Él fővárosunkban egy fiatalember, aki 10 évvel ezelőtt elhatározta, hogy örökre elkötelezi magát a BMX-nek. Zsebpénzéből vett egy fényképezőgépet, hogy ugratós barátait és magát fényképezze. Aztán egyre többet és többet foglalkozott a fényképezéssel, majd egyszer csak azon kapta magát, hogy ez lett a megélhetése. Engedjétek meg, hogy bemutassak egy embert, aki nem csak lelkesen dokumentálja a sportágat, de maga is részesen annak: ő Králik Dániel, hazánk egyik legjobb extrémsport fotósa.
Králik Dániel
Névjegy:
Név: Králik Dániel
Nemzetség: magyar
Mióta fotózik: 1999
Fontosabb munkák, megjelenések: Zwanzig Zoll Berlin (címlap, Photofolio, Ivánfi Balázs interjú, Budapest Scene Report, Gallery), Red Bull (City Shred, Photofiles, JDproject), Offline (kb. 50-60 kiadás), One80mag, Players Guide, FHM, GarageStore, Fundango, Nike Hungary és a többi…
Rider: Bakó Viktor; váz: Nikon D300; obj.: Nikon 105 mm; exp.: 1/250 sec, f/8, ISO200
– Hello Dani! Kérlek, mutatkozz be röviden azoknak, akik nem ismernek közelebbről!
– Egyke gyerek vagyok, a 80-as évek legelején születtem, konkrétan 1980-ban, októberben, annak is a legvégén – huszonhetedikén. Nem vagyok könnyű eset, de könnyen barátkozom, abból és annak élek, amit ingyen is csinálnék, és igaz szerencsésnek mondhatom magam, de mindezt elrontom azzal, hogy végtelenül hipohonder vagyok…
– Pontosan hogyan, minek vagy kinek a hatására kezdtél el fotózni? Az analógtól a digitálisig elég szép pályát jártál be, mesélnél erről is?
– Pontosan azért kezdtem el fotózni, amiért mindenki más: meg akartam örökíteni a pillanatot. Számomra ez a pillanat az volt, amikor épp a barátaim vagy akár én a levegőben repülünk. Őszintén szólva jobban érdekelt az, hogy magamról láthassak képet, mint a többiekről készültek. Eleinte ezért Bakó Vikó barátom például több jó képet készített az édesanyámtól elcsent Pentax-szal, mint én. Aztán jött egy reklámfilm, amiben szerepeltem és a keresett pénzből vettem egy Canon EOS 3000-est. Ez volt tíz éve. Az automata beállítást az elején elhagytam már, a fénymérő sokat segített, és elkezdtem egészen jó képecskéket készíteni. Az, hogy mostanra elmondhatom, hogy fotós vagyok, ott dőlt el, amikor egy rendezvény után címlapot keresett az Offline magazin és teljesen véletlenül meglátták egy képemet. Fali rábökött és azt mondta: címlap! Azóta ez a rövidke szó fogalom lett. Hat évet fotóztam filmre, kizárólag diára és fekete-fehér negatívra. Bilik Gábornak köszönhetem, hogy fizette a tekercseket és a hívást, mert hitte, hogy van értelme, és hogy már filmre megtanultam szinte mindent: az élesség kérdésétől kezdve egészen a bonyolult vakurendszerek használatáig A digitális valóság pedig szavakban: munka, biztonság, egyszerűség, gyorsaság. De nem minden…
– Mi fogott meg az extrém sportok fotózásában, hogy végül ezt válaszd fő témádul a képeiden?
– Ez egészen egyszerűen így alakult, vagyok, ami vagyok, ahogy 50cent is mondta…
– Fotózás mellett profi BMX-es is vagy. Hogyan fér össze a kettő?
– Sokat segít. Az emberek elhiszik, hogy tudom, mit, honnan kell lőnöm, és nem velem, hanem magukkal foglalkoznak, ezenkívül talán jobban is tisztelik a munkámat. Ráadásul az esetek nagy részében én találom ki, hogy hol és mit lövünk.
Rider: Újvári Boldizsár; váz: Nikon D300; obj.: Nikon 50 mm; exp.: 1/250 sec, f/5,6, ISO 200
– Dolgoztál már számos céggel és újsággal együtt. Milyen a helyzete egy hazai extrémsport fotósnak? Mennyire becsülnek meg és fizetnek meg itthon?
– Szerintem mindenki annyit ér, amennyinek érzi magát. Azaz a munkáját. Én viszonylag drága vagyok, ez talán nem nagyképűség, ha azt nézzük, hogy mennyi pénzt költöttem el idáig a technikára, utazásra, vagy anno filmre és hívásra. Viszont vannak cégek, akik igénylik a „szaktudást”, ők megfizetnek. Egyébként imádok megrendelésre dolgozni, szeretem, ha van olyan kritérium, aminek meg kell felelni, ha vannak szabályok, amelyek között a lehető legjobb képet kell megcsinálni. Lehet, hogy kicsit mazochista hajlamról teszek ezzel tanúbizonyságot, de számomra ez a kihívás.
– Kérlek, írd le, hogy milyen felszereléssel dolgozol jelenleg!
