Természetesen a többi magyar résztvevőnek is hatalmas gratula! És sajnálom szegény Navigátor Gergőt… A rajt után nem sokkal, valami para lett a hátsó váltójával, ami össze-vissza csomózta a láncát, így nem tudta folytatni a küzdelmet. Gondolta, legalább levezeti a feszültséget egy jó kis lejtőzéssel a másik bringájával. 6-8 kanyar után felütötte a hátsó kerekét! Ez nagyon nem az ő napja lett..
Én viszont remekül szórakoztam!
Igaz, nem a kifejezetten downhill részen jöttem le (ami helyi viszonylatban is az egyik legnehezebbnek számít), hanem az úgynevezett Rookie Trail-en, ami a felétől Flow Trail névre hallgat. Ez is egy több, mint 11 km hosszú, ide-oda kanyargó, ugratókkal megspékelt pálya, amiben itt-ott található letörés, tengelyig érő saras rész (itt folyik át egy hegyi patak). Szerintem, ez azért sok mindenki igényét kielégíti, bizonyítandó, hogy a helyi erők is jórészt ezt a szakaszt járták.
Leérkezés után, fülig érő szájjal, gyorsan lemostam a bringát, majd pucolás vissza a szállásra, ahol javában folyt a tisztálkodás, pakolás. 12-ig el kellett hagynunk a szállást, különben csiliárd jurót kellett volna még kifizetni, aminek nem láttuk értelmét. Szerencsére a pasta party 12:30-kor nyitott, így ide is szakaszgyőzelemmel érkeztünk!
Innen már unalmasan teltek a percek, az órák, várakozva a dicsőséges díjátadásra.
Nagyjából negyed öt felé tudtunk elindulni, így zökkenőmentes utazás után, Józsit, majd Tufit kirakva, negyed éjfélre haza is értem. Peti meg innen már csak kibírta azt az 5 percet egyedül, míg tőlünk hazaért…
Azt kell mondjam, ismét egy nagyon jó rendezvényen vehettünk részt, és úgy gondolom versenyzőink is kitetettek magukért. Személy szerint és mindenek előtt én Vas Petinek és Kis Józsinak köszönném meg, hogy ismét felkértek segítőnek. Megtisztelő a bizalmuk, és bár régi, jó összeszokott csapatot alkotunk, mindig nagy öröm, ha gondolnak rám! Továbbá köszönök minden segítséget Braun Navigátor Gergőnek, aki minden apró-cseprő hasfájásban segített, és természetesen mindenkinek, aki így, vagy úgy hozzájárult, hogy ebben a kalandban részt vegyünk!
Minden jót Mindenkinek!
Bibi
Vas Peti: Reggel a bemelegítésnél nem éreztem kifejezetten jól magam, nem estek jól a felpörgetések. Ezzel szemben mikor elrajtoltunk úgy estem neki a dh pályának felfelé mint az őrült. A 4. helyen álló dán csapatot szinte azonnal leelőztük, utána viszont megtorpantam. Olyan meredek lett, hogy tolnom kellett, Jocó viszont végig kitekerte. Utána pár perc gyökeres lejtőzés következett, ahol kicsit beszorultunk, így a következő felfelét már együtt kezdtük az előttünk álló dán és osztrák csapattal, illetve a másik dán csapattal. Ment a taktikázás, senki nem akart vezetni. Én nem bírtam magammal és az élre álltam, Jocónak kellett szólnia, hogy ne gyilkoljam magam. Sikerült is visszafogni magam vagy 10 percig, de aztán megint jött a hév és toltam neki. Ritmusváltás és megindultam. Senki nem jött velem. Gondoltam ez így jó is lesz, én eltávolodom és utána Jocó robbant. Pontosan így is történt. Pár perc alatt szinte úgy eltávolodtam, hogy már nem is láttam őket. Csak Jocó jött mögöttem. Mondtam is, hogy most már meglesz. Pedig még a felénél sem voltunk. Utána több tolós rész is volt, ahol mindig közeledtek én meg lemaradoztam Jocóhoz képest, de a tekerős szakaszokon valami brutális erőt éreztem, nagyon nyomtam neki. Egymás után értük utol az előttünk rajtolókat. Még kb. 2 km volt hátra, mikor az utolsó embert is utolértük, abszolút elsőként mentünk. Az utolsó km-t jelző zászlónál ott állt Bibi és Zerge is, üvöltöttek, hogy nagyon jó, nyomjuk neki. Innen már csak be kellett tekerni – abszolút elsőként és szakaszgyőztesként. Hatalmas érzés volt! Az összetett nem változott, harmadikak lettünk, de ma felállunk a Dobogó tetejére.
Végül szeretnék köszönetet mondani csapatomnak, a szuper Big Seven bringáért, ami végig kitartott és nagyon jól ment, Mikusznak, a rengeteg segítségért, Tufinak, hogy elintézte, hogy részt vehessünk a versenyen, Bibinek, aki mindenben a segítségünkre volt és új embert varázsolt belőlünk minden nap újra és újra, mikor legyúrt bennünket, illetve Katának, hogy mindig buzdított, akkor is amikor az elején nagyon nem akarózott jól menni a verseny. Minden jó, ha jó a vége.
Kis Jocó: Bemelegítésnél tökéletesen éreztem magam és a lábaim is rendben voltak. Rajt utáni lejtőn az első 4 csapat összeért és együtt tekertünk. Az ezt követő lankásabb résznél még szokatlan volt a gyors tempó, de ahogy jöttek a meredek részek egyre jobban bemelegedtem. Kb. 5 km-nél Peti hihetetlen tempóval indult meg, az ellenfelek közül senki nem mozdult rá. Én tudtam volna menni utána, de egy kis ideig eljátszottam, hogy nem bírok. Majd kb. másfél km után egy sunyi emelkedős résznél én váltottam ritmust és faképnél hagytam az ellenfeleket. Senki nem tudott utánam jönni. Az aszfalton kb. 1 km múlva felértem Petire és innentől együtt nyomtuk. Ahol nagyon meredek volt, toltuk. Kb. 3 km-el a vége előtt megláttuk a felvezető motorost magunk előtt és már csak egy versenyzőt kellett utolérnünk, ahhoz hogy mi érjünk fel elsőként a csúcsra. Bibiék majdnem lemaradtak rólunk, mikor elsőként robogtunk el mellettük. Az utolsó 200 m-t hihetetlen hangulatban tettük meg. Ezzel meglett a szakaszgyőzelem is és az összetett 3. hely.
Egy újabb álmom vált valóra azzal hogy egy nagy nemzetközi versenyen szakaszt tudtunk nyerni párosban. Ezt nem gondoltam volna. A Big Seven bringa tökéletesen működött alattam is. Petihez hasonlóan én is szeretnék mindazoknak köszönetet mondani azoknak, akik segítettek minket a versenyen való részvételben. Újabb hatalmas élménnyel lettem gazdagabb.