– Nikonnal dolgozom, csak fix objektívekkel, nem hiszek a zoomokban, a Sigmákban, a TTL-ben, az A-ban, meg a futóemberben és a kisvirágban. Van egy D300-am, ami jelenleg a legoptimálisabb gép a piacon számomra. Hogy miért, az egyszerű: 6 kép per másodperc akár 7 másodpercen keresztül, 12 megapixel, fém váz. A nagyobb tesók igaz gyorsabbak, vagy nagyobb a szenzor, viszont vagy a sorozat lassabb, vagy csak 1 másodpercig tudják tartani, amíg nekem a snowboardosom például az ugrása feléig sem ér el. Szóval D300 rulez! A szett pedig: Nikon D300; 180 mm / 2,8; 50 mm / 1,4; 10,5 mm / 2,8; SB28 vaku; SB80DX vaku; 2 db Vivitar 285 HV vaku; 3 db PocketWizard plus II; állványok; hátterek; kábelek; 2 db Burton és 1 db Lowepro táska.
Rider: Veres Márk; váz: Nikon D3x; obj.: Nikon 85 mm; exp.: 1/20 sec, f/2,8, ISO 100
– A fotózásból élsz, vagy van mellette másik foglalkozásod is?
– Fotózásból és néha a filmezésből élek.
– Hogyan látod a hazai extrém szakágat? Mennyire van jövője az extrém kerékpársportnak itthon? Mennyire van szükség erre „szakosodó” fotósokra?
– Szerintem extrém szakág nem létezik, bár extrém kerékpársportnak tartom a Déli-sark feletti hőlégballonból való siklóernyős kerékpárral való kiugrást, vagy a víz alatti downhillt, de ezeket meghagyom, a valóban szakosodott fotósoknak!
– Próbálkoztál már külföldi magazinoknál, cégeknél? Esetleg kerestek már meg külföldről a képeid láttán?
– Igen, igen. Azóta is gyümölcsözgető munkakapcsolatot ápolok Ausztriával, Németországgal és kicsit Franciaországgal.
– Van-e valaki, aki inspirált valaha is?
– Nagyapám inspirált mindig is, hogy legyek jó ember, őszinte és legyenek elveim, amelyeken viszont észérvek szerint változtatni is hajlandó vagyok. Inspirálnak a stílusos riderek, a fotogén környezet, az időjárás. Teher alatt nő a pálma… a presszióban hiszek, ez inspirál, ez visz előre, vagy éppen tart vissza, ha nincs meg.
Rider: Shenker Beni; váz: Nikon D300; obj.: Nikon 10,5 mm; exp.: 1/250 sec, f/4, ISO 200
– Mi volt a legkalandosabb fotózás életed során?
– A legijesztőbb, azt hiszem az volt, amikor egy görkorist kellett fotóznom. A Margit-szigeti bejáró alatti korlátot csúszta, balra 13 méter mélység és sziklák, jobbra pedig az optimális érkezés. Az egyik próbánál kicsit betapadt és majdnem átesett… Azt hittem, hányni fogok, miután láttam, hogy megússza. Kalandosnak nem mondanám, viszont ijesztőnek nagyon is. Egyszer pedig Viktorral másztunk egy tetőre, mikor a semmiből egy biztonsági őr az arcunkba fogott egy 9 mm-es félautomatát. Aztán voltam Balin szörföt fotózni, az annyiban volt kalandos, hogy konkrétan minden olyan élőlényhez volt szerencsém testközelből, amelyekről korábban azt gondoltam, belehalok a velük történő első találkozásba. A legnagyobb BMX-es kaland pedig az volt, amikor Amcsiban eljutottam Woodwardba és Greenville-be, találkoztam a legnagyobb profikkal, elvittek a kedvenc éttermeikbe és annyiszor ugrottak egy-egy trükköt, ahányszor csak kértem.
– Ki az a rider, akit emberileg a legtöbbre tartasz és miért?
– Az első gondolatom kétséget kizárólag Shenker Beni. A miértet hagyjuk, magasztaltuk már eleget, de most már az is biztos, hogy gyógytornászként is a legjobbak közé jut! Egyébként Liptay Dávid, Manninger Máté, Újvári Boldizsár, Bakó Viktor, Eszteri Benedek és még páran azért beletartoznak a kedvenc alanyaim közé.
Rider: Eszteri Benedek ; váz: Nikon D300; obj.: Nikon 50 mm; exp.: 1/250 sec, f/4, ISO 200
– Tudnál adni 3 jó tanácsot a kezdő fotósoknak?
1. Ha jót akartok, fotózás után ne jelentkezzetek be msn-re egyből!
2. Vigyázzatok a Flickr-rel (képmegosztó), könnyen felülkerekedik a fiatalságon, rossz irányba terel.
3. Nem ciki nem fotósnak lenni. Ne felejtsetek el komolyan belegondolni, hogyha nem csináljátok tényleg jól és komolyan, akkor csak nehezítitek azoknak az életét, akik tényleg fotósok.
– Köszönöm az interjút. Üdvözlet, köszönet, egyéb?
– Csókolom Édesanyám kezét, köszönöm Csepku Daninak az első BMX-emet, minden tiszteletem a ridereké, akik adják, üdvözlöm a többi igazi fotóst. Egyébként, pedig www.ride.hu – ronda, de finom. Ja és lassan a saját weboldalamra sem leszek rest…
Szöveg: Szász Norbert
